Gondolatok a szarvasbogárról, a „sok”-ról meg a „kevés”-ről

Azt hinné az ember, hogy kicsiségekkel semmire se lehet menni. Pedig néha tényleg úgy van, hogy a kritikus „egy” kőmorzsácska legördülése után omlik össze a gát, s zúdul ki a tározó vize, s a pontocska nélkül nem i betű egy vonal...  
Ki gondolta volna, hogy tényleg van, akinek örömöt adott néhány itteni bejegyzésem, s ennek hangot is tud/mer/akar adni – ráérezve tán, hogy épp erre volt/van/lesz szükségem ? Nem lebecsülve @a és @m engem szeretettel figyelemmel kísérő sorait, Sz.levelét és I.telefonját, most itt Rysy-re utalok. 
Ezúton is köszönet. 
  Elmesélem hozzá a szarvasbogaram történetét, ami e hallgatás alatti napokban történt. Ugye, itt volt a kertben, megmutattam Nektek. Aztán két nap múlva láttam, hogy a nyári orgona törzsén „van”. Készakarva nem írom most már azt, hogy ott „mászott” – csak ott volt. Másnap pontosan ugyanazon a helyen találtam. És amikor alaposabban szemügyre vettem, akkor vettem észre, hogy szarva belegabalyodott a macska-károkozás-elleni-madárvédő hálóba. /Nem tudom egyszerűbben leírni ezt az izét./ Szóval beleakadt, és nem volt képes tovább menni. Hoztam ollót, óvatosan körbevagdostam a háló szálait, /mi több levettem mindörökre a hálót, hát egye fene, dúljanak a macskák/ és akkor a bogaram vidáman /? / de mindenesetre szabadon, elkocogott. Ti – hozzám szóló – néhányan voltatok tán a "kéz”, ami elvágta a "hálómat" ? Nem tudom. Tán a lelkem mélyén én is akartam a szabadulást, de kellett egy kis segítség. Köszönöm. Ezt a virágot küldöm hálából Nektek, az udvarban ma fotóztam: