1858-ban egy John Langdon Down nevű fiatal orvos elfogadott egy olyan állást, amelyet egyetlen ambiciózus orvos sem akart. Azért küldték, hogy vezesse a Royal Earlswood Elmegyógyintézetet Surrey-ben, ahol az értelmiségi fogyatékossággal élő embereket tárolták, de különösebben nem gondoskodtak róluk.
A padló koszos volt. A személyzet brutális volt. A
fizikai büntetés rutin volt. Rongyba öltöztették, rosszul etették a lakókat, és
inkább megfékezendő problémaként kezelték, mintsem embereknek.
30 éves volt. Távolról is irányíthatta volna a helyet,
megírhatta volna a jelentéseit, és továbbléphetett egy rangosabb posztra.
Ehelyett minden nap a kórtermekben sétált. Megtanulta
a betegei nevét. És látott valamit, amit nyilvánvalóan senki más nem, a
betegség mögött az embereket.
Az első cselekedetei nem orvosiak voltak. Kirúgta a
bántalmazó személyzetet. Teljesen betiltotta a fizikai büntetést. Rendes ételt,
tiszta ruhát és friss levegőt biztosított… Aztán olyasmit mondott a
kollégáinak, ami 1858-ban szinte abszurdnak hangzott: az orvos elsődleges
feladata, hogy barátkozzon a betegével, és hogy a boldogságuk legalább annyira
számít, mint az egészségük.
Évekig tartó gondos, aprólékos megfigyelés után a Down
1866-ban közzétett egy ismertetőt, amelyben leírta a fizikai és fejlődési
jellemzők sajátos mintáját, amelyet néhány betegében azonosított. Eredeti
szakkifejezése tükrözte korszakának faji elméleteit, amit később jogosan hagytak
el. Klinikai megfigyelései azonban olyan pontosak és alaposak voltak, hogy
közel egy évszázaddal később az orvosi közösség megtisztelte azzal, hogy
megnevezte az általa leírt állapotot. Ma Down-szindrómaként ismerjük.
Pácienseit is elkezdte fényképezni - nem klinikai mintaként,
hanem egyénként. A legszebb ruhájukba öltöztette őket. Méltóságot adott nekik
egy kis időre. Egy olyan korban, amikor az ilyen embereket szándékosan
elrejtették a társadalom elől, az az egyszerű portré-készítés csendesen
radikális volt.
1868-ra a Down nem értett egyet az elmegyógyintézet kormányzóival. Amikor megtagadták
a lakók által készített műalkotásokból álló kiállítás finanszírozását, olyan
döntést hozott, amely meghatározza élete hátralévő részét. Lemondott.
Feleségével, Maryvel vásároltak egy nagy házat
Teddingtonban, és olyanná változtatták, amilyet még nem látott a világ.
Normansfieldnek hívták - és nem kórház volt. Otthon volt.
A lakók élelmiszert termeltek a kertekben, Down saját
maga is tevékenykedett ott velük. Szakmákra tanították őket. Megtanították a betegeket olvasni és írni. Szeretetet, friss levegőt és emberséges elbánást kaptak, hogy képesek
legyenek növekedni.
Aztán 1879-ben Down épített valamit, ami még mindig megállítja az embereket, amikor először hallanak róla. Egy színház készült….Egy teljes, rendes színház - színpaddal, valódi ülőhellyel és megfelelő akusztikával – amit a közítélet teljesen feleslegesnek, haszontalannak minősített.
Miért épült a színház? Mert a Down szerint a művészet,
a zene és az előadás nem luxus, hanem szükségszerű. Része annak, amit embernek
lenni jelent - és ő ragaszkodott hozzá, hogy a betegei is emberek.
Minden héten színdarabokat adtak elő. Énekeltek. Rivaldafénybe
álltak és tapsot kaptak. Sokuk számára ez volt az első alkalom, hogy valaki
tapsolt nekik.
Normansfield több mint egy évszázadon át virágzott.
Azok a családok, akiknek azt mondták, hogy a gyerekeiknek nincs jövőjük, elkezdtek látni
valamit, amiben már majdnem nem hittek - fejlődést, örömöt és egy életet, amit
érdemes élni. 1876-ra mintegy 160 lakosnak adott otthont a közösség.
Amikor Down 1896-ban meghalt, a fiai vitték tovább a
munkát. Normansfield 1997-ig otthon maradt.
Ma a telephely a Langdon Down Museum of Learning Disability-nek
ad otthont, és a Down-szindróma Egyesület főhadiszállása az Egyesült
Királyságban.
A színház, amit 1879-ben épített, még mindig áll.
Gyönyörűen restaurálták. Több mint 140 évvel később is előadások házigazdája.
John Langdon Down jó orvos volt, komoly orvosi ismeretekkel
- de talán nem ez volt a legnagyobb hozzájárulása az ügyhöz. Amit valójában
tett, az a korának egyik megdöntött alapfeltételezése volt: t.i. hogy egyes életek
kevesebbet érnek másoknál.
Napi gyakorlattal és makacs meggyőződéssel
bebizonyította, hogy minden embernek van mit nyújtania – és azt, hogy a
megfelelő, türelemmel és őszinte tisztelettel kínált környezet segíteni tud
mindenkinek.
A világ, amelybe született, sötétségbe zárta a
legsebezhetőbb embereit.
A világ, amelyet hátrahagyott, valamilyen apró, de
állandó módon kezdte beengedni a fényt....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése