Amióta digitális gépem van, gyakran és szívesen használom.
Dokumentálva, merre jártam, mit láttam, hogy így még könnyebb legyen mesélni a
dolgokról. Hiszen ha a szöveghez kép is tartozik, csak – csak teljesebb/jobb a
leírás. Ész- és cél nélkül nem fényképezgetek, mindig valami tervem van a
képpel, vagy megörökíteni szeretném (magamnak), vagy megmutatni másoknak.
Néha – nagyon ritkán, lefotózom azt is, amikor valami
bosszantó kerül elém. Ezt ritkábban teszem, mert épp elég, ha egyszer – amikor
látom – felbosszantom magam a témán, nem akarom én azt még őrizgetni is, újra
és újra elővéve, és felhúzva magam…
Messze nem nevezném magam „megszállott” fotósnak.
De van, aki másképp gondolkodik.
Tegnap egy különös kísérletnek lehettem tanúja. Németországban
a katasztrófa-fotózás már olyan méreteket öltött, hogy a mentők-tűzoltók
munkáját veszélyezteti. Megrendeztek egy balesetet, és titokban filmezték az
arra járó embereket. Mit csinálnak ? Hogyan viselkednek ? Döbbenetes volt az
eredmény...
Egy nem túl forgalmas utcán „történt” a baleset, az elsőnek odaérő (odarendelt, a kísérletbe
bevont) segítő „telefonálni kezdett”
kvázi segítséget híva. Közben elkezdtek gyülekezni a „dögszagra gyűlő éji
vadak”. Természetesen fényképezőgépekkel. A jól preparált „vérző sebesült”
ugyan nyakig hővédő fóliával le volt már takarva, (az utca kövezetén feküdt) de volt akinek nem volt elég az arcán látható
„vér”, képes volt felemelni a fóliát, és alá-villantani…Mások „csak úgy”
megálltak mellette, kérdezgetni
próbálták a sebesültet vagy a telefonáló ál-segítőt. A közeli áruház emeleti
ablakaiban egyre többen gyűltek össze, autók, biciklisek álltak meg, mintha
ingyen cirkusz érkezett volna a városba. Komolyan mondom, hátborzongató volt.
A kísérlet utáni sajtókonferencián hangzott el, hogy újabban
a mentősök és tűzoltók munkáját olyan mértékben akadályozzák a kíváncsiskodók,
a fényképezgetők, hogy már több olyan eset történt, ahová emiatt nem jutottak
el időben, s meghalt a sérült. Hát bizony elgondolkodtató….
De ha jobban belegondolok, itt van pl. – amit szívesen
nézegetek én is – a http://www.boston.com/bigpicture
Hihetetlen szépségű, és érdekes képek láthatók itt. De
bizony itt vannak a katasztrófa-képek is – nem is kevés, mert a világban
állandóan történik valami „rémes”. Én
ugyan nagyon jól megvagyok ezek nélkül – a „letakart” képeket meg se nyitom (
aki nem értené ezt: vannak olyan képek, melyeket csak akkor láthatsz, ha külön klikkelsz, mert nyilván olyan
borzalmasak). És ha belegondolok, végül
is a napi híradók szinte állandóan tudnak valami szörnyűséget mutatni.
Az emberek szinte hozzászoktak, mint valami kábítószerhez, a rémségek
látásához. Sőt azt is tudom, újságok, tv-társaságok jó pénzeket fizetnek
egy-egy extra fotóért.
Mégis, mégis valami miatt nekem ez az egész „rémség-fotózás”
valahogy visszataszító. El nem tudom képzelni magam, egy ilyen helyzetben,
vagyis azt gondolom, képtelen lennék egy tragédia láttán előkapni a gépemet és
fényképezni kezdeni.
Persze az is lehet, ez az egész, valamilyen szinten azzal függ össze, hogy kisgyerek korom óta rettentően utálom, ha
engem fotóznak. Én nagyon igyekszem, hogy
ha én fényképezek, senki se érezze „megfigyelve-meglesve” magát. Ha egy
módom van rá, igyekszem megvárni, hogy „kimenjenek” a képemből. (Ami bizony,
sokszor nem egyszerű, de legalább próbálkozom.)
(szerda)
VálaszTörlésValami hasonló jutott nekem is eszembe - tegnap.
Valahogy nincs ebben "semmi meglepő!" (?) - ha nem is épp' ezt, de kb. az ilyesmit nevezik "katasztrófa turizmusnak" - Nem egyszer láttam már idén (2010)- amikor megrepedt a föld,- vagy mi - lett mély árok, meg gödör... (mutatta a tv.) aztán aznap vagy másnap már ott tolongott a "jónép!" - Magyarországon !
Amúgy arról is "vita van" - szabad-e /érdemes-e beszámolni pl. toronyházból leugrásról (Pécs)- mert kis idő múlva lesz még 1-2... épp' ezzel adva "példát" másoknak.
Mellesleg,hogy mennyien ugrottak le a pécsi tv.toronyból - is tudják - de nem nagyon beszélnek róla. ( egy elég régi cikkben olvastam- anno.)