Mai útitervünkben a Triglav „háta mögötti” völgyek szerepeltek és egy másik, a lakóhelyünkhöz közeli, szintén völgyben fekvő kis település, Begunje egy nevezetessége.
A Triglav északi oldalán lévő völgyekbe, Bled és Gorje érintésével, a Radovna folyó völgyéből lehet bejutni. Elvarázsolt vidék ez is, szinte teljesen lakatlan.
Szlovénia a legkisebb európai államok egyike, területe: 20 273 km2, ebből a Triglav Nemzeti Park 838 km2, a lakos-szám 2 millió körül van - nem csoda hát, ha több itt a fű meg a fa, mint az ember.
A Radovna völgy most ilyen volt...
és ilyen napsütésben...
A tehenek számát nem tudom, de ők rengetegen vannak. Egyrészt örömmel néztem útjaink során a csodás smaragdzöld, kaszált legelőket, a rajtuk legelésző tehénkéket, (akiket a tejes-dobozon lévő felirat miatt egyszerűen csak „MÚ”-nak hívtunk) - másrészt elgondolkodtam, hogy az én hazám miért nem ilyen ? Hová tűntek a magyar rétekről a híres-neves magyar-tarka tehenek ? Miért csak a külföldről behozott, pancsolt kannamosó vizet lehet itthon tejként megvásárolni ? Vettünk kint tejet is, félve bontottam fel és kóstoltam meg, de már boldogan töltöttem meg másodszorra a bögrémet, mert az a tej nem olyan volt, mint az itthoni. El nem tudom képzelni, ezt hogy csinálják, de lehet, csak annyi a titok, hogy a tej tejből van…
És miért csak parlagfű nő a mi rétjeinken ? Nagyon jól emlékszem, 1972-ben Drávasztárán láttam életemben először tehéncsordát kora reggel a legelőre terelni. Életre szóló élmény volt…A Sztára és Iványi közti réten legelt a gulya – vagyis VOLT jó füvű legelőnk. És nyilván nem csak ott. Ma méteres gaz veri fel ezeket a réteket, bebokrosodtak, maximum a nyulak, rókák érezhetik benne jól magukat. Á, hagyom is ezt a témát…
Szóval a három völgy közül, szemben állva velük, a balszélső a Krma völgy. Ennek a közepe táján van a Kovinarska koča, amiben anno szintén laktunk a gyerekekkel. Több mindenről is nevezetes hely, egyrészt itt nem volt sem villany, sem folyóvíz (ma sincs) másrészt itt történt az a baleset, hogy a kisebbik gyereket, a vacsorára várás közben a nyakán megcsípte egy darázs. Volt nagy szaladgálás egy kis hagyma után – de szerencsére kaptunk a ház gazdasszonyától, s azzal meg is oldódott a probléma. A többágyas nagy szobában aludtunk akkor, s ennek az ablakában volt egy hatalmas darázsfészek, onnan érkezett a hívatlan vendég. Ma már az ablakok kicserélve és darázsfészek egy se látható – mondjuk ezt nem sajnálom…
Mellesleg én máskor is aludtam ebben a házban, és egy ilyen ittlétem alkalmával volt lehetőségem a „tömegszállást” is megnézni. Ez a tetőtérben van (a legtöbb turistaház rendelkezik ilyennel) – csak egymás mellé lerakott szalmazsákok voltak akkoriban. Nem tudom, ma divat-e ez még, talán a zsákokat szivacsmatrac helyettesíti – de praktikus és főleg olcsó szállás-lehetőség volt ez a vállalkozó kedvű fiataloknak. Amúgy pedig a turistaházakban (legalábbis amelyekben én aludtam) kék-fehér kockás vászon ágyneműt használnak és mindig lehet pót-takarót kérni. Bizony gyakran hűvösek ott még a nyári éjszakák is.
A Krma völgy turistaház
Ilyen volt most az eső-felhős völgy
Négy évvel ezelőtt kicsit több látszott belőle...
Ezen a réten is szoktak teheneket legeltetni, de idén nem volt egy sem. Az eső sajnos elkezdett cseperegni, a felhők szinte a rétig lógtak, emiatt aztán nem láttuk a Vernar, a Sleme, a Tosc és a körülötte lévő egyéb hegycsúcsokat, pedig ezek azért ismerősek, mert a „másik”oldalukon, az 1800 m-en lévő Vodnikov dom volt a Triglav-mászásom közbenső állomása.
