(....miért, mitől is lenne ? )
Rab Zsuzsa: A magányos
A magányosnál nincs esendőbb.
Mindig le kell valahol tennie
magánya batyuját.
És amikor újra fölveszi,
kétszerte súlyosabb:
cipeli benne szégyenét is.
Azért csak elmegy – barátaihoz.
Már átestek az első hogyvagyon.
Bedönti hidegét az ólmelegbe.
Leül. Mint egy sötét csomó.
Felhorzsolja idegensége
a sima levegőt.
Most…kiszakad belőle végre,
hogy ő…. hogy így… De felnéz –
és rámered
egysége biztos rácsai mögül,
iszonyú messziről,
a férfi- nő- és gyerekarcú
háromfejű szobor.
Háromfejű közöny.
A gyerek csupa szemrehányás.
- Játsszunk ! Igazá-án !
- Majd. Azután.
„Mikor megy el ?” A csöndben
a háromhangú kérdés
duzzad, érik, mindjárt lecsöppen.
Itatja máris a szivacs,
a jólneveltség:
- Azért …. ne siess még !
… siess …ne siess…
Már benne repes.
Tuszkolná ki a fészek.
Meglátja a sarokban batyuját.
Mért hozta ide ?
Nem érti az egészet.
Siet a hegyi szélben.
Süti az arcát.
Mint a szégyen.
Ropog a hó
elárvult léptei alatt:
Maradj magad ! Maradj magad !
Facér kutyák kísérik el hazáig.
Marasztalják a kapuban.
Sokáig
közöttük álldogál.
Aztán egy almát tör ketté nekik.
Ha már mást nem talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése