Olvasd el !

Azok voltak mindig is a kedvenc könyveim, melyekben olyan mondatokra leltem, mintha azok az én fejemből pattantak volna elő. Vagy, hogy is magyarázzam ? „Tudtam” én azt a mondatot, de még nem írtam le. (Ez se egészen pontos. Sebaj…)
Szóval nagyon tetszett a ma hajnalban elolvasott Imma Monso „Inkább ne meséld el” című novelláskötete. A legjobban ebből a „Vidám temetések a bordeaux-i rokonságban”, dacára, hogy alább majd nem ebből idézek. Itt a sztori fogott meg, a másikban két nagyon találó mondat.

"Imma Monsó nevét kevesen ismerik Magyarországon, a katalán írónő 1959-ben született, mostanra négy regény és novelláskötet áll mögötte. Már az első regényével megnyerte a legjobb első könyvnek járó díjat Spanyolországban, azóta hazájában a népszerűsége töretlen, de az első magyar nyelvű megjelenésig mostanáig kellett várni.
Az Inkább ne meséld el című legújabb alkotása a kommunikáció képtelenségről és a kommunikációs zavarokról szól a kapcsolatokban. Ez köti össze a különböző emberek történeteit, a történeteket családról, párkapcsolatról, halálról, emlékekről. Minden novellának megvan a maga hőse és problémája, melyet egy őszinte beszélgetéssel meg lehetne oldani, de nekik nem sikerül.
Az írónő egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az írás segít a magányon, így jobban meg tudja találni a kapcsolatot a többi emberrel, ezért az Inkább ne meséld el lapjain tudja ezt a legjobban átadni olvasóinak is. A könyv tanulsága végeredményben úgysem az, hogy nem kell mesélni, hanem az, hogy minden kommunikációs zavar ellenére mindig próbálkozni kell, beszélni arról, ami igazán fontos."

( http://www.napvilag.net/  Kép: http://www.olvasokboltja.hu/konyvek/imma_m.png )

És akkor az engem elgondolkodásra ösztönző két jó idézet:
„A gyerekeknek megvannak a maguk eszközei: a szomorúság más alakot ölt, elrejtőzik a zsigerekben, olyan formában jelentkezik jóval később, amire senki sem számít.”
A másik, a szövegkörnyezetből kiemelve talán nem igazán jó, de túl sokat nem akarok kimásolni.
„Hirtelen tudatára ébredt, hogy egy bizonyos határon túl az emlékek elhalványodnak, s mostantól fogva már nem reménykedhet másban, minthogy az emlékezete néha akaratától függetlenül megajándékozza egy-egy csodával, mert néha megtörténik az ilyesmi.” (Mindkettő a „Kis tudatlanok” című elbeszélésből való.)
Szeretem, de tényleg szeretem az ilyen mondatokat. Ezekből kiindulva az ember (én) akár meg tudná írni élete történetének egy részét, de legalábbis olyan gondolatokat, melyek e kettővel szorosan összekapcsolódnak.
(Nem kell aggódni, most nem teszem…)
A könyv elolvasását viszont melegen ajánlom mindenkinek.