Gombát keresgéltünk – de valaki járhatott előttünk, mert sok kukacos, félbevágott vargánya hevert az útszélen. Nem sokat időztünk itt, indultunk tovább. A középső völgy a Kot, ebben nem jártam. Mi most a harmadik, legnagyobb völgybe, a Vrata-ba igyekeztünk. Ez a völgy két dologról is híres. Egyrészt itt van a Peričnik vízesés, másrészt a völgy végében van az Aljažev dom – azt a hely, ahonnan az „igazi” hegymászók indulnak, az északi falon felküzdve magukat a 2863 m magas csúcsra.
A Peričnik vízeséshez jó meredek és eléggé elhanyagolt lépcsős, köves, földes ösvény visz fel. Természetesen a gyerekek megint előre szaladtak, de mondtam, én majd szép lassacskán megyek utánuk. Itt a hatalmas vízesés alatt az úton kényelmesen át lehet sétálni a völgy másik oldalára, ajánlottam nekik, ők lemehetnek arra is, én ugyanazon az úton fogok visszajönni, amin felmentem.
Az útról így látszik
A Pericnik közelről. Kényelmesen át lehet sétálni alatta
Így is történt, készítettem pár fotót, összeismerkedtem egy lihegős-pinehő közben egy lengyel házaspárral és két labrador kutyájukkal, aztán szépen óvatosan visszaereszkedtem. Az útmenti kis kocsma kerti padján ülve vártam a gyerekeket, akik csak nem akartak visszaérni… Megvallom, kezdtem már idegeskedni, le-fel-járkálni, mert egy ilyen helyen oly könnyen megtörténik a baj… De hát – gondoltam – csak lenne valami jele itt lent, ha ott fent valakivel valami baj történt volna. A turisták (elég sokan voltak itt) csak jöttek és mentek, semmi nyoma nem volt az izgalomnak – legfeljebb én rezegtem kicsit jobban belülről. Aztán egyszer csak nagy vigyorral megérkeztek a gyerekek is. Hát jó, hogy nem tudtam előre a tervükről, ugyanis a vízesés fölötti u.n. felső tóhoz ill. felső vízeséshez is felmentek – mi több ott a meredély fölött még fényképezkedtek is …. Hát mindegy, a lényeg, hogy nem történt bajuk. Én kicsit morcosan magamba szállva hallgattam egy darabig, aztán csak megengesztelődtem lassan…
Meredek kanyarok és egy kőlavina nyomai után megérkeztünk a völgy végébe. (Az útnak csak egy része aszfaltos, a zöm makadám, amit azonban állandóan karbantartanak. Most is találkoztunk a kisebb gödröket javító munkásokkal.)
Itt aztán rákezdett az eső. Eltökélt és bátor katonaként mi becsülettel „bejártuk” a terepet, elmentünk a hegymászók emlékművéhez, megnéztük a mászótérképet, de sajnos semmit sem láttunk az egyébként itt magasodó félelmetes sziklafalból.
Beteszek ide pár régebbi képet, mintegy dokumentálva, hogy ez az, amit NEM láttunk. Már indultunk visszafelé, amikor valami különös sugallat hatására, egyszer csak felnéztem az égre, a hegy irányába, s láss csodát, ott, akkor 30 másodpercre nekem megmutatták az égiek még egyszer a csúcsot….Lehet, voltak, akik azt gondolták, megbolondult az öregasszony, mert elkezdtem kiabálni: Nézzétek, nézzétek, ott, ott az a kis szikladarab a csúcs, majd 3000m magasban !!! Itt van a csoda pillanatáról készült képem is:
Ezt láttuk most...
...és ezt láthattuk volna napsütésben...
A turistaház és a hegymászók kápolnája
Patakmeder, ha víz folyik benne..
Ha üres, akkor ez a "kavicsoló"...
Nem tudom, milyen gomba, de szép.
Ez szintén egy régi kép, sajnos már nem tudom, honnan "szereztem".
Ez a mászótérkép a Triglav É-i faláról, illetve a hegymászók emlékműve.
