2009. október 6., kedd
Elgondolkodom néha...
Nézem a földrengés pusztítását Indonéziában – nézem a tűz pusztítását Los Angels környékén – nézem az afrikai éhező gyerekeket... Látom a tv-t, hallgatom a rádiót – naponta rám ömlik az emberiség egy /nem is kis/ részének mérhetetlen baja. És nem tudok rajtuk segíteni. Még a hozzám sokkal közelebb lévőkön se tudok …Csak csendben hálát adok, hogy engem ezektől megkímélt eddig a sors.
Találtam egy verset is. Lehet, hogy nem illik ide. De lehet, hogy igen.
Reményik Sándor: Ne ítélj
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy minél halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más,
mint egy szelíd igen vagy nem.
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése