Írni kell

 Ha egy pici dolgot megpöckölsz, az le tud rombolni mindent. Egy csikktől le tud égni az erdő. És bár a föld felperzselődése egyfelől pusztulás, magában hordozza az újrakezdés lehetőségét is, hiszen utána újult erővel sarjad újra az élet.  (Alföldi Róbert)

Csak egy napot bírtam ki úgy, hogy ne legyen valamiféle lehetőségem az írásra. Azt se értem,  miért nem elég nekem az a "napló-féleség", amit tulajdonképpen már elkezdtem vezetni, de valahogy mégse fűlik hozzá a fogam. Igaz, oda nem tudok, vagy nem lehet (?) képet feltenni....

Nem értem, egyszerűen nem értem önmagamat se. Miért kell (KELL ?!) ez nekem, és perpillanat azt se tudom, nem kerül-e ez a próbálkozás is - mint pár előde - a kukába. 

Volt min elgondolkodnom az elmúlt 24 órában - és nem mondanám, hogy szívderítő gondolataim voltak. 

Ijesztően romlik a fizikai és szellemi állapotom - és még ijesztőbb, hogy erről senkinek nem lehet/akarok/szokás/kell/lehet beszélni. Most kezdem megérteni, hogy az öregségben a legszörnyűbb mégiscsak a totális elmagányosodás. Nem akarod zavarni a "fiatalabbakat" az örökös nyavalygásoddal, pedig napjaid java már csak ebből áll. Még akkor is, ha keményen próbálsz megküzdeni ezzel az átokkal. Ezermilliószor jut eszembe ómama és néha nagymamám is, ómama hangát nem is ismertem - mintha sose beszélt volna  - és lehet, hogy míg együtt éltünk, az én 1-7 évem alatt ő elérte a maximális hallgatás állapotát. Ez pedig az ő estében 75-82 év volt. Vagyis pont az  az idő,  amibe én most kezdek belesétálni.

Talán rám is efféle hallgatag idők várnak....

De ómamának nem volt számítógépe, tulajdonképpen ha belegondolok, semmije sem volt a rózsafüzérjén, imakönyvén, ágyán, kevés fekete ruháján kívül. 

Úristen, hol vagyok én hozzá képest... 1952 és 2021 közti majd 70 év valami eszméletlen változást hozott. Nem hinném, hogy az ő életében 70 év alatt történt-e ennyi minden. Bár tény, azért az első-második világháború, vagy a spanyolnátha (?) - s amiatt két gyereke elvesztése - nos, hát az se semmi volt....

Na, kezdetnek legyen elég ennyi. És mivel igenis szeretem a saját fotóimat, beteszek ide egyet. Talán azért épp ezt (részben, mert a másik blogban nem szerepel, részben azért) mert ugye arra a mondásra emlékeztet, hogy  "A vonuló felhők fölött örökké kék az ég".  (Herczeg Ferenc: Az aranyhegedű - na ezt se tudtam, csak most keresetem rá...)