Nem tudom, mi lehet az oka, mert az ünnepek (családilag) nagyon kellemesen teltek, mindenkivel találkoztam, még ajándékot is kaptam. Igaz, azon elgondolkodtam, hogy már megint többen voltak, akiknek küldtem kellemsünnepkívánós E-mailt, és egy sort, vagy egy telefonválaszt sem kaptam rá – de hát ilyen volt más években is.
Nyilván nem ez az oka a bennem kialakul visszhangtalan csendnek. (Pontosan ezt érzem, akármilyen idétlenül is hangzik.)
Valami bizonytalanság-érzés, valami meghatározhatatlan tán félelem (?) van bennem és egyelőre nem találom a módját, hogy kizavarjam a fejemből.
Adok magamnak még pár nap pihenőt, hátha…
(Amúgy látom más blogosok se nagyon tolakodnak az új posztokkal…)
No, sebaj, majd igyexem „csinálni” témát, bár az időjárás túlzottan nem kedvez a kirándulásnak, de még a sétának se.
Ezt a verset találtam ma, ide illőnek:
Áprily Lajos: Vigasztaló vers
Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.
Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.
Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése