Szertegurult évek

2007.10.03.szerda

Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül 

  Aranylik, őszül már a nyíres, 

hallgat a levél-nyelven suttogó liget. 

S a szomorúan messzehúzó darvak 

nem intenek már vissza senkinek. 

Mért intenének? 

Száz úton csatangol az ember: 

megtér, s útrakél megint. 

A kenderáztató az elmenőkre gondol, 

sötét tükrébe széles hold tekint. 

Állok magamban ősztarolta réten. 

Elring a széllel a darúcsapat. 

Víg ifjuságom tájait idézem, 

de nem sajnálom, ami ottmaradt. 

Nem sajnálok sok szertegurult évet, 

se lelkem habzó virágfürtjeit. 

Kint őszi berkenyék máglyái égnek, 

de fáradt lángjuk senkit sem hevít. 

Lobog a bokrok piros bóbitája, 

csak sárgulnak, de élnek a füvek. 

Mint vetkező fa lombjait dobálja, 

bágyadt szavakat ejtek-pergetek. 

S ha szavaim az idő elsöpörte, 

lom lesz belőlük, száraz garmada, 

mondjátok így: elhallgatott örökre 

az arany nyíres szép levél-szava.