Porszemek se....

Az év utolsó napján elmerengek néha teljesen felesleges dolgokon, miért?-eken és hogyan?-okon. Mostanában már a meddig?-eken is. Direkt jól jön egy ilyen lelkizős időszakban egy olyan  téma, mint az alábbi. Nem tudom hányadszorra állapítom meg, hogy mindenféle bajommal-bánatommal, esetleges örömömmel együtt semmi jelentőségem nincs bizonyos dolgokhoz viszonyítva. "Hát akkor  nincs miért sírnom" Idézet innen:

http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2009/09/kicsit-szomorkas.html

Az alábbi linken található képeket már többször - ámulva - végignéztem.

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/26-kep-amitol-atertekeled-a-letezesed

Lenyűgöz és szinte felfoghatatlan. (Most gondolkodtam el igazán, hogy tényleg járhattak-e űrhajósok ilyen messzeségben - 45 évvel ezelőtt !!??)

Különösen egy képet ajánlok figyelmetekbe, nem szégyellem bevallani, ezt én még sosem hallottam, nem tudtam, nem is gondoltam ilyen formában rá. Naponta többször kellene (mindenkinek) mondogatnia magában: Porszemek (se) vagyunk ….

Ezt véssétek jól az agyatokba !

Egyébként mindenkinek boldog új évet kívánok !

A Föld és a Hold között elférne a Naprendszer összes bolygója!  

Egy hozzászólásból álljanak itt az adatok is:

Föld-Hold átlagos távolság: 384.399km

Jupiter egyenlítői átmérője 142.984km

Szaturnusz átmérője  120.536km

(Ez így összesen 260.000, kicsit több, mint a Hold-Föld távolság fele.)

Az Uránusz és a Neptun összesen nem érik el a 100.000km átmérőt.

Marad még megközelítőleg 40km a távolságnál.

Ebbe a maradék négy kőzetbolygó éppen-éppen, de belefér.

Holdtávol idején (405 400km) ez könnyen teljesül.

Szársomlyói képek + Lothárd lovag

Még az ünnepek előtt, egy szép napsütés délelőttön nekiindultam, hogy a múltkor megírt japán szobrász Nagyharsányban lévő „Álló asszony” szobrát személyesen is felkeressem. Most dolgoztam fel a fotóimat, „csak” 127 új képet készítettem, - bár gondolom, ezeknek a  szobroknak  90 %-a fent van már a szoborlapon. Nem szerepelt viszont eddig még – nem is tudtam róla, hogy elkészült - a Harsány-hegyi csata emlékműve.

A hegyre fel vezető út jobb oldalán áll a hatalmas kereszt, aljában a csatában résztvevőkre emlékeztető pajzsokkal.
„A nagyharsányi csata vagy Szársomlyó hegyi csata (más nevein második mohácsi csata, villányi csata) 1687. augusztus 12-én Villány határában, a Szársomlyó (Harsányi-hegy) lejtőin ment végbe Károly lotaringiai herceg, Miksa bajor fejedelem, Lajos badeni őrgróf és Savoyai Jenő herceg egyesült osztrák-magyar-bajor-horvát hadtestei és Szulejmán török nagyvezír serege között. A „nagyharsányi csata” megjelölés a 19. században erősödött meg, valószínűleg hibásan Nagyharsány térségébe helyezve a csata fő eseményeit. A „második mohácsi csata” elnevezés a közelben vívott első mohácsi csatára utal.”  (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyhars%C3%A1nyi_csata)

Örömömre szolgált, hogy a szoborpark területe sokkal rendezettebb, mint akkoriban volt (2008) amikor utoljára jártam errefelé fotózni. A szobrok zöménél viszont változatlanul nincs semmiféle ismertető tábla, hogy ki csinálta, vagy mi a címe – így hát mindenki fantáziájára van bízva, hogy egy-egy kőtömb mit is ábrázol – ha nincs kivehető, felismerhető, meghatározható formája….

Néhány kép azokból, melyeket most készítettem:

Hazafelé még „beugrottam” Lothárdra – egy kedves túrázó barátom hívta fel a figyelmemet, hogy látható itt egy páncélos vitéz, „őt” kerestem fel.

Az alábbiakat tudtam meg:

Bármilyen hihetetlen, a ma kihalófélben lévő, 300 fős Lothárd falu (helye) már az őskorban is lakott település volt. A település neve először egy peres okiraton szerepel 1305-ben Lotard írásmóddal. Markus de Lotharth Cosman volt a terület tulajdonosa. A Petőfi utcában, a falu kis terén látható fém páncélos lovag szobor Lotharth lovagra  emlékeztet.

