Visszaköszön a múlt...

Az ember néha kap váratlan ajándékot, s akkor az öröm mindig nagy. 

Többszöri halasztgatás után tegnap nekiálltam a „papíros” szekrényem rendezésének. Időnként összerakom a szekrényeimet és ilyenkor mindig selejtezek (mondván, ne legyen az utódoknak már annyi munkájuk a vackaim kidobálásával….)

Mint minden rendes öregember, időről időre elfelejtek bizonyos dolgokat, hogy mit hová is tettem/dugtam el, és amikor a kezembe kerül ezek közül a régiségek közül valami, hát akkor van aztán meglepetés és többnyire öröm is. (A szomorúságot visszaidéző dolgokat 1-2 kivétellel már kidobtam – mert „csak a szépre….”)

Most egy vastag dosszié került a kezembe, melyben unokaöcséim (=gyerekeim) rajzait gyűjtögettem. És ahogy kinyitottam a dossziét, hát mi van a legtetején ? Az én SAJÁT gyerekkori rajzaim !!! Esküszöm, nem emlékszem, mikor tettem ide, de ma akkora örömöt okozott, hogy el se tudom mondani. Jó régen nem nézegettem ezt a dossziét, nyilván ezért is feledkeztem meg  a régi rajzokról.

Hát egy regényt lehetne írni erről a dossziéról….

Össze lehetne hasonlítani az 1950-es és 1980-as évek gyerekrajzait, vagy a fiúk rajzát, meg egy kislány rajzait – nem teszem.

Viszont megmutatok 3 rajzot („természetesen” a sajátjaim közül). Hosszú percekig szemléltem őket és elmerengtem fölöttük. Az első 1949-ben, a másik 1950-ben, a harmadik 1951-ben készült, vagyis 4-5-6 éves koromban. 

Regényt lehetne írni róluk, de egyben tökéletesen meghatároznak engem. Minden benne van ezekben a rajzokban, amilyen akkor voltam, s amilyen ma, 70 évvel később is vagyok. 

Nézzük hát az elsőt. Közvetlen mellettem áll a legnagyobb alak, drága emlékű édes jó nagymamám. Hányszor megemlegettem a blogban… Itt (is) kiderül, hogy életemben ő volt a meghatározó, a legnagyobb, a hozzám legközelebb álló és legfontosabb személy. Édesanyám „mérete és helyzete” meg se közelíti. Arra is van magyarázat, hogy édesapám miért van olyan „hátul a sorban” és miért olyan kicsi. Már elmúltam egy éves, amikor hazakerül 1946 nyarán a hadifogságból. Ez a kép tökéletesen bizonyítja, hogy egy csecsemőnek, egy pici babának SEM mindegy, mellette van-e  az édesapja, vagy se.

A pici ház a mi hajdanvolt balatoni nyaralónk. Sokat meséltek nekem a háborúról, és arról is, hogy a „rossz emberek” felgyújtották a mi kis házunkat. (Erről is írtam régebben, ez volt a „Gombház” –  Alsóbélatelepen.) És a rajzon a ház mellett áll a „rossz ember”…..

A második rajzon az látható, ami nálunk „szokásban volt” még este, lefekvés után is OLVASTUNK ! És mindenki olvasott ! Ehhez különösebb kommentárt nem is fűznék hozzá. Itt a magyarázat arra, hogy miért jelentenek nekem olyan sokat a könyvek.

A harmadik rajz, na, az aztán igazi önarckép, az tisztára én vagyok. Kislány a virágos réten, egy csokor virággal és természetesen KUTYÁVAL !! (mi több, lány kutyával….)  S mivel fekete, ez a kutya csakis a Brigitt névre hallgató fekete spániel kutyánk – s ez időben stimmel is. Mindig is nagy szerepet játszottak éltemben a kutyák...

Igazán mondom,  akkora öröm volt  nekem ezeknek a rajzoknak a megtalálása, hogy most majd újra jól eldugom, hátha 5-6-7 év múlva megint okoznak egy ilyen csodás napot nekem….

(Ha ugyan még...)