75
évvel ezelőtt egy tavaszi napon, erre -
az akkor még szörnyű, háborús - világra érkezett egy kislány. Nagy nagy bizonytalanságba,
hiszen a család összes férfija a háborúban volt, az édesapja meg ráadásul még
fogságban is. Senki sem tudott biztosat, csak remélte, hogy előbb utóbb hazaér. Erre
másfél évet kellett várni még…
De
ebben a kórházban három nappal később született egy kisfiú is. A mamák talán beszélgettek is egymással, akár
egy kórteremben is fekhettek…
Aztán
mindenki hazavitte a kisbabáját.
És
az évek – jól bevált szokásuk szerint rohanni kezdtek. A gyerekek iskolába
kerültek – nem egy általánosba, de a lány általános iskolája a fiú lakásához
közel volt. Akár találkozhattak volna iskolába jövet-menet.
Később
középiskola következett. Nem egy középiskolába jártak, de a fiú iskolájának
egyik osztálya lett a kislány tánciskolai partner-osztálya (régen volt ilyen).
Akár találkozhattak volna ott is.
A
fiú is, a lány is sokat ücsörgött a Széchenyi téren, az akkor még megvolt „kerítés
lépcsőn”. A fiúk nyilván a lányokat, a lányok nyilván a fiúkat lesték, titokban
persze, mert hát 1959-60-ban kissé mások voltak az erkölcsök és a viselkedési
szabályok. És igen, akár találkozhattak volna a híres "pécsi köpködőn" (Széchenyi tér alsó sarkán) is....
Az
érettségi, az életbe való kilépés már eltávolította őket. És pár évvel később
mindegyik megházasodott. Egy városban éltek továbbra is és semmit nem tudtak
egymásról.
Aztán
– mint később kiderült – a fiú megunva a hazai viszonyokat, elhagyta a szülővárosát
és a hazáját is. A lány itt maradt.
És
az évek megint csak múltak és múltak,
feltartóztathatatlanul.
Egyszer
jött egy olyan „játékszer” – amivel felnőttek is játszani kezdtek. Mindkettőnek
lett számítógépe, Internetet is használtak. A lány már nem füzetbe írta a „naplóját”
– hanem blogot kezdett írni – amiben a városáról, az életéről, csillagokról,
állatokról, virágokról is gyakorta szó esett.
Egyszer
kapott egy Email-t egy fotóval. Az ismeretlen
levélíró azt kérdezte – hogy ha már a blogjában mindenféle virágokat mutat,
meg tudja-e mondani, hogy a mellékelt képen lévő piros bogyó milyen bokornak a
termése? Mert ő naponta egy parkban sétál a kutyájával, s ott egy ilyen bokor van,
amiről nem tudja mi a neve.
Igen,
én „véletlenül” tudtam mi a bokor neve…
És
akkor levelezni kezdtünk.
Nagyon
rövid idő után kiderült, hogy kik vagyunk, hogy egy városban, sőt tán egymás melletti
ágyon születtünk. Itt éltünk – ill. én még most is – csak ő él sokszáz km-re.
De
!!! De néha haza szokott jönni.....
Már terveztük is, hogy mikor, hol, hogyan találkozunk ha legközelebb hazajön.
Már terveztük is, hogy mikor, hol, hogyan találkozunk ha legközelebb hazajön.
Jöttek-mentek a levelek. Aztán tényleg találkoztunk. És az első perctől kezdve a testvéremnek éreztem. Csak beszéltünk, beszéltünk, egy presszó teraszán – alig tudtuk abbahagyni. Csordultig voltunk a múltunkkal. Hatvanakárhány évnyi bepótolandó megbeszélnivalónk volt.
Majd visszautazott a külföldjére, de a levelezés maradt. Félévente visszajött Magyarországra és akkor lejött Pécsre is. Ilyenkor mindig találkoztunk, egy kávé mellett képesek voltunk órákon át beszélni. Valami csoda volt…. Máig nem értem, mitől, hogyan, de tényleg, a testvéremnek éreztem…
A
kedves Jóisten azonban megirigyelte a mi vidám óráinkat vagy valaki elirigyelte
az örömünket – mert egyszer szomorú hír érkezett: menthetetlen beteg. És ez a
betegség nem egész egy év alatt el is vitte.
Régen a neten voltak fent róla fotók, sőt néhány írása is. Én nem tudom, hogy működik ez a dolog, de most vele együtt ezek is eltűntek. Figyel valaki „fentről” és aki meghal, az eltűnik a netről? Nem véletlenül kérdezem ám ezt, két másik „barátom” is halálával egyidejűleg a net világában is megszűnt létezni. Jó, lehet, hogy valami – számomra érthetetlen okból a hozzátartozói tüntetik el a nyomát, mint a „jászlány” csodás naplóját…. (Ne tudom van-e olvasóim közt még bárki is, aki emlékszik rá…) De ami tény, az tény. Meghaltak a valóságban és meghaltak a neten is....
Egyszóval találtam és elvesztettem egy barátot.
Ma
lenne 75 éves.
Nem
tudom, eszébe jut-e valakinek – rajtam kívül - a születésnapja.
Kedves Barátom én nem foglak elfelejteni. Máskor is, de legalább minden április
30-án fogok rád gondolni – míg itt vagyok.
S
ha elmentem, akkor tán még jobb lesz, mert ha kis szerencsém van, akkor
találkozunk újra.