Miért ?

Miért vagyok én az, akit megtalálnak azok, akik segítséget keresnek ?

Szaglik/hírlik/látszik rólam/rajtam  - hogy ide kell jönni?

És miért én vagyok az, aki ha valamin nem tudok változtatni, valakinek nem tudok segíteni, akkor nem alszom ? Miért vagyok én ilyen lehetetlen alak ?

Persze nem hinném, hogy így a vége felé bármiféle változás is bekövetkezhetne bennem – de néha nehezen viselem azt a batyut, amit kaptam. Mert be kell valljam, nem tudok mindig és mindenkinek segíteni – bármennyire is szeretnék. És akkor az igenis kudarc és igenis fájlalom.

Beállít tegnap két aranyos kislány, kezükben egy kb. 2 hónapos kiscica.

- Be tetszene fogadni ezt a cicát ? – kérdezik. Mi nem tarthatjuk meg, mert a testvérem allergiás rá – mondja  a nagyobb.

- Hol találtátok ?  - mond a kislány egy tőlem meglehetősen messzi utcát, hogy onnan hozzák, ott találták.

- Egyáltalán miért vettétek fel, vittétek be magatokhoz ? Hátha csak kint sétált, kiszökött/ kizárták véletlenül/ ? Hátha a gazdája meg épp őt keresi !

-  Á, nem úgy nézett ki ez – mondja a kislány, csak ott ült, és látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. Tegnap este szedtük fel. De mi nem tarthatjuk meg – mert a testvérem szőrallergiás – ismétli újra hangsúlyozva, a gazdakeresés indokát..

- És miért ide hoztátok nekem ?

- Hát több helyen is kérdeztük, hogy befogadnák-e, de senkinek se kellett. És ott (int fejével az utca vége felé) mondta egy néni, hogy magának vannak cicái, talán befogadja….

-  Nem tudok, nem tudok, nem tudok nektek segíteni. Én öreg vagyok már, itt van két öreg macskám, nem akarok kiscicát befogadni, mert ez a meglévő kettő is elég gond nekem. Mi lesz velük, ha én „megyek el” előbb ?

Mit lehet ilyenkor tenni ? Elkezdem a körtelefonokat, a macskás ismerőseimet hívom. Tudom, hogy sehová se kell macska – mind öregek – mindben ott a félelem, hogy a jelenleg meglévőkkel se tudják mi lesz, ha velük történik valami. Semmiképp nem akarnak, nem mernek egy 2 hónapos cicát vállalni. Megértem. Menhely ? Felejthető. De azért felhívom. „Tele vagyunk kidobott macskákkal”….

-  Nem érdeklődtetek ott a környéken, szomszédotoknál, hogy befogadná-e valaki ?

- De próbáltunk, ott a Jani bácsi, neki nincs senkije… talán ő…

- Vagy próbáljuk meg letenni ott ahol találtátok ? Hátha visszamegy az otthonába ? Ott hagyjuk és akkor majd keres helyet magának. (Ez egy mocsok mondat volt, mert tudtam, hogy egy ekkora kiscicának esélye sincs arra, hogy helyet keressen magának.)

Mire a kislány: - Ezt nem teszem, ehhez nincs szívem…..

Komolyan mondom, sírással küszködtem. Ez a 10 éves gyerek ilyet mond, - nem hittem volna, hogy egy mai gyerekben van még ennyi jó érzés.

 

https://hir.ma/tag/kiscica

Na, akkor gyerünk, hazaviszlek benneteket. Adok a macskához „ajándékot”  a Jani bácsinak (2 nagy doboz macskakaja 1000.- Ft/doboz, egy láda macska-lakásnak, kibélelve rongyokkal) – vigyétek el, és győzzétek meg a Jani bácsit, hogy fogadja be a cicát.

Hazavittem őket macskástól, tápostól.

És ma egyszerűen nem mertem visszamenni és megkérdezni, hogy sikerült-e meggyőzni a Jani bácsit ?

Nagyon rossz a lelkiismeretem. De mégis, mégis mit kellett volna még tennem ?

Csak utóiratként jegyzem meg, hogy haragszom a milliónyi felelőtlen macska-tulajdonosra, akik nem képesek ivartalaníttatni a macskájukat – igaz, 10 ezer Ft. Haragszom az orvosokra, mert ez egy 15 perces kis műtét, szemétség ennyit kérni érte – különös tekintettel a helyzetre….

Emiatt aztán ez a folyamat vég nélkül folytatódik. Mindörökkön, örökké.

Kérdés, lesznek-e még ilyen szerető-szívű kislányok a jövőben ?