Keserédes

Nem egészen véletlen, hogy tegnap az a vers került be, ami. Egy picit mintha a hangulatomat tükrözné, vagy nem is tudom…Szerdán Drávasztárán voltam és az oda-vissza 120 km alatt volt elég időm meditálni.
Nagyon szeretek autót vezetni. Tulajdonképpen úgy általában utazni szeretek. Vagyis szerettem. Kiegészítem: szeretek egyedül utazni. Ugyanis ez esetben senkihez nem kell sem alkalmazkodni, sem udvariasan beszélgetni útitársammal, ha én pont ahhoz nem érzek kedvet. Megállok akkor és ott, amikor és ahol nekem tetszik.
Persze a legjobb az agyamban lejátszódó utazás – ami a ténylegessel szinte párhuzamosan történik, hiszen az olyan úton, ahol hosszú hosszú évek óta rendszeresen járok, már nem kell se a térképet, se az útjelző táblákat lesni, megyek, csak úgy előre az orrom után. Vagy tán pontosabb lenne, ha azt írnám, megyek az emlékeim nyomában. Azt hiszem többször is írtam már, de egy mondatos említést most is megérdemel: 1972 óta minden nyáron lementem Sztárába, ahhoz a családhoz, akikhez a nagy árvízkor beszállásoltak. Így aztán az oda-vissza úton van milyen emlékeket feleleveníteni.
A legjobb persze, amikor kis szüneteket adok magamnak és megállok az út mentén.

- mert látok egy tábla csodás napraforgót, és mit ád a mennybéli, elkattintom a gépem, s egyszer csak „kiszalad a képből” egy nyuszi,  (remélem, látod ?)

- mert felsejlenek a horvátországi hegyek, és rögtön eszembe jut első két, vagy három szlovénia utam, amikor arrafelé indultam a hegyeimbe, s régi, jó, már meghalt barátoknál töltöttem az első éjszakát ott túl a Papuk hegyen,

- mert elámulok a rengeteg, belvízzel még most is elöntött mélyedésen, s elgondolkodom hogy bizonyára csak picurka részét látom annak a kárnak, amit ezen a vidéken (is) okoztak a hatalmas esőzések,

- mert meglátok egy döglött borzot - mellesleg esküszöm nem gondoltam volna, hogy élnek errefelé – nem is tudom miért, tán mert még élőt sosem láttam sehol. ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Borz  )

- mert egyszerűen csak elgyönyörködöm a színekben: a napraforgó izzóan sárga, az érett búza és a sokhelyütt látható repce aranybarna, a kukorica még haragoszöld, és az újabban több helyen is látható mák halvány-szürkés-zöld, festő se tud ennyiféle csodás színt kikeverni.

- Aztán leállok az igazi vajszlói dinnye felől érdeklődni, hiszen a gazos földek sora mellett hajtok el, ahol régen ilyenkor már álltak a dinnyések sátrai, s megtudom, alig vannak már, akik errefelé dinnyét termelnek. Mellesleg a vajszlói dinnye most még csak bébifej nagyságú, tehát amit bárhol úgy hirdetnek, hogy „mézédes vajszlói dinnye” az megint már csak ugyanolyan hazugság, mint volt a dolog múltkor a pellérdi eperrel.

- És lefotózom sok közül az egyik gólyafészket, ahol ketten is ácsorognak, lábukat váltogatva, szárnyukat néha meglengetve. Egyszer régen hallottam, hogy a gólya fészkébe rakott tojásokból lehet megállapítani, milyen lesz a nyár. Ha sok tojást tojt, akkor sok lesz az eső is, ő előre tudja, hogy lehetősége lesz több gólyafit is felnevelni. Persze nem tudom, igaz-e ez, de idén tényleg igen sok gólyát láttam a földeken is, és szinte mindegyik gólyafészek „használatban” volt, csak kettőt láttam begazosodva.

- Elámultam az amúgy nem túl gazdag Csányoszró fantasztikus virágos járdáin. Nem is emlékszem hol láttam ilyen szépen felvirágozott falut mostanság. Csakis az lehet, hogy valahonnan kaptak erre külön pénzt, mert hogy egy világvégi kis önkormányzat manapság erre nem képes, az egészen biztos. Ami pluszban öröm volt számomra, azt is láttam, hogy szorgos asszonyok gazolgatnak a virágágyások között, és (mivel kiszálltam fotózni) azt is érzékeltem, ezeket a virágokat ma reggel már megöntözte valaki.

- Aztán nagyon rövid ideig fotóztam a Pécsi-víz (arrafelé Büdös víznek is hívják) hídjánál – és tényleg büdös az még ma is, nem is tudom, mi lehet az oka, hiszen Pécsett már semmi sem működik, amitől anno oly rémesen büdös volt.(Mellesleg ma találtam egy nagyszerű térképet, aki akarja, nézegetheti Magyarország vizeinek rajzát http://www.kvvm.hu/cimg/documents/HU_jel_melleklet_1.pdf  ) A második képen már a Fekete-víz látható.

- Hazafelé nem a szokott úton jöttem, lementem Zaláta felé. (Kár volt.) Akinek van kedve, nézze meg a térképet, ez aztán az igazi „világvége”. Az út félhalott, roskadozó házú, pici falvacskák között kanyarog, néhol felbukkannak az átkozott kommunizmusban oly szépen működő sertéstelep, tehenészet, baromfiüzem vagy egyéb, mára romokká szétdőlő épületei. A torkomat sírás szorongatja. Még szerencse, hogy a falu végén egy tábla figyelmeztet „ Európai Falu” – jó hogy kiírták, mert azt hinném, valahol a balkán legdélibb csücskében járok. Amúgy meg cigányokkal vannak teli a falvak, egyébként már Sztárán is kevesebb a horvát, pedig valaha ez egy nemzetiségét büszkén vállaló, színtiszta horvát település volt, ahol magyar szót nem is lehetett hallani. Vendéglátóm, egyedül élő idős asszony, bent Sellyén füstölteti fel a téli húsárút és részletekben hozatja haza, mert nem mer egy disznónyi élelmet otthon, a padláson tárolni. Haldoklik ez a vidék, se munka, se biztos kenyér és mállik, mállik az átkos…Megírta ezt az egészet Moldova „Ha az Isten hátra nézne” c. könyvében pontosan. Járt-e errefelé az elmúlt 20 évben promi-politikus ? Nem hiszem….

- És végezetül: természetesen megálltam „csak úgy” a semmibe vesző, árnyas fákkal szegélyezett, abszolút forgalom-mentes utakon, hogy ha lehet még jobban ellazuljak, beszívjam az avar és érett-búza illatú levegőt, hagyjam, hogy az arcomat simogassa a vízillatú szél. Ilyen pillanatokban az az érzésem, hogy szinte atomjaimra esem szét, és feloldódom a környezetben. Ilyenkor megáll a kedvemért az idő is, ahogy a szél ringatja a fák ágait-leveleit, szinte azt érzem én is valamiféle láthatatlan csónakon ringatózom – nem is tudom én ezt leírni….Teljesen egy vagyok a természettel, beleolvadok és hajszál híján felszívódom….(Nem is lenne rossz, ha lenne erre mód…)

Aki ilyent még nem érzett, annak persze hiába próbálom elmondani, mert a szavak semmit sem adnak vissza ebből az érzésből.
Keserédes volt a tegnapom.