Itt kellene talán megjegyeznem, mi is a „kavicsoló” ? Talán az elmúlt évek alatt kiderült már rólam, hogy szenvedélyes kőimádó vagyok. Ha annyi kiló aranyam lenne, vagy akár csak fém 200-asom, amennyi Szlovéniából származó kövem van már itthon, dúsgazdag lennék. Magam sem értem ezt a szenvedélyt, de valami kényszeres dolog ez nálam. Megyek, és ahogy a 4-5 levelű lóheréket is szempillantás alatt veszem észre, találok néha köveket, „akik” szólnak hozzám: Vegyél fel ! Vigyél el ! Hát én sosem tudok az ilyen kéréseknek ellenállni. A képen látható kavicsoló hely azért is különleges, mert itt hófehér, rózsaszín, fekete és ezek kombinációjából álló, fantasztikus színű köveket lehet találni. Egyetlen szomorúságom, hogy ha innen kiveszem és el/haza hozom ezeket a köveket, meghalnak. Ne tessenek nevetni ! SOHA többé már azt a színüket nem nyerik, vissza, mint amilyenek itt voltak. Próbáltam én már őket itthoni csapvízbe áztatni, változott ugyan a színük, de az eredetit mégse érte el.
No, szóval természetesen most is kavicsoltam – gondolom olyan 6-8 kg-nyit egészen biztos…
Ki tudja járok-e még egyszer erre ? Bebiztosítottam magam…
Délután Begunjébe mentünk. Itt van ugyanis az Avsenik ház. Tudni illik róluk, hogy az Avsenik zenekar Szlovénia leghíresebb népzenét játszó együttese. Én nagyon kedvelem a zenéjüket, és mindig mosolygok magamban, amikor a téma szállásadómmal szóbakerül, ők ugyanis esküsznek, hogy az osztrák eredetűnek tartott népzenét nem is az osztrákok „találták fel” hanem a szlovénok. Itt egy video róluk:
Megvettem a legújabb dupla CD-jüket (zsebpénzem majd teljes egészét felhasználva, 22,90 €-ért.)
Aztán elindultunk megkeresni a híres-neves begunjei várat.
Rengeteg fotót készítettem itt, és érdekes volt elolvasni (újra) a Kamen vár történetét. A település környéke már a rómaiak idejében is lakott volt, és a vár stratégiailag fontos hágót védett. Az 1200 körül épült első várat bővítgették, alakították át több lépésben is tulajdonosai. Aztán egyszer mégis csak kihaltak a várurak, a gazdátlanul maradt épületet pedig szép lassan elkezdték széthordani a település lakosai. A cserepek a városka templomának tornyára kerültek, a falak köveinek egy részéből felépült a kórház. A második világháborúban a gestapó hadifoglyok börtöneként használta. Mára nem sok maradat a valaha pompás épületből, de méretei még most is lenyűgözőek.
Egyébként egyedül ez az egyetlen hely, melynek karbantartásával, megőrzésével elégedetlen vagyok. (Itt semmiféle belépő nincs.) Ez a vár több figyelmet érdemelne, szemmel láthatóan „gazdátlan” – elhanyagolt, ám még így is fenséges benyomást kelt a látogatóban.
Ez a kapu sem tegnap készült....
Mire ide értünk – ahogy a képeken is látszik – az idő megjavult, még a nap is kisütött.
Igazán szavunk nem lehet, pompásra sikerült ez a nap is.
A nap befejező, de bizonyos tekintetben mégis csúcspontja volt látogatásunk a „csoki-boltban”. Ez a több mint 80 éves Gorenjka csokoládégyár Radovljica melletti kis diszkont üzlete, ahol a kicsit hibás csokikat nagyon kedvező áron lehet egyszerű, házi csomagolásban, kilós kiszerelésben megvásárolni. Egy kg. mogyorós tejcsoki 3,76 € volt. Ugye megérte ??
(Ha a bolt pontos helye érdekelne valakit: Radovljica és Lesce közti korforgalomnál Kropa felé elfordulni, majd jobbra az első utca a Rožna dolina, itt a nagy áruházak után található egy kis épület, D-i részén kávézó, É-i oldalán a jelzett bolt található.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése