Emlékem Mensáros Lászlóról

Egyszer, valamikor nagyon rég (=10 éve) írtam én már erről az esetről, de most Múltmentő barátom friss blog-bejegyzése miatt (http://multmento.blog.hu/2017/11/25/egy_szineszember_lakohaza_a_kozelmultbol) azt a régi anyagot előszedtem, s mivel úgyse olvasta anno senki, most újra megmutatom, mert szerintem egy kedves, érdekes kis történet van megírva benne.

A Madách Színház kiváló munkatársa, Mensáros László színész, színházi rendező, érdemes és kiváló művész Budapesten született 1926. január 26-án, s ott is halt meg 1993. február 7-én. Kor- és pályatársaival ma már a színháztörténelem rangos tagjait képviseli, közülük ki előbb, ki utóbb cserélte le a világot jelentő deszkát az égire.

Aki csak egyszer látta, az is emlékszik homlokának ráncolására, kezének legyintésére, és arra a jellegzetes hangra melyen, és ahogy megszólalt. Prózában és dalban egyaránt átütött személyisége, talán nem is lenne mástól elképzelhető az a dal, melyben azt énekli: "Drágám, néha téved az ember, mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj!" Nem csak előadóművészként szerzett elismerést magának, de színházi rendezőként valamint szerkesztőként is, ez utóbbit a XX. század című műsorával.

Művészetét számtalan díjjal ismerték el az évek folyamán. Bár valójában 1984-ben nyugdíjba ment, még sokáig volt látható a Madách Színház színpadán, valamint vidéki fellépéseken. Előtte a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál töltött három évet, azt megelőzően pedig egészen 1964-től a Madách Színház társulatához tartozott. Előtte két évig a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, ahová 1957-ben a Madách Színházból került. Színészi pályáját 1952-ben a debreceni Csokonai Színházban kezdte. Szeretetre méltó alakja olyan filmeken keresztül érintette meg közönségét, mint az 1983-as Osztrigás Mici, a Ruttkai Éva mellett játszott Butaságom története, a Nyár a hegyen, a Szevasz Vera, a Csárdáskirálynő vagy az Egy őrült éjszaka. /Sulinet/

Elpletykálok egy édes sztorit, amit sehol, senki nem olvashatott eddig, tekintve, hogy én vagyok az egyik szereplő, s Mensáros a másik.

Az „eset” 1963-ban történt. Nagy színházrajongó voltam, sok sok éven át volt bérletem. Az évben én már  negyedikes „nagylány”  voltam.

Mensáros vendégszerepelt Pécsett, 1963. január 25.-én Akszjonov, Vaszilij Pavlovics és Sztabovoj: Kollégák c. darabjában - Alekszej Makszim szerepében.

(http://mensaros.hu/adattar.php?pid=2  Rendező: Téri Árpád mint vendég. Az előadás a Pécsi Nemzeti Színházban került bemutatásra. Mensárost egy megbetegedett színész, Somogyi Miklós helyettesítésére Téri kérte fel.)

Az akkor 37 éves Mensáros  nagyon tetszett nekünk bakfisoknak. Fogadtam KÁ-val, hogy én megismerkedem vele. Valahonnan megtudtam, hogy a Fenyves Hotelben szállt meg. Felhívtam telefonon és egy interjúra kértem időpontot. Meg is állapodtunk másnap (vasárnap) délelőttben.

Elhihetitek, hogy a zabszem az szorult. Ott ültem a Hotel Fenyves éttermében, délelőtt 10-kor – hogy ne mondjam egyedül, mert semmi forgalom nem volt. Jött Mensáros, körülnézett, s mivel senki „újságíró, vagy riporter-szerűt” nem látott, csak egy csitrit, a lépcsőről le se lépve fordult is vissza. Kénytelen voltam utána szaladni, s bevallani, hogy én vagyok a „riporter”. Iskolánk faliújságára szeretnék egy riportot csinálni vele, mert nagyon tetszett az előadásban.

Nevetett. Nagyon kedves volt. Hosszan beszélhettünk. Pl. azt is elmesélte, hogy édesapja az egyetlen pécsi bombázáskor épp a vasúton volt, s hogy mennyire féltette őt akkor a család. /Sajnos arra nem emlékszem, hogy Édesapja miért volt épp akkor véletlenül ott?/

A cikk felkerült a JP Gimnázium faliújságára, és én nagyon büszke voltam magamra. Nem csak azért, mert megnyertem egy fogadást. A találkozást máig kedves emlékként őrzöm. 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mens%C3%A1ros_L%C3%A1szl%C3%B3

http://mensaros.hu

Kép :  http://www.zeneszoveg.hu