2018. augusztus 11., szombat

Kétségbeejtő




Nem másolok át az alább ajánlott cikkből részleteket, de az egészet, egy az egyben elolvasásra ajánlom, s akinek közben nem szorul össze a gyomra/szíve – az nem az én emberem…


Ez a cikk utolsó bekezdése:
„Pesszimista klímakutatók szerint már elkéstünk azzal, hogy bármit tegyünk az emberi faj közelgő kihalásának elkerüléséért, az optimisták szerint még van remény, de csak akkor, ha az elkövetkező években hajlandóak vagyunk radikálisan átalakítani az életünket.”


Én azt hiszem, tényleg nincs mentség – az emberiségnek vagy teljes egészében, vagy döntő többségében le kell takarodnia a Földről – bár nem akarom/tudom elképzelni, hogy ez miképp valósulhatna meg… És ha az ember a szeretteire gondol, azokra a kis – még ki se nyílt virágocskákra, vagy életerejük teljében lévő fiatalokra – akik a szívének kedvesek, akkor szorul igazán össze a torka.

Mit tegyek ? Mit tudnék (még) tenni ? És ha mégis összébb szorítom a nadrágszíjat – jelent-e az azon kívül valamit, hogy az én életemet megkeseríti/megnehezíti ? Nem én XY. a Z utcából vagyok a fő bűnös.
Na de ha mindenki ezt gondolja ?

Nem látok kiutat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése