"Főzzünk örömmel"

Ha tegnap arról írtam, mire ébredtem, akkor ma írhatok arról, miképp aludtam el tegnap este – hogy kerek legyen a nap története…

Elolvasásra kölcsön kaptam Polcz Alaine „Főzzünk örömmel” című (nem is tudom, minek nevezzem, mondjuk) szakácskönyvét. (Több annál !)
Örömmel vetettem magam bele az olvasásba, mert 1. szeretem Polcz Alaine stílusát/szövegét, mert 2. szeretek főzni is és ha ez a kettő párosul egy 3. dologgal, nevezetesen a megszépült emlékeimmel, akkor nem lehet panaszom, teljes az öröm…
Olvastam a recepteket, aztán úgy 11 után eloltottam a lámpát de a sorok mögött valami már a könyv kezdésekor is mocorgott a fejemben. Nos, míg el nem aludtam, volt kis időm ezeken meditálni, és méghozzá olyan jólesően, hogy álomtalanul (?) ma reggel 7-ig tudtam aludni, ami nálam olyan ritkaság, mint a laoszi aranymacska. (Láttam egy jó kis filmet ezekről a rejtőzködve élő állatokról, csak azért írtam ezt a hasonlatot…)

Szóval, a gondolataim: örömmel töltött el, hogy olyan nagyon sok újdonságot, ismeretlen ételt nem találtam (eddig) a könyvben – habár a vége felé közeledem. Ha nem találtam újdonságot, akkor talán (?) tudok főzni. Ne tűnjön ez most itt nagyképűségnek, hát 65 év alatt tán csak meg lehet ezt tanulni…
Ám a lényeg nem ez. Azon kezdtem el ugyanis gondolkodni, hogy, s mint volt, miképp is tanultam én meg főzni ? A házunk emeletes volt, vagyis olyan domboldalba épített, két szintes, tán ez a jobb meghatározás…Beosztása olyan volt, hogy a földszinten volt egy hatalmas konyhánk, a „rendes” szobák pedig az emeleten voltak. Ma tán lakókonyhának is lehetne nevezni, hiszen a nap többségét itt töltöttük. Eleinte (1952 előtt) még itt állt ómamám ágya is, ő itt aludt. Két hatalmas konyhakredenc is volt, tálalós, kisszekrényes. Az egyikben a faragott, szebbikben az edények, a másik egyszerűbb, festettben az élelmiszerek voltak. Egyébként ez utóbbin állt a kicsi, varázs-szemes Orion rádió is.

Már többször említetem, Nagymamánk volt a családösszetartó-háztartásvezető, a mindenes, hiszen Édesanyánk dolgozott, így minden őrá maradt. Anyu tán csak a városban szükséges vásárlásokat intézte, de akkoriban nem úgy ment ez se, mint manapság. Szóval tudomásom szerint a Nagymama pl. nem ment húsért le a Kórház térre a henteshez és nem járt piacra. De ettől a két dologtól eltekintve mindent ő végzett a 3 szobás hatalmas házban, beleértve a mi nevelésünket is.
Mivel állandóan körülötte lebzseltünk öcsémmel, én nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy „ellestem” tőle bizonyos dolgokat. Nem emlékszem, hogy pl. valaha is megmutatta volna valaki, külön nekem, hogyan kell tésztát gyúrni, sodorni, vagy hogy megmagyarázta volna valaki, hogy a tészta főzővizét nem kell kiönteni, mert ilyen-olyan leves készíthető belőle. De sorolhatnám az apró trükköket, amivel az ötvenes években élnie kellett egy családnak.

Ezt sem tudom, csak gyanítom, hogy akkoriban sokat beszéltek a felnőttek a gyerekekkel. Nem szólt sem TV, sem rádió, ha a Nagymama körül voltunk, nyilván nem néma csendben történt mindez, hanem az egyszerűség kedvéért elmondta, mit csinál.
Egyszerűen nem emlékszem, hogy engem egyáltalán valaha is „tanított” volna valaki főzni. Nyilván, ha kérdeztem, elmondtak mindent, de az a gyanúm, én ellestem a titkokat.
És most ebben a könyvben egy csomó olyan ételről olvastam, amit magam is jól ismerek, mondjuk a pirított gríztől (mint főétel!) a tésztás hagymalevesen át a maradékból készített húspástétomig, vagy sorolhatnám még tovább…
És ezeknek a régi dolgoknak az ismerete valamiféle cinkosság érzését ébresztette bennem P.A-el, olyasmit, hogy mi egyformák vagyunk, vagy egyféleképp érzünk/gondolkodunk.

Az a gyanúm egyébként, hogy talán épp azért nem szeretem a készen vásárolható ételeket, az ilyen-olyan konzerv és mások által elkészített ételeket, mert egy nagy részük nem az én szájízemnek megfelelő. Idegen ízek, gyakran ismeretlen elkészítési forma, de legtöbbször az zavar, hogy nem friss, hanem különféleképp tartósított, kezelt alapanyagokból készül.
Természetesen második gondolatsorom azonnal az volt, hogy a nálam 15 ével fiatalabb húgomnak sincs már fogalma ezekről a dolgokról, mert amikor ő növögetett, akkor egyrészt a Nagymama már nem főzött, vagy talán kevesebbszer, másrészt ő nem legyeskedett ott körülötte, hanem óvodába, napközibe járt. (Bár ezt a tényt ellenőrzöm, lehet, hogy mégse volt napközis ??)

Aztán a ma 20-30 éves „gyerekek” barátnőiről már ne is essen szó. Ők aztán végképp nem volt kitől tanulják/lessék el a dolgokat. Szörnyen szeretnék láthatatlanul belesni egyikük-másikuk konyhájába – mert az az érzésem, hogy nagyon pazarlóan bának mindennel és semmilyen anyag-újrahasznosítási módszert nem ismernek. Ezen felül csupa kész, vagy félkész izéből állítanak elő „friss” ételt. (Az újrahasznosításra egyébként számtalan jó példa van a könyvben. Ugyanis, ha maradt egy kevés valamilyen étel, nem kell azt kidobni, trükkösen fel lehet használni a többségét.)
No, szóval ilyesmi gondolataim voltak. De úgy egészében ezek az érzések határtalan nosztalgiával (gyermekkorom után) és valamelyes megelégedettséggel töltöttek el.
Csoda, hogy ez után ilyen jót aludtam ?