Fotó-mánia

Amióta digitális gépem van, gyakran és szívesen használom. Dokumentálva, merre jártam, mit láttam, hogy így még könnyebb legyen mesélni a dolgokról. Hiszen ha a szöveghez kép is tartozik, csak – csak teljesebb/jobb a leírás. Ész- és cél nélkül nem fényképezgetek, mindig valami tervem van a képpel, vagy megörökíteni szeretném (magamnak), vagy megmutatni másoknak.

Néha – nagyon ritkán, lefotózom azt is, amikor valami bosszantó kerül elém. Ezt ritkábban teszem, mert épp elég, ha egyszer – amikor látom – felbosszantom magam a témán, nem akarom én azt még őrizgetni is, újra és újra elővéve, és felhúzva magam…

Messze nem nevezném magam „megszállott” fotósnak.

De van, aki másképp gondolkodik.

Tegnap egy különös kísérletnek lehettem tanúja. Németországban a katasztrófa-fotózás már olyan méreteket öltött, hogy a mentők-tűzoltók munkáját veszélyezteti. Megrendeztek egy balesetet, és titokban filmezték az arra járó embereket. Mit csinálnak ? Hogyan viselkednek ? Döbbenetes volt az eredmény...

Egy nem túl forgalmas utcán „történt” a baleset,  az elsőnek odaérő (odarendelt, a kísérletbe bevont)   segítő „telefonálni kezdett” kvázi segítséget híva. Közben elkezdtek gyülekezni a „dögszagra gyűlő éji vadak”. Természetesen fényképezőgépekkel. A jól preparált „vérző sebesült” ugyan nyakig hővédő fóliával le volt már takarva,  (az utca kövezetén feküdt)  de volt akinek nem volt elég az arcán látható „vér”, képes volt felemelni a fóliát, és alá-villantani…Mások „csak úgy” megálltak mellette,  kérdezgetni próbálták a sebesültet vagy a telefonáló ál-segítőt. A közeli áruház emeleti ablakaiban egyre többen gyűltek össze, autók, biciklisek álltak meg, mintha ingyen cirkusz érkezett volna a városba. Komolyan mondom, hátborzongató volt.

A kísérlet utáni sajtókonferencián hangzott el, hogy újabban a mentősök és tűzoltók munkáját olyan mértékben akadályozzák a kíváncsiskodók, a fényképezgetők, hogy már több olyan eset történt, ahová emiatt nem jutottak el időben, s meghalt a sérült. Hát bizony elgondolkodtató….

De ha jobban belegondolok, itt van pl. – amit szívesen nézegetek én is – a  http://www.boston.com/bigpicture

Hihetetlen szépségű, és érdekes képek láthatók itt. De bizony itt vannak a katasztrófa-képek is – nem is kevés, mert a világban állandóan történik valami „rémes”.  Én ugyan nagyon jól megvagyok ezek nélkül – a „letakart” képeket meg se nyitom ( aki nem értené ezt: vannak olyan képek, melyeket csak akkor láthatsz,  ha külön klikkelsz, mert nyilván olyan borzalmasak). És ha belegondolok, végül  is a napi híradók szinte állandóan tudnak valami szörnyűséget mutatni. Az emberek szinte hozzászoktak, mint valami kábítószerhez, a rémségek látásához. Sőt azt is tudom, újságok, tv-társaságok jó pénzeket fizetnek egy-egy extra fotóért.

Mégis, mégis valami miatt nekem ez az egész „rémség-fotózás” valahogy visszataszító. El nem tudom képzelni magam, egy ilyen helyzetben, vagyis azt gondolom, képtelen lennék egy tragédia láttán előkapni a gépemet és fényképezni kezdeni.

Persze az is lehet, ez az egész, valamilyen szinten  azzal függ össze, hogy  kisgyerek korom óta rettentően utálom, ha engem fotóznak. Én nagyon igyekszem, hogy  ha én fényképezek, senki se érezze „megfigyelve-meglesve” magát. Ha egy módom van rá, igyekszem megvárni, hogy „kimenjenek” a képemből. (Ami bizony, sokszor nem egyszerű, de legalább próbálkozom.)

No de a világ már csak ilyen. Nem vagyunk egyformák (Gyakran hozzáteszem: szerencsére…)

http://www.boston.com/bigpicture/2010/11/shanghai_apartment_fire.html