Várnai Zseni verse

Egy verset kerestem, a "kedvenceim" gyűjteményemben, és azt ugyan nem találtam meg, de ezt igen. Gondoltam, akkor legyen mára ez: 

Várnai Zseni:    Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassabban járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!