Magyarországi történet - 2020 május-június

Öreg vagyok. Félek. Nem szégyellem egyiket se. Vélhetően mások is így vannak vele, csak nem beszélnek róla, pláne nem írják le  és kürtölik szét hülye kis blogban, vagy imádott fb-jukon a világba. Csak kussolnak. Csak befelé reszketnek, csak akkor sírnak, amikor senki se látja őket.

Az én  félelmem oka nem az, hogy meghalok – hiszen ezzel már megbarátkoztam. Hanem az, hogy a magyar egészségügy öl meg – sőt egy lépéssel előrébb vagyok: a magyar egészségügy titkos parancsra és készakarva öl meg. Mert a 130 ezer Ft nyugdíjam is jó lenne valaki másnak a 130 milliárdja mellé. Tényleg lassan oda jutok, hogy nem tudom mi a jobb: orvoshoz nem menni és azért meghalni, vagy orvoshoz menni és azért meghalni.

Fentiek megírásának oka a következő történet.

Adva van egy 95 éves hölgy. Csodalény. Mondom, higgyétek el, és az alábbiakban nem az életét fogom elmesélni,  mert az egy fantasztikus regény is lehetne, hanem csak a mostani, vagyis két hónappal ezelőtti hétköznapjait.

Tisztább az agya, mint az én 75 éves velőm, naprakész a politikában, bárkivel, bármitől beszélget, még fizikailag is viszonylag jól bírja magát, igaz a lépcsőzés az már nehezen megy. Van ugyan egy segítője, aki a takarítást és bevásárlást elintézi, de a mosást, teregetést nem engedi át – minek, nem nehéz az – de főzni se kell a segítőnek, azt is jobban tud, a születésnapi csoda-tortákról  meg már szó se essen.

Internetet használ, tévét néz és maradék idejében imád keresztrejtvényt fejteni.

És akkor elesik.

És akkor combnyak-csont törése lesz.

És akkor bekerül a kórházba. Tudjátok hol lakom, az itten legnagyobba.

Jó, két napig gondolkodnak, hogy mit csináljanak vele – háthamégiscsakmeghal közben – kár lenne itt feleslegesen erőlködni. Aztán eldöntik, hogy nem altatják, hanem gerincbe adott érzéstelenítés mellet csinálják meg a műtétet.

A műtét prímán sikerül. Pár napig még itt tartják, aztán sipirc, irány a „szanatórium” – a vársomhoz közeli termál rehabilitációs centrum.

Azt ugye tudja mindenki, hogy Magyarországon a kórházakban nincs gyógyszer-ellátás – mindenkinek be kell vinni a szedett gyógyszereit. Sőt, le kell adni, majd a kedvesnővérke kiosztja (ha eszébe jut). Szóval bekerül ebbe az intézménybe, pár napig pihen, majd elkezdik a gyógytornát, és egyfajta fizioterápiás kezelését. A helyzet úgy néz ki, kicsit mintha javulna.

Sajnos ugye látogatni itt sem lehet,  telefonon MINDEN nap tarja a család több tagja is vele a kapcsolatot.

Egyszer azt kezdjük észrevenni, hogy mintha valami „megváltozott volna”…Lassabban, kevesebbet beszél, hamarabb mondja, hogy „jó, akkor most leteszem”(a telefont). Aztán úgy a negyedeik hét után már nem mindig veszi fel a telefont, a hangja kásás, érthetetlen, azt se érti amit a hívó fél mond…

És egy nap, amikor a családtag sehogy se tudja elérni, hívja az adott helyet, ahol közlik, hogy éjjel bevitték a városi ügyeletre mert rosszul  (?) lett.

A bevittékhez: valami nagy pánikban történhetett az elszállítás, vagy netán már nem is kórházba, hanem a kórház alagsorába szánták ?  Mert egy szál hálóingben, MINDEN nélkül hozták el, – remélem a mentősök azért legalább egy rohadt takarót tettek rá – ezt nem tudjuk – de mindene abban a „gyógyhelyen” lévő betegellátó intézményben maradt – derült ki másnap, amikor a cuccaiért lement egy családtagja.

Igen a sürgősségire hozták, azonnal, infúzió, dögivel folyamatosan. Aztán kiderül, hogy komoly nátriumhiánya van. És sajnos kiderül, hogy a rehab.centrum  „orvosa” – aki lehet, hogy a kisujjam reumájához ért, de máshoz valószínű nem sokat – szóval ez az „orvos” érthetetlen okból a 95 éves gyógyszerezését „csak úgy” felülbírálja, s kijelenti, hogy ez meg ez nem is kell. És nem adják neki. És a kedves beteg majdnem belehal.

(Esetleg olvasd el itt, milyen tünetei vannak a Na hiánynak: https://www.egeszsegkalauz.hu/betegsegek/hormonalis-betegsegek/komahoz-is-vezethet-ha-keves-sot-fogyaszt/rvp9m6k )

Ma még nem tudjuk, hogy belehal-e, csak reménykedünk, hogy még vissza lehet hozni az életbe. 

Nem először gondolok arra, hogy a  magyar egészségügynek ki van adva a titkosított rendelet, tegyétek már el a sok nyugdíjast láb alól, ha módotokban áll ezt feltűnés nélkül megtenni – mert még arra a kosz, szar kis nyugdíjukra is nagy nagy szüksége van ennek meg annak.

Ne hozza most nekem szóba senki ezt a mocskos húzást a 13. havival - mert vagy szétdurranok, vagy hányok….)

Ezt pedig azért írtam le, mert nem bírtam magamban tartani. Szétfeszít a düh, a tehetetlenség, a gyűlölet, az utálat, az elkeseredés. Ugyan semmin és senkin nem segítettem ezzel. Nem változik meg holnapról az idősekkel való törődés menete, nem lesznek jobbak az ápolók és az orvosok. (Mindig hozzáteszem, bizonyára vannak kivételek..) De őszintén mondom, nem a haláltól félek, hanem attól, hogy orvosok keze közé kell kerülnöm, és ők, nem a Jóisten fog dönteni arról, hogy mikor és hogyan legyen vége az életemnek.