Minden héten egyszer átmegyek hozzá kicsit „beszélgetni” – ami az utóbbi időben már egyre inkább valamiféle monológokká változott. Én elmeséltem mi történt velem az elmúlt napokban, ő pedig kedves szép szemével figyelmesen nézve hallgatott, aztán megszólalt:
- Ugye te is kétnaponta öntözöd a virágaidat ?
Vagy:
- Nézd, ebben a dobozban tartom a papír-zsebkendőket meg a wc-papírt és a fésűmet. Jó kis hely ez nekik…
Gyakran semmi, de az égvilágon semmi köze nem volt válaszainak az általam elmondottakhoz. Ez is bizonyította, hogy ő már egy külön(ös) világban él, ott futkároznak a gondolatai körbe-körbe, és néha egy-egy mondat ki/előbukkan közülük, akkor azt kimondja. Hát Istenem, nem jókor, nem odavalóként – de hiszen mindegy is…
Aztán persze voltak/vannak teljesen tiszta mondatai, (reakciói már kevésbé) de tényleg eddig nem mondhattam, hogy „hát már teljesen elment az esze…”
Ami most történt, az azonban félelmetes és megmagyarázhatatlan – legalábbis számomra, akitől a szülei úgy mentek el, hogy ettől a Sors legalább megkímélt bennünket.
Nem is tudom pontosan, miről számoltam be éppen, amikor egyszer csak megszólalt:
- Van ám a fiaméknak egy szép új kis cicájuk !
Nos, eléggé megdöbbentem, mert a/ tudom, hogy a fiáék nem nagyon kedvelik a macskát, b/ kutya van a háznál és nehezen tudtam elképzelni, hogy oda az öreg kutya mellé, egy cicát befogadnának. Rögtön rá is kérdeztem:
- Mijük van ?
- Hát cicájuk.
- És milyen ?
- Hát olyan háromszínű, fehér-fekete-vörös foltos.
- És mit szó, ehhez a kutya ?
- Hát képzeld, ez a legérdekesebb, nagyon megszerették egymást. Együtt mennek fel a kertbe, és átmennek az unokáméhoz is látogatóba, és egyszerre kapnak enni is. Amikor a kutya alszik, melléje fekszik a macska is.
Mindezek nem teljesen lehetetlen dolgok, de hogy egy hét alatt (a legutóbbi látogatásom óta) történjenek meg – hát számomra teljesen hihetetlenek tűnt. És csak firtattam tovább a témát:
- Hát hogy került ide a cica ?
- Nem is tudom, valami csavargó macska lehetett, mert egyszer csak megjelent itt, de nagyon barátságos, kedves cica, megszerette mindenki. Még a gyerekek (dédunokák) is játszanak vele.
Az egész sztorit teljesen tisztán, érthetően, már-már meseszerűen szépen egybekapcsolódó részletekkel mesélte el – lassan elaltatva bennem a gyanút.
Hazafelé menet kérdezem a menyét:
- Tényleg van kismacskátok ?
Kerekre nyílt szemel kérdezett vissza.
- Micsodánk ?
- Hát a mama arról mesélt, hogy befogadtatok egy kismacskát…
Sajnos azt kell mondjam, egyetlen szó sem volt igaz ebből a szépen kigondolt, kerek meséből, sőt ! Cserébe kaptam egy másik sztorit, mert nekik viszont azt mesélte, hogy amikor legutóbb nálam járt (mellesleg vagy 4-5 éve ki sem tette a lábát a házból) – szóval nálam meg olyan lehetetlen a lakás berendezése, az a sok könyvem, az nem a polcokon van már, hanem fel van szögelve a falra…
Hát ugye ebben azért van egy kis valószerűtlenség – nekik könnyű volt belátni, hogy ez csak egy agyszülemény… De én, a macskát teljesen elhittem…
Olyan szomorú ez… Egy kedves, tiszteletre méltó, értelmes embert miért aláz meg így a Sors/Isten/nemtudomki ? Miért nem lehet „rendesen” tisztességesen és főképp időben meghalni ? És persze tudom, hogy a Gizi néni állapota még nem is a legrosszabb, sokkal szörnyűbb helyzeteket is produkál az élet…
Ül az ágya szélén, kis madártestével szinte a „Semmi ágán” kapaszkodva, és vár. Kimondatlanul is várja a halált.
Miért nem jön ????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése