Nehéz kérdés

Ezt az anyagot rakosgatom és átírogatom lassan két hónapja….És állandóan azzal tettem félre, nem, ezt nem tudom úgy megfogalmazni, hogy ne fájjon…hogy ne valami lelketlen-embertelen véleményként olvashassa bárki. Mert nem tartom magam lelketlennek és embertelennek….Ám a probléma – habár én nem nagyon vagyok ebben már érintve – ettől még létezik…

Németországban megjelent egy rendkívül provokatív című könyv:  „Mutter, wann stirbst Du endlich?”  Ami szó szerinti fordításban: „Anyám, mikor halsz már meg végre?”

Amiért eredendően írni akartam, az volt, hogy ugyan nem a könyvet olvastam, de láttam azt a tévé-vitát, melyben erről a könyvről, vagyis a meghalás körülményeiről/lehetőségeiről volt szó. Mi sem természetesebb, hogy markánsan megoszlottak a vélemények – valószínű ez is volt a műsor készítőjének célja.

Ugyanis rettenet kimondani - azonban tény, hogy egy teljes demenciában szenvedő idős embert, (akár anyánk, akár apánk) a sírba ápolni eszméletlen, majdnem elviselhetetlen nehézséget jelent egy gyereknek (avagy házastársnak). Ha dolgozik, ez esetben csak akkor tudja a szülőt otthon tartani, ha eszméletlen pénzért ápolószemélyzetet alkalmaz arra az időre, amíg ő nincs otthon. És amikor otthon van ? Akkor is többnyire anya, feleség, ember, akinek 8-10 óra hivatali/gyári + otthoni munka után valamikor pihenésre erőgyűjtésre is szüksége lenne. De ha nem dolgozik, akkor is szörnyű teher, amit  nem tud/akar/bír felvállalni mindenki.

Minden idős ember (még aki ezt tagadja, az is) fél az ápoló-otthonba kerüléstől. Aki elhiszi, hogy ott van a földi mennyország, az nem épeszű ember. Természetesen többnyire a hozzátartozók, az ellenőrzők, a hivatalos, a kedves, a szép, a jól működő rendszert látják, barátságos nővéreket, finom ételeket, nevettető játékprogramokat. De 24 órát senki sem tud az otthonban a szülője felügyeletével eltölteni – s itt kezdődik a baj. Mert ahogy a kedves hozzátartozó kiteszi a lábát – az álomvilág bizony nagyon gyakran eltűnik, a bájos ápoló jó esetben közönyös munkaerő, rosszabb esetben aljas, de tényleg a szó szoros értelmében aljas lénnyé változik, aki semmi mással nem törődik, mint saját jól–létével.  Láttam olyan elképesztő, titokban felvett videókat, hogy összeszorult a szívem – nem is akarnám ezt részletezni, de elhihetitek, igazat írok. És a visszaélések nem ritkák, legfeljebb ritkán lepleződnek le.

Most temettük barátnőm Édesanyját – ő is mesélhetne, s nincs egyedül….

Csoda-e, ha (a még) épeszű idős ember irtózva gondol erre a megoldásra ?  Azt, hogy aki teljesen magába süppedten demens, az mit érez/gondol, azt senki sem tudja…Ha szereti a Jóisten, akkor nem érzékeli a környezetét, de hol van erre garancia ? Visszajelzést nem tud küldeni és ugye tudjuk, vannak olyan kómából ébredt betegek, akik beszámoltak arról, hogy minden körülöttük történt eseményt láttak/hallottak – csak éppen szólni nem tudtak… Senki sem tudhatja tehát teljes biztonsággal, hogy egy magába zakkant öreg, „csak” testnek tűnő élőlény fejében mi van ? Érez-e, hall-e, lát-e, szenved-e ? Mert beszélni nem tud, az érzékelhető…Na de a többi ?

És természetes, hogy a beszélgetés kapcsán szóba került az eutanázia. Jó okkal. Bár tudom, vannak, akik a visszaélés lehetőségétől félnek – és nyilván ez is jogos. De van-e értelme gépeken tartogatni testeket, drága pénzért, (az orvosi etikára hivatkozva) amikor már semmi remény nincs a felépülésre ? Tudom mivel érvelhet, aki vitatkozni akar velem, persze hogy vannak csodák. De azért ezek meglehetősen ritkák….

Mint az én szövegelésem végén most, a riport végén sem volt megoldás. A vélemények osztottak maradtak, egyik irányba sem dőlt el a vita. Pedig előbb-utóbb határozni kell(ene).

Egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó.  Olyan sok mindenre képes volt már az emberiség. Akkor miért nem tudja valamiképp ezt a kérdést kezelni/megoldani ? Mitől félünk ?

Nagy Lászlót kicsit elferdítve:

Ki segít átvinni az életünk súlyos bugyrát a túlsó partra ? 

Szibériai kalandok

1965-ben ültem először  repülőn, egészen pontosan egy katonai helikopterből volt szerencsém a Nagy Dunai Árvizet megnézni. Ezt csak azért bocsátom előre, mert oda-meg vissza voltam már attól a rövidke kis úttól is ! Se nem féltem, se nem voltam rosszul. Aztán még kétszer volt lehetőségem kipróbálni a Pilatus Turbo Porter nevű kisrepülőt. Azóta is imádom a repülést, habár sajnos túlságosan sok részem nem volt benne.

Szép csendesen múltak az  évek, nem olyan utazós világ volt az…. aztán  amikor 1978-ban  egy (ha jól emlékszem) TU-s (vagy mégis inkább IL? – nem tudom, de kint biztosan csak TU-kal utaztunk.)  gépre szálltunk fel Ferihegyen, tudva, hogy akkor most  kb. 2 x  10 ezer km repülés vár ránk. Én  nem féltem és nem  izgultam. Emlékszem, a „gyakorlott” nagyokosok azt ajánlották, rágjál rágót. 78-ban, nekem az sem volt természetes, de azért rágtam. Persze kicsit eldugult a fülem, míg felemelkedtünk az utazó magasságba, de semmi bajom nem volt sőt, rövidnek érzetem azt az utat, ami alatt Moszkvába értünk.

Na, akkor kicsit előbbre megyek… Szóval  az úgy volt, hogy egy műszaki egyesület titkári (NEM titkárnői!!!) feladatát láttam el 15 éven keresztül. Szerettem, vagy nem is, imádtam azt a feladatot is, a munkámat is, a munkahelyemet is. Minden igyekezetemmel (mellesleg 40 évig) azon voltam, hogy a képességeimhez mértem a maximumot nyújtsam. Vélhetőleg valamennyit sikerült ebből a  vágyból teljesíteni, mert vannak mindenféle érmeim, akkoriban divatos kitüntetéseim, ám a legnagyobb ajándék, megtiszteltetés mégis csak az volt, hogy részt vehettem ezen a szibériai szakmai tanulmányúton. Mert hát annak nevezték, bár valószínűleg egyetlen vízierőmű építő sem volt a csapatban, ám azért mindenkinek  volt köze valami szinten a vízhez.

Miképp az egyiptomi útleírásnál megemlítettem, sajnos erről az útról (se) maradt fenn feljegyzés, fénykép is rendkívül kevés. Napokba telt, amíg úgy ahogy összekapartam az emlékeimet, megpróbálva képeket keresni hozzá a netről. Egyszer régebben már tettem egy próbát, most azt az anyagot is beépítettem ebbe a beszámolóba. Ami a képeket illeti,  csalós a dolog, hiszen  azért ezek a fotók egyrészt nem saját képeim, másrészt relatíve frissek – ám a semminél mégis csak jobbak…. Az események sora is nyilván hiányos, akárhogy is számolom 35 év telt el (Istenem de gyorsan) azóta….

Valamikor kora délután értünk Moszkvába – és ha jól emlékezem (térkép alapján kerestem ki, lehet, akkor más neve volt, de ma) úgy hívják a szállodát, ahol megszálltunk, hogy Korston Hotel.

Fent volt valami hegyen és este pompás kilátás nyílt a Moszkva folyóra, ill. a Kremlre, meg a város egy részére. Aznap szabadok voltunk, semmi kötött programunk nem volt, de a város ahhoz messze volt, hogy „lemenjünk” – így hát a környéken kószáltunk. Egy csapat fiatal már a szálloda előtt megszólított bennünket, hogy honnan jöttünk ? Mondtuk: Budapest - ??? Bukarest ? Nem ! Nem Budapest. Kétkedően ingatták a fejüket: olyant nem ismernek. Európa ? Kérdezték ? Hát erre mit lehet mondani ?  A következő kérdés az volt, hogy a farmerünket ( mert nekünk akkor már volt !!) mennyiért adjuk el ? Először nem is akartuk megérteni – aztán kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy menjünk fel a szobánkba, öltözzünk át, ők itt lent megvárják, hozzuk le a farmert…Mit mondjak ? Igen. Volt, aki eladta… Mi – mint később kiderült – rengeteg pénzt vittünk, annyit, hogy egyszerűen képtelenek voltunk elkölteni – tehát megmaradt a farmerunk. Este a bárban buliztunk egy jót, megünnepelve – sokak voltak úgy mint én – az első szerencsés repülőutat.

Másnap busszal mentünk el megnézni Moszkva nevezetességeit. Lenin elvtárs nem volt a programban, de láttam a hosszú sort, akik megtekintésére vártak. 

  

A Blazsennij-székesegyház viszont ott van mellette – ami „természetesen” zárva volt, így hát csodás hagymakupoláit csak kívülről csodálhattuk meg. A Kreml bejáratánál áll az óriási Szentháromság torony és vannak itt más hatalmas épületek is – melyek akkor természetesen nem voltak megtekinthetők. Az Angyali üdvözlet-székesegyház kilenc hagymakupoláján sem csillogott akkoriban annyi arany, mint – látom – manapság.

A Kreml területén megnéztük a Cár-harangot  és a Cár-ágyút. Az előbbi a világ legnagyobb bronzharangja; több mint 200 tonnát nyom  eredetileg a Nagy-Iván harangtoronyba szánták, de az 1737-as hatalmas tűzvész idején súlyosan megsérült. A tűztől erősen felhevült harang a közelben lévő faépületek oltása közben vizet kapott, falán tíz nagy repedés keletkezett, a mellette látható darab pedig le is törött belőle.

Busszal vittek össze-vissza – szinte többet ültünk a buszon, mint amennyit gyalogoltunk. Így láttuk – természetesen ezt is a buszból - a Bolsoj színház épületét és a Lomonoszov Egyetem tömbjét is. De láttam egy mellékutcában egy kékre festett ablakot, melyben füstölt halak lógtak, és valahogy úgy tűnt, amint kicsit kijjebb érünk a belvárosból, hát meglehetősen szegényesek az épületek. Aztán vissza a Vörös térre, s ott szabadon engedtek bennünket egy időre. Elcsatangoltunk, benéztünk boltokba, s magunkba fojtott döbbenettel jöttünk ki belőlük. Ilyen üres polcsorokat itthon a legszegényebb helyen sem lehetett látni… Nem is nagyon tudtuk megállapítani, mi lehet az egyen- dobozokban, de vitték, mint a cukrot.

Egy utcában terméskőből emelt oszlopon egy falicsap – mellette egy üvegpohár… A világ legtermészetesebb módján, aki arra jár, leveszi, kinyitja a csapot, iszik és visszateszi a csap mellé a poharat.

Voltunk a Tretyakov képtárban is, de magára az épületre is csak a most látott képek alapján emlékeztem vissza, sajnos semmi nem maradt meg a látottakból az emlékezetemben, a ház előtt álló szobron kívül….

Aztán a csúcs a GUM áruház…Nem, nem úgy nézett ki, mint ezen a képen. Bár valóban hatalmas. Matrjoska babák kicsiben, nagyban, árú alig, boltok zárva. Egy helyen istentelen hosszú sor… Valamiféle dobozokat osztanak… Eleinte fel se figyeltünk rá… aztán amikor – mert hát venni nem nagyon volt itt mit – kimentünk az utcára, akkor láttuk meg a sarkon ácsorgó dobozos embereket: mindenki kapott egy pár cipőt. Na nem a lábára valót, csak úgy, egy párat. Ott az utcán aztán elkezdték cserélgetni, próbálgatni – hiszen fent azt nem lehetett….

Nem tudom hol, valami étteremben ebédeltünk, emlékszem, meg voltunk döbbenve, amikor legelőször egy hatalmas tányér salátát hoztak és letették mindenki elé. Nem tudtuk, mit kellene most csinálni – lehet, hogy ott előételnek szánták, mindenesetre nem nyúltunk hozzá, s amikor már kínos volt a várakozás, akkor az idegenvezetőnk kérte a főfogást – ami valami hal volt – amiből én nem ettem – pláne, hogy rágondoltam az ablakban lógókra…..

Mindezen élményeket megemésztendő és valami ételre vágyva, aztán a GUM után bementünk egy a székesegyház mögötti szálloda éttermébe, rántott húst rendeltünk és az előző nap jól bevált és rendkívül olcsó, csodafínom orosz  pezsgőt ittuk üdítőként hozzá. Mellesleg életemben annyi pezsgőt nem ittam egy hét alatt, mint ezen az úton :-) 

Sok lehetőség ezek után a pihenésre nem volt, mert éjjel indult repülőnk (mellesleg egy esetet kivéve az ország területén belül csakis éjjel utaztunk – nem tudom miért, tán az olcsóbb volt ??? Sosem derült ki….) Egyébként itt, ekkor láttam életemben először  „igazi” napfelkeltét, amit elég nehéz szavakkal leírni, mert hát ezt bizony látni kell, ahogy a koromfekete éji semmi egyszer csak elkezd színesedni, és a mélykék, zöld, citromsárga, narancsszín átalakul izzóvörössé és megjelenik ebben – mint izzó kohóban - a szemkápráztató aranynap. Áh, ezek csak szavak, semmi a látványhoz….

Nos hát akkor indulás Szibériába, annak is első állomásába Novoszibirszkbe.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Novoszibirszk

Két dolgot tudtam róla, hogy erre megy a Transz-szibériai vasút – amin még ma is nagyon szívesen végig-utaznék egyszer – ill. hogy itt folyik az Ob – a programban ugyanis szerepelt egy hajókázás a folyón. 

Bevallom férfiasan, a városról  nem sok képem, emlékem maradt. Ezek: a színház épülete a hatalmas térrel – találtam  is róla egy fényképet, a szállásunk a fura wc-vel, az épp tatarozott faházak, meg a dinnyés piac….

A faházak csak valami véletlen folytán maradhattak meg, mert a város képe nagy általánosságban egy ronda, modern, emeletes-házas településként él bennem. Mintha valami külön negyed lett volna, ahol ezek a faházak voltak, s idegenvezetőnk azt akarta megmutatni, miképp is épültek ezek. A hatalmas farönkök mesterien összerakott fala közé mohát, zuzmót tömedékeltek szigetelésnek. És mivel az öreg ház javítását is így csinálták most, vélhetőleg ez a szigetelési mód jól bejöhetett ezen a zord vidéken.

Valahogy elkeveredtünk egy piacra, életemben még ennyi görögdinnyét nem láttam, el is merengtem, hogy Szibéria ide, meg oda, a dinnye azért valahogy csak csak kap itt annyi meleget, amennyi kell neki. Aztán persze az is lehet, hogy nem is itt termett, de itt akarták eladni ??…Vevő volt bőven, mindenki vitte, felibe,  egészbe. Máig nem tudom, mi miért nem kóstoltuk meg ?

A szállásunk egy katasztrófa volt, vagy egy röhej. Valami diákszálló-félén laktunk, még jó, hogy csupán két éjszakát. Életemben ilyen WC-ket nem láttam: Egy óriási teremben mint valami  labirintusban, kis „fülkék” voltak, melyek elválasztó fala kb. 1 m. magas volt, kényelmesen lehetett a szomszéddal beszélgetni a „dolgok intézése” közben. És nem volt külön fiú-lány WC. A hatalmas fürdőben volt vagy 20 zuhanyrózsa, s ezekből   2   működött. Persze káráltunk, mint a harcias tyúkok – és persze eredmény nélkül. 

Aztán másnap hajózás az Obon. http://hu.wikipedia.org/wiki/Ob

A hajóút fantasztikus volt. Egy hatalmas, elég régimódi hajóval mentünk, s ahogy elhagytuk a várost, vadromantikussá vált a táj. Érintetlen, sehol még csak egy villanyoszlop se… Gyönyörű volt. És akkor egyszer csak felbukkan szinte a semmiből, vagy mondhatnám a „múlt ködéből” egy aprócska kis falu. Mintha  a cári időkből maradt volna ott, véletlenül. És lehet, hogy nem is tévedtem ezzel a megérzésemmel. Ilyen aprócska, összetákolt, düledező, ordítóan szegényes emberi települést én még nem láttam. Kis csónakok a parton és kedvesen integető emberek. Olyan szívszorító volt ez a kép, hogy még ennyi  év után is élénken él bennem, s ha meglátok valami hasonlót, azonnal ez „ugrik be” nekem…. 

Emlékeim szerint itt ettünk először pelmenyit (sült, húsos táska féleség) amit valami különlegesen fűszerezett (kapros!) húsos leveshez szolgáltak fel.

E mozgalmas nap utáni  éjszakát megint repülőre szállva kezdtük.  Eredetileg Irkutszk lett volna a célunk, ám egy hatalmas, időközben kitört vihar miatt gépünk leszállni kényszerült a bratszki repülőtéren. Kicsit izgalmas volt, amikor a széllökések le-fel emelgették a hatalmas repülőt, ám senki sem lett rosszul.

Nem tudom elmondani a reptéren uralkodó állapotokat, mert az, hogy tömeg, az hogy 2 működő WC többszáz emberre, az, hogy éjjel zárva tartó „étterem”, se víz, se leülési lehetőség, ezek csak semmitmondó szavak. Szóval káosz. Szörnyű volt. Valószínű nem csak mi kényszerültünk leszállásra, mert azon a nem túl nagy repülőtéren rettentően sok ember téblábolt. Végül aztán kinek mije volt, kézicsomag, vagy innen onnan szerzett papír – megpróbáltunk legalább a földre leülni, hiszen éjszaka volt, mindenki fáradt volt, és teljesen bizonytalan volt továbbindulási lehetőségünk.

Éhesen, szomjasan, magunkat hótt koszosnak érezve vártunk ott másnap reggelig, mire csendesült a vihar, illetve adódott egy gép ami elszállított egy csapat utast - köztük minket is - Irkutszkba. Viszont… Viszont az Ég kárpótlásul a nehéz, kellemetlen éjszakáért adott egy olyan csodát, amit egyébként nem lett volna szerencsénk „megélni”. Valamilyen kis géppel mentünk, ami alacsonyan szállt. Egyszer régebben azt hiszem az útnak erről a részéről írtam már. Lenyűgöző volt. A tajga végtelensége, az a smaragdzöld, sárgás-zöld, zöldes-kék, el se tudom mondani a színárnyalatokat s a sokféle zöld közt a friss napsütésben meg-megcsillanó ezüst-víztükrök, az erdők….. utak, és minden emberi nyom nélkül, a végtelenség… Szóval, ha nincs a vihar, ha nincs a kényszerleszállás, ezt nem élhettük volna meg, sosem láthattam volna ebből a még emberi, de már madárszemmel nézhető távolságból csodáit. Itt a közmondás igazsága, hogy „minden rosszban van valami jó.” 

Csak úgy közbevetőleg, azért emberi  léptékkel fel sem fogható ez a kontinensnyi „Szibéria”. Zöme lakatlan, eszméletlen kincset rejt magában, s ami engem leginkább megfogott, amikor egyszer még nagyon régen olvastam róla, nem mindig volt ez efféle csontig fagyott vidék. Óriás pálmák, kis elefántok virágok, madarak éltek itt, aztán egyszer csak megváltozott minden, s most csak az maradhat meg itt – növény-állat-ember, aki kibírja a nyarak 30 és a telek 60 fokos hőmérsékletét. Nem embernek való vidék, érethető is, hogy akik  itt  dolgoztak, előbb és kedvezményesebben mehetek nyugdíjba és jóval többet kerestek, mint bárki más a SZU. területén. Azt sajnos nem tudom, hogy ez az előnyös helyzet (ami az anyagi juttatásokat illeti) még ma is megvan-e, de akkor, amikor mi ott jártunk, ez természetes volt. Azóta betört oda is a piacgazdaság, ahol az ember kevesebbet ér a terméknél, lehet, hogy ez a fent írt előny már nem is létezik.

Irkutszkban a vízierőmű volt a legfontosabb állomás. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Irkutszk )

Az erőmű gigantikus. Nem is tudom/akarom itt részletezni – meg persze nem is emlékszem az adatokra. Azon kívül irgalmatlan fáradtak is voltunk, az éjszakai nem-alvások kezdtek legyengíteni mindenkit.

Úgy emlékszem azt mondták nekünk, hogy itt érdemes elkölteni a pénzünket, Bratszkban nincs ekkora választék, ill. Moszkvában már nem lesz időnk és lehetőségünk. De nem tudtuk elkölteni, mert martjoska babából se volt érdemes háromnál többet hozni,  könnyen és gyorsan megszerezhető volt  a minitévé és a Sokol rádió – valamiért ez akkoