Úgy rémlik, írtam már hónapokkal ezelőtt erről a cicáról.
Macskáról. Szerencsétlen állatról…
Még nyár volt, amikor a gazdája olyan állapotba került, hogy
egyedül már nem tudta rendesen ellátni magát. Epeműtét előtt állt, hasnyálmirigy
rákjára be volt ígérve a (neki már
semmire se jó) kemoterápia, vagy sugár, nem tudom pontosan. Akkor kért meg a
szomszéd néni, hogy „amíg hazajön” etessem a cicáját.
Jó időben nem is volt baj. Bár inkább szobacica volt, de
azért talált magának valahol helyet, ahol éjjel meghúzta magát, s reggel/este
vagy már várt, vagy a hívásomra előjött
valahonnan.
Az agyam legeldugottabb részében persze bennem voltak az
előttem álló lehetőségek: 1. néni nem jön már többet haza, 2. macska rám
marad…. Mert azt tudtam, a néni családjából senkinek nem kell egy öreg macska
(10 éves múlt).
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nagy örömöt éreztem,
inkább valamiféle kötelességtudat munkált bennem - nehéz lenne leírni, miért
is…Csak.
Próbáltam én gazdát keresni neki, de manapság nem könnyű egy
állatot bekönyörögni valahová, amikor lassan az emberek kezdik meggondolni,
melyek a legfontosabb kiadások – s ezek között a macska-tartás nagyon hátul
szerepel. Bevallom, kísérleteztem több ízben, hogy áthozzam, s
megbarátkoztassam az enyémekkel, de (nem értek a macskákhoz, csak gyanítom)
szörnyen félt. Ha meglátta Bercit, vagy Samut, fújt, nyervogott, kitépte magát
a karomból, elmenekült. Ha közelíteni
próbált hozzá kíváncsian és cseppet sem agresszívan valamelyik, veszettül fújt,
félelmetesen felpúpozva a hátát, borzolva a szőrét. Nem nagyon akart sikerülni
az „összeszoktatás”. Már bele is törődtem, de azt azért nem mondom, hogy könnyű
szívvel, hiszen láttam magamat (no meg a macskát) mínusz 15 fokban és
hóviharban…Nem ígérkezett szépnek a kép….
Aztán meg is jöttek a hideg napok, bár még „csak” mínusz 7
fok volt és hó sem esett. És akkor múlt vasárnap délután már nem jött a macska
enni a hívásomra. Egy evés kimarad, nem baj – gondoltam én, majd holnap reggel.
Ám akkor se jött. Hétfő délben aztán a szomszéd ház gerincén, a kémény közelében
ült, a szó szoros értelmében keservesen nyávogva. Kijött a tető szélére,
először az ereszcsatorna felől, aztán oldalt mászkált le-fel, ott ahol az u.n. „macskalépcsők”
vannak minden házon. Ezen elindult lefelé, majd egy bizonyos ponton megállt és
onnan aztán se tüled, se hozzád…. Ült és sírt. Dühbe gurultam, hülye macska –
hát mi van veled ? Itt az ételed, megmelegítettem a tejet, a gazdád idejében nem voltál így ellátva, hát
miért nem jössz le ?
A harmadik napon már nem csak a macska sírt….
De nem használt sem a szép szó, sem a siccelés, sem a
kavicsdobálás, semmi, de semmi. Ült a tetőn és keservesen nyávogott. Mit
mondott ? Ki tudja ???
Szinte lehetetlenek tűnt, hogy én onnan bármi módon le
tudjam szedni. Bekéretőztem a ház tulajdonosához, felmásztam a száz éve lezárt,
használatlan padlásra, kinyitottam a tetőablakokat. Hívtam, nem jött.
Hogyan segítsek ? Hogyan ? Tűzoltókat nem hívhatok, mert
lehet, ki se jönnek, vagy ha mégis, akkor ingyen nem. („Lehozták a kiscicát a
magas fáról a tűzoltók” – ez csak a mesékben van, az élet nem ilyen szép.)
Lelövetni nem volt kivel és különben se lett volna szívem
hozzá, hogy én adjak parancsot a megölésére. Egyébként is, milyen jogon ? Senkim
nincs, akit megkérhettem volna, másszon fel a tetőre valahogy csalja le – egyébként
is megfogni rajtam kívül senki nem tudta volna, azt biztosan tudtam.
Az ötödik napon nem tudom melyikünk szenvedett jobban. Csak
sírt, csak sírtunk mindketten és bármit mondtam, tettem, csináltam, tapodtat
sem jött lejjebb – holott alig egy méterre alatt ott volt a fészer teteje – ez
nem távolság egy (egészséges, normális) macskának. (Máig nem tudom, mi lehet a
baja, hogy nem mert leugrani ilyen kis magasságból. Rosszul lát ? Van valami
test hibája ? Törött, rosszul összeforrt láb, vagy egyszerűen csak „öreg” és
fél ? Ez utóbbit szinte valószínűtlennek tartom, hiszen élet-halál kérdésről
volt szó, s a macska azért csak-csak ösztön-lény. Azt se tudom felfogni, hogy
miért nem közlekedett a háztetőkön erre-arra – lett volna számtalan lehetősége,
de valamiért egyiket se használta.)
És akkor döntöttem. Kinyitottam a néni lakásának ajtaját
(legyen ahová bemeneküljön ha sikerül az akció) és a Teremtőnek ajánlva a
lelkemet, továbbá minden macskavédő szentek vigyázó figyelmét kérve –
felmásztam én a tetőre. (Ősrégi hullámpala, ki tudja milyen, ezeréves léceken…)
Egy határozott mozdulattal megragadtam a nyaka fölött, nehogy pánikjában belém
harapjon és ledobtam a fészer tetejére. Innen aztán mint a kilőtt nyíl rohant a
teraszra, és onnan be a lakásba.
Azóta itt van nálam. A kis szobába zártam először, attól
félve, hogy a másikakat bántja. Hát egyelőre még nincs is valami nagy barátság
közöttük, de ennek csak az lehet az oka, hogy ez a cica rettentően fél. Már nincs csukva az ajtó, de
ha ki is jön a szobájából csak benéz ide a nagy szobába, és szalad vissza a
helyére. Ül naphosszat bent a dobozában, ki se mászik belőle - mint aki megpróbálja az őt ért sokkot
kiheverni.
Ma reggel óta csak az motoszkál a fejemben volna-e valaki,
aki értem megtenne ennyit ?
Ha megtenné, jó lenne-e az nekem ?
Jobb meghalni a tetőn, mint egy idegen helyen várni a véget
– akármilyen komfortosnak is tűnik az ?
Kérdeztem Cicót, de nem válaszolt.
*******************************
*(Megjegyzés: a kérdéseim mindig „költőiek”. Vagyis nem
várok/remélek rá választ. Magamban hordom őket ezerszám – megválaszolatlanul.
Hozzászoktam.)