Az öröm illan

Azon gondolkodtam tegnap este, mikor is éreztem utoljára örömöt a hóeséskor. Hát bevallom, olyan régvolt, hogy már nem is tudom pontosan. Mondjuk, úgy a húszas éveim elején lehetett, s az nem tegnap volt.

Mert hát ugye most is, idén is leesett – még ha nem is fél méteres, de mégiscsak itt a hó…

A rettenetes, a bénító, a bezáró, a félelmetes, a pénztárca-nyitogató….ma csak ilyen jelzőim vannak rá.

30 éve, de 20 biztos, hogy minden télen elmondom: kár volt „domboldalra” költözni. (Anyám már akkor mondta, amikor megvettem a házat - de én csak legyintettem rá.....) NINCS olyan utca, ami egyenesen vezetne a házamhoz. Vagy lefelé, vagy felfelé kell menni – attól függ, melyik busszal megyek-jövök. Munkás életem utolsó éveiben sem mertem már ilyenkor autóval járni – még téli gumival se, mostanában meg aztán a kapun lévő postaládáig se merek sokszor kimenni.

Kár, hogy nem tudom így átaludni a telet...

Kép:  https://zoldbekaklub.webnode.hu/news/alomszuszekok/

Hogy az élet kezdettől a végéig csupa „tanulásból” áll – ezt a mondást most kezdem igazán elfogadni/érezni/elhinni. Örök életemben előrelátó voltam a hétköznapjaim megszervezését illetően, de mostanában kifejezetten különös logisztika szerint bonyolítok mindent. Már novemberben végiggondolom, mi is az, aminek télen feltétlenül lennie kell itthon. Beleértve a mosóportól a krumpliig mindent – habár sajna, pont ez utolsó, a hagymával kézen-fogva, már már megoldhatatlannak tűnő tárolási problémákat okoz…. Gyógyszerek 3 hónapra felíratva, kiváltva, macskakaja betárolva, és liszt is bőségesen. A 210 l-es mélyhűtő fala „kidagad”.
Mert leesik... igen, előbb utóbb leesik a hó.....

A macskalépcsőt se fogja pár napig használni senki...

A madáretetésre felkészültem

Almát, napraforgót kikapirgáltam a hóból, jöhetnek a rigók

Jó 10 cm-nyi esett az éjjel....

Még sose mértem le, de a mi (sarok) házunk meg a szomszéd néni háza előtti járda nem két méter....

Az idei első téli feladatot abszolváltam.....

Csak ülök itt benn a meleg kis otthonomban, tele hassal, a macskákat simogatva……………..és aztán egyszer „elromlik” minden jó, elmúlik a megelégedettség boldog érzése, megkeseredik a szám íze – és nagyon nehezen tudok védekezni ellene.

Mert eszembe jutnak azok, akiknek mindez a 'gazdagság' , amiben én élek, nem adatik meg.

Szeretnék néha belelátni a saját agyamba (vagy lelkembe?). Mi, miért történik bennem/velem úgy, ahogy ?  Hogy az őszinte, igaz öröm soha nem tud sokig kitartani bennem, mert állandóan felbukkan a mások iránt érzett szánalom, s az emiatti tehetetlenségem tudata.

Nyilván bennem van valami „elromolva” félrekódolva.

Ám változtatni ezen  nem tudok. Így aztán amikor van 3 perc örömöm, akkor azt nagyon tudom értékelni. A többit meg kibírom valahogy….

De, hogy (talán) nem vagyok egyedül, azt az alábbi vers is igazolni látszik:

Tóth Árpád:  Az öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszavillan szép szeme,

Lágy hangja halkuló zene,

S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,

Már oly kusza a tünde rajz.

Mint visszafénylő, kedves arc

Szétrezgő képe vad vizen.

Mint lázálomkép, lenge árny,

Cikázó galambsziluett

Lánggal égő város felett:

Füst közt vonagló gyenge szárny.

Egy holt csillagról árva fény,

Mely milljom éve untalan

Száll ájultan és hontalan

A végtelen tér jég ürén.

Édeni pajtás, égi kéz,

Feldobná szívünk a poros,

Vak légbe, mint vidám, piros

Labdát, de jaj, a szív nehéz.

Itt volt hát? - ó, Öröm, Öröm,

Egy szóra még, egy percre még!

Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,

S az élet méze nem üröm?

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszabúsul szép szeme,

Lágy hangja elfúló zene,

S ezüstfehérek tincsei...