Csütörtöki napon, ebédidőben értem a faluba (egy órakor) – jó 20 percig próbálkoztam, házról házra járva  valakit találni, aki esetleg tudna a szoborról mesélni valamit. De egy teremtett lelket nem találtam. Bezárt kapuk, leredőnyözött ablakok – már már félelmetesen kihaltnak tűnt a falu, amikor végre felbukkant egy férfiember – aki elmondta, hogy ki is volt a szobor ihletője (meg alkotója). Meg azt is elmondta, hogy már alig élnek a faluban – munka semmi, aki teheti elmenekül, aki nem, az öreg, s előbb utóbb ő is elmegy. Hovatovább Lothárd lovag egyedül marad.

Ettől és minden egyéb negatív gondolattól függetlenül jó kis nap volt....

Egy órás látogatás Pécsett

Aki járt Pécsett, aki itt él és annak is, aki még sosem látta, szeretettel ajánlom ezt a videót:

Nem véletlenül került ide  ez a kép: ma reggel-6-kor elkezdett esni a hó...

Kép helye: http://opus63album.blogspot.hu/2012/11/pecs-telen.html

Ilyen volt - ilyen lett

 Szép lett a földbe vetett, sikerült a sünis, de a vattára szórt magok nagyon ritkásan keltek....

Hát ő is elment....

A visszaszámlálás folyamatban.

Napóra - jó helyen....

Néhány kép a vasárnap felavatott kedves Napórámról (is):

Méltó helyen a megmentett alkotás...

Ennyi embert érdekelt a felavatása....

Egész jól sikerült a felállítás (A kép 3/4 12-kor készült)

Vajon miért kell nekünk folyton enni-inni ?("Büfé" az avatás után)

Lantos Ferenc alkotása az iskola folyosón - egy perces csenddel emlékeztünk rá az ünnepség előtt....

Ez is egy napóra, az iskola hátsó udvarában

Búcsúzom tőlük....

Szomorú hírek értek el hozzám épp most, az ünnep előtt. Tegnap hallottam, hogy kedves rajztanárom Lantos Ferenc meghalt, ebben a pillanatban pedig mondja a tévé, hogy Udo Jürgens is halott…

Nem akarom én még csak véletlenül se hasonlítgatni őket – csupán haláluk közelsége miatt írok most mindkettőjükről. Más volt a kapcsolatom mindegyikkel, az egyik tanított és meleg szívvel emlékszem vissza óráira. Napra pontosan egy éve írtam róla:

http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2013/12/lantos-tanar-ur.html Ma – amikor délben a Napóra hivatalos avatásán vettem részt, - egy perces némasággal emlékeztünk rá….

A másik zenéje részben meghatározta ifjú éveimet…A mai napig örömmel, a fiatalságomra való jó emlékekkel a szívemben hallgatom dalait.

Nem tisztem egyikük  munkásságát sem értékelni. Nekem kedvesek voltak.

Csak azt mondhatom, fogynak, nagyon fogynak a számomra kedves emberek körülöttem. Ritkul a levegő – s lassan majd elfogy…..

Lantos Ferenc

Udo Jürgens

 

Képek: http://cdn.salzburg.com/nachrichten/uploads/pics/2013-11/orginal/bambis-fuer-miley-cyrus-udo-juergens-und-bill-gates-41-49767413.jpg

http://hirado.cms.mtv.hu/wp-content/uploads/sites/7/2014/12/DPECS20090219014-e1419108742144-1024x576.jpg

Nem értem a művészeket….(Avagy: gazdátlan szobrok a kertben.)

Én a 60 évvel ezelőtti, kicsinyke, hímzés-gyakorló rongyocskámat sem dobtam (még) ki – hogy lehet az, hogy valaki egy hatalmas  nagy követ püföl hetekig, hónapokig – aztán csak úgy ott hagyja, mint…(nem írom a csúnya hasonlatot) ???

A napokban – elmentem a Damjanich utcába, ahol régebben a PTE Művészeti Kar lakott, mielőtt átköltöztek volna a Zsolnay negyedbe. Azt akartam ellenőrizni, hogy az évekkel ezelőtt ott felállított szobrász diplomamunkák  megvannak-e még ?

Részben kellemes meglepetés ért, mert megvannak !

Részben viszont elgondolkodtam, hogy van ott egy halom össze-vissza dobált faragott kő – némelyik sokkal szebb a Weöres szobornál – és senkinek nem kellenek, nincsenek rendben felállítva - habár a hatalmas parkban akár erre is lenne lehetőség (igaz a fűnyíróval kerülgetni kéne őket).

Mert  azt még elfogadom, hogy valószínű az anyagot (=követ) nem maguk a végzősök vásárolták – tehát így nem is lehet teljes egészében az ő tulajdonuk a szobor, s ezért nem vihetik haza  - bár a kőből, alkotás mégis csak az ő segítségükkel lett, tehát „némi” közük csak csak van a dologhoz…. De úgy látszik, senkinek sem fontosak – ami (legalábbis számomra) szomorú. Miféle emberek azok, akik nem tudják  értékeiket megbecsülni ?

Nem akarom a kakaót kavarni – nem is fogom én ezt a kérdést így direkt feltenni senkinek. Ám épp mostanában történt az az érdekes eset, melyből kiderült, hogy van, akinek a 45 évvel ezelőtt készített szobra, vagy szobrának az ügye is a szívén fekszik, pedig az alkotásoktól sok ezer km választja el.... Azt mondta egy kedves barátom, hogy ez is az egyik különbség a keleti és a nyugati emberek között. Akiről ugyanis a fentebbi történet szólt, Tokióban él, nem Pécsett.

Nos akkor csak nőjön továbbra is fű az alkotásokon, lepje az avar – ha senkit se zavar….

….csak engem.

Hoztam pár képet az elhagyottakról: 

Ezeket meg „csak úgy” véletlenül találtam, az épület északi falán: 

  

 

Öreg kávédaráló egy öreg történettel

Talán van még másnak is – a múltkor bemutatott robotgéppel nagyjából egyidős - kávédarálója. (Ez orosz, vagyis szovjet gyártmány, nem NDK-s) Egyik igen hasznos kis készülékem, habár ezer éve nem kávét darálok vele – hanem….…cukrot.

Tudom én persze, hogy lehet készen is kapni porcukrot. De nálunk valami miatt amikortól volt elektromos kávédaráló, mindig azzal csináltunk porcukrot. Akárhogy is töröm a fejemet, nem tudom visszaidézni, hogy azelőtt, régen, gyerekkoromban, mivel csináltuk ? Talán a tekerős kávédarálóval ? Sajnos nem tudom, s már nincs is kitől megkérdezni...De az is lehet, hogy akkor készen vettük – nem tudom. Ám tény, hogy hosszú éveken, évtizedeken keresztül végülis ez lett nálunk a porcukor-csináló.

Adódott egy alkalom, hogy vendégkislány  volt nálunk. A fiúk valami tésztafélét készítettek, amihez kellett porcukor. A nagyobbik mondja: „Légyszí csinálj egy kis porcukrot !”  Mire a kislány (döbbenettől elkerekedett szemmel): „Csináljak ? Azt hogy kell ?”

Életében nem hallott arról, hogy lehetne otthon porcukrot csinálni.

Azóta ahányszor kézbe veszem ezt az öreg kis masinát, mindig ez a sztori jut eszembe.  Lehet, hogy csak mi használtuk cukordarálásra ? Nem hiszem…

Két óra rettenet = valóság ?

Hááááááááááááát......nem nagyon tudok mit hozzátenni ehhez.
Mondanám, havas, téli estékre ajánlom, amikor nem nagyon lehet otthonról kimozdulni - de pillanatnyilag ragyogó napsütéses az idő...Mégis ajánlom, esetleg a linket tegyétek el hóviharok idejére.
A film két órás, de nem bántam meg, hogy rászántam ennyi időt. (Itt köszönöm annak a barátomnak, aki megküldte.) Sokkal többet is elpazaroltam kevésbé jelentős dolgok megnézésére/elolvasására.
Mielőtt elindítottam a filmet megnéztem még ezt is: http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2012/04/thrive-teljes-film-vegre-magyar.html
Érdemes a kommentekbe is beleolvasni.

Minden nem sikerülhet (Elmélkedés Toshio Sakurai szobrai kapcsán)

(Javítás, megjegyzés: Az alábbi szövegbe eredetileg, az „Álló asszony” szobor anyagaként márványt írtam, ez azonban gránit, miként ez a szoborlapon olvasható. Ott nem ellenőriztem.)  

Egyszer volt, hol nem volt…

1977-ben egy  japán fiatalember  Toshio Sakurai (http://www.toshiosakurai.com/#!english/c1738 ) érkezett a nagyharsányi szoborparkba – szobrot készíteni.  Pár évvel előtte  alapított családot, 1976-ban született második kislánya: Keiko. A sokezer kilométerre lévő családját akarta valamiképp magához közel hozni: hát kőbe „szoborta” őket…

Az egyiknek „Álló asszony” lett a címe. Én, ahogy ránéztem – talán a fekete gránit  gúla-alakja miatt - azonnal egy fejkendős asszonyra gondoltam. Hatalmas (180x60x60) erős, masszív alakja megbízható biztonsággal áll  - ráadásul a szobrász egy 1 m. magas talapzatra helyezte -  szinte „égbe-emelve”.

A másik kis szobornak a „Baba” címet adta – s ez az óriási  asszonyi alak mellett, tökéletesen visszaadja egy újszülött összekuporodó félelmét, a biztonságos anyai kar utáni vágyódását, a tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Ha a két szobrot egymás mellé helyezzük – szerintem legalábbis, bármennyire is különbözőnek tűnik a két stílus – igenis határozott mondanivalót lehet kiolvasni – s úgy érzem, ez volt annakidején az alkotó célja is.

Ám az élet zord és kegyetlen. Toshio Sakurai visszament Tokióba, az igazi, élő, hús-vér asszonyához és nagyobbik lánykájához és a pici babához, kő alakjukat pedig itt hagyta emlékbe nekünk.

Teltek múltak az évek, sőt évtizedek, történt, ami történt (vagy sokszor inkább nem történt, aminek kellett volna történnie) – a nagyharsányi szoborpark haldokolni kezdett, a terület gondozatlanná, elhagyatottá vált – gazdái változtak, és egyre kevesebb pénz jutott a fenntartásra. Pedig csodás kincs van ott felhalmozva, még akkor is, ha a szobrászok valami miatt a saját alkotásaikat nem forintosítják. Ha másféle világ lenne, mint amilyen van – ezeknek a szobroknak nagy része eladható lenne – nem is kevés pénzért, de legalábbis városok tereit, utcáit díszíthetnék  (a most látható  ronda giccsek helyett).

Amikor a Tettyén lévő Pintér kertet a nagyközönség számára megnyitották, a szoborparkból néhány szobrot elhoztak és itt kiállítottak. Így került ide Nagyharsányból a „Baba” – már soha meg nem magyarázható módon  „Élet és forma” címre keresztelve. A „mamája” pedig eltűnt – évekig senki nem láthatta. Sosem fogjuk tudni kideríteni, miképp dőlhetett fel a szobor, (mert tán csak nem a szél borította fel a több mázsás alkotást ?!) mindenesetre feldőlt, a gaz meg szépen benőtte. Tisztára, mint egy temetés. … Onnan kezdve senki sem kereste, ha volt lista, akkor talán „elveszettnek” jelölték, vagy nem tudom… (Van róla tudomásom persze, hogy a mai napig, a bozótosok rejtenek még ilyen-olyan megszobort köveket – csak azokat eddig még senki sem kereste, alszanak hát békésen az avar alatt….)

A kis Keikó és nővére – akit Yokunak hívnak -  időközben felnőtt. Mi több, egy harmadik kislány is érkezett a családba.  Yoku, édesapja nyomdokai követve, a képzőművészetek felé fordult és ugyancsak neves művésszé vált: http://www.yukosakurai.com/index.php?page=63&lang=en

Az indítékot ugyan pontosan nem tudom, de talán egy  2015-ös budapesti kiállításra szóló meghívása keltette benne fel édesapja ifjúkori művei utáni kíváncsiságot. Mindenesetre keresni kezdte azt a két szobrot, melyet apja 40 éve Nagyharsányban alkotott. A szálak hozzám (is) vezettek – csak csak tudok valamennyit ezekről a szobrokról én is, még ha nem is mindent.

Leveleket váltottunk, (Párizs – Tokió – Pécs !) fotókat küldtünk egymásnak a szobrokról, nekem voltak kétségeim a Pintér-kert-beli szobor és a „Baba” című  szobor azonosságát illetően (tán még ma is van bennem kis bizonytalanság) -  de végülis oda jutottunk, hogy nagy valószínűséggel azonos a két szobor. Az „Álló asszony" is „előkerült” a dzsuvásból, s bár nem az eredeti talapzatra állították ( ezt azonnal meg is jegyezte az alkotó ! – igencsak jó emlékezőtehetségről téve tanúbizonyságot 74 évesen!!!)  – de mégiscsak megvan a szobor.

Sajnos egymástól szétválasztva, 30 km távolságra…

Álló asszony - ma (Mennyivel kecsesebb volt 40 éve! S mindezt a megváltoztatott talapzat okozza.)

"Élet és forma" avagy a "Baba" - ma

Ez csak az én összehasonlítós játékom, a szobor mai alakja és a 40 évvel ezelőtti kép

Ekkor gondoltam én, a fene nagy szívemmel meg lelkesedésemmel, hogy milyen jó lenne egy „családegyesítést” végrehajtani – és a két szobrot újra egymás mellé helyez(tet)ni. Lehetőségeimhez mérten tettem is kísérletet a dologra – bár (bevallom) túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Én egy kis senki vagyok, már miért kellene az én  javaslatomra bárkinek is bármit csinálni ?  És ugye manapság annyira jó szöveg, hogy nincs rá pénz…. (Nem, nem, nem írom meg, hogy mire van… de erre nincs.) Kész, slussz-passz. Miként gondoltam, sajnos ma meg is érkezett a válasz: „Nem megy a dolog.”

A baba és a mama mindörökre most már úgy tűnik, egymástól távol kell, hogy éljen. A 74 éves szobrászművésznek nem írhatom meg örömmel és dicsekedve, hogy „összehoztam” a „kő-családját”…

De nektek megírtam, hogy tudjatok róla: én szerettem volna valakinek örömöt okozni. Ennek az országnak, vagy a városomnak egy kis hírt szerezni, vagy büszkélkedni azzal, hogy itt érző szívű és művészethez értő emberek irányítanak, vagy legalábbis élnek….

Hát nem sikerült. Pedig milyen szép karácsonyi ajándék lehetett volna....Nem, nem nekem. Egy 74 éves szobrászművésznek Tokióban.

 

Egy 1970-es újságcikk. Toshio Sakurai az "Álló asszony szoborral.

 

Toshio Sakurai

Yuko Sakurai

Meseház 45 millióért

Kaptam @x-től ezt az olvasni/néznivalót:

http://otthonterkep.hu/elad%C3%B3-ingatlan/Bakonya/30-50-m/100-200-nm/k%C3%BClter%C3%BClet++1143-%C3%BAj-h%C3%A1zk%C3%B6zponti-396965

Szemem, szám tátva maradt – (az árát látva) ugyanakkor nagyon el tudnám képzelni magamat egy efféle kunyhóban…

Valójában fogalmam nincs, hogy egy ilyen megépítése többe kerül-e, mint egy „normális ház" – de valami azt súgja, hogy nem valószínű, hogy ez a drágább. De ha jól érzem, akkor vajon miért nem épül több ilyen ? Elképzelhető, hogy én egyedül vagyok a vágyammal, t.i. hogy szívesen élnék ilyenben ? Télen meleg, nyáron hűvös – hirtelenjében nem is tudnék olyasmit mondani, ami ellene szól.

Hát persze mindegy – nincs 45 millióm, hogy megvegyem ezt, tehát marad az álmodozás – az (egyelőre) ingyen van.

Csillaghullós éjszaka

Jó, ez kicsit hangzatos cím, mert nem is egész éjszakáról van szó, hanem egész pontosan dec.14 (vasárnap) este 22.05-22.20 közti időtartamról, amikoris a tévézés befejezésekor eszembe jutott, hogy meg kéne néznem, hullik-e valami – hamár annyira mondta net, hogy ma éjjel bizony rendesen hullani fognak a csillagok.

Egy vastag zokni, kabát, sál és már mentem is ki az udvarra – nézve jó irányba (mert tudtam honnan kell jönniük!!) és nem telt el 30 mp – máris hullott egy ! Elég rossz szögben, mert a „hullásának” csak kis részét láttam, ugyanis a szomszéd házteteje mögé hullott. De vártam türelmesen tovább. És bizony érkezett a következő – ez már jó szögben, felvillanástól kihunyásig látható volt. Szép nagy – ragyogó aranysárga. És rövidesen jött a harmadik – ez volt a legcsodásabb – hosszan hasította a mélykék éjszakai eget, fel is kiáltottam – aztán gondoltam csak rá, remélhetőleg a szomszédok nem hallották, mert bizony nem tudták volna mire vélni kiáltásom okát. Pár perc és jött a negyedik is. Nem volt már olyan szép nagy, mint az előző, de ez is jó hosszan látszott.

Eszembe juttatta azt a fantasztikus csillaghullást, aminek egyszer régen  tanúja voltam.

http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2011/10/draconidak-oktober-8-szombat-ejjel.html

itt írtam róla. Azt hiszem, azt nem lehet űberelni – de azért ezek is gyönyörűek voltak. A nyári Perseida csillaghullás nem volt ilyen látványos.

Szóval tegnap este a negyedik után gondoltam: ne legyek má’ telhetetlen, legyen elég ennyi. És indultam befelé. És amikor az előszobaajtót épp be akartam csukni, még egy csodálatos lerepült az égről. Ami meglepett, az előző 4-nek az útiránya É-D-i volt, ez pedig pont fordítva D-É-i irányban szállt el.

Hát szavam nem lehet. Olyan karácsonyi ajándékokat kapok mostanság, hogy ha a fa alatt semmi nem lesz, akkor is több évre elégséges meglepetésem volt.

  ↓  Ezt érdemes elolvasni. A képet is innen hoztam.

http://www.ma.hu/tudomany/234191/Csucsra_jut_az_ev_csillaghullasa_az_ejjel

Köszönöm a halak nevében is.

A rendszerváltás óta az első olyan törvény, aminek őszinte szívemből örülök!

Nevezetesen: hogy nem szabad élő halat eladni.

Igenis jogos és „emberséges”(állatságos) ez az új törvény – hajítsatok most rám százan követ.

Sose szerettem a halat – enni. Viszont szeretem a halat, mint élőlényt és sokszor elgondoltam, micsoda kín lehet neki, hogy kihalászástól  addig, míg végre megeszik, egyvégtében haldokol. Mennyit szenvedhet ! Állati sokat !  És nem tud kiabálni, mert ha a hal ordítani tudna kínjában, már ezt a törvényt ezer éve bevezették volna…..

És igenis emberségesebb, hogy most, ha kiveszik a vízből, akkor végezzenek vele. Röviden, egy gyors és jól irányított csapással – ha már meg akarjuk őket enni.

Vagy dobjuk vissza a vízbe.

Egyszerűen nem értem a tiltakozókat.

Vagyishát dehogynem.

A baj gyökere a bizalmatlanság. A hal addig friss, míg mozog - nem számít, hogy haláltusáját vívja – fontos, hogy mi élőnek lássuk. És a halászok/kereskedők – sajnos – igenis megtehetik, hogy azt mondják: friss a hal – az előbb vágtam fejbe… közben meg már jó ideje ott poshad a pult alatt. Hát kérem a világ már csak ilyen. A hal is a fejétől bűzlik. Előbb kell embernek/eladónak tisztességesnek lenni, s utána vágyni arra, hogy friss halat ehessünk.

Kép: http://www.ma.hu/eletmod.hu

Luca napon Luca-süni

Imádom a kreatív embereket és alkotásaikat !

Két hete a vásárban jártam. Csodálatos napsütés, kellemes meleg volt,  és mivel közeleg az ünnep, nagy vásár volt. Pár apróságot vettem én is és kedvenc tetűpiacomon császkálva,  egyszer csak valami fura kis batyukra lettem figyelmes. Velem volt ugyan a fényképezőm, de a meglepetéstől nem jutott eszembe, hogy elővegyem. Így a "tesókat" elfelejtettem megörökíteni - pedig voltak....Vásároltam ugyanis egy Luca-sünit !!! Nézzétek:

És tudjátok-e, hogyan készül ? Egy ócska nylonharisnyát ki kell tömni valami vattaszerűséggel, a hátába búzaszemeket rejteni, majd ügyesen összekötözni. Aztán Luca napon az egész sünt be kell áztatni és tányérra téve várni kell, hogy a hátán kinőjenek a „tüskék”. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de teljesen el vagyok gyengülve tőle. A vásárosnál volt olyan is, ami már „tüskés” volt. Ahogy magam ismerem, legalább egy kísérletet fogok tenni, s ha ilyen szépet nem is, de valami hasonlót talán még én is össze tudok majd jövőre eszkábálni.

Majd megmutatom akkor is, ha "kinőttek" a tüskéi.