A legkedvesebb versem

Vajon hányan vannak, akik, ha megkérdezik őket, melyik a legislegkedvesebb versük, azonnal tudnak egyet mondani ?

Emberemlékezet óta nekem van ilyen. A legkülönfélébb szituációkban bukkannak fel az agyamban sorok ebből a versből, de talán legtöbbször mégis hajnali ébredéseimkor. (Dacára, hogy a vers az estéről szól.)

Úgy 4 óra környékén – mindegy, hogy tél van, vagy nyár, valami okból, az állomáson, vagy oda menet-onnan jövet egy-egy mozdony még a mai napig is sípol. Füttyent egyet. Rövidet, mintha a mozdonyvezető nem akarná felébreszteni a még alvókat.

És én akkor elkezdek álmodozni. A mozdonyról, a vezetőjéről, hogy merre jártak/nak és azonnal felmondom magamnak ezt a verset. Azt  hiszem, nem sok olyan másik – ezer éve tanult – vers van, amit még végig, hibátlanul el tudnék mondani. (Tán a Himnusz, annak is az a része, amit ezerszer énekelt az ember.) A többit – mivel nem gyakorlom – elfeledtem, sok minden más egyébbel együtt. (Néha gondolom, kár, néha meg azt, hogy szerencsére….)

Álljon hát itt emlékeztetőül kedves versem (magamnak, hátha egyszer már oda jutok, hogy ezt is elfelejtem….):

Kosztolányi Dezső:

Este, este...

Árnyak ingnak

és bezárjuk ajtainkat,

figyelünk a kósza neszre,

egy vonatfütty messze-messze.

És a csend jő.

Alszik a homályos éjbe

künn a csengő.

A díván elbújik félve.

Szundít a karosszék.

Álmos a poros kép.

Alszanak a csengetyűk.

Alszanak már mindenütt.

A játékok, a karikahajtók,

a szegény tükör is hallgatag lóg.

Ó, a néma csengetyűk.

Az óránk is félve üt.

Alszik a cicánk s a vén szelindek,

föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.

Alszanak a régi réz-kilincsek

s alszanak a fáradt, barna ajtók.

1910

https://wallhere.com/en/wallpaper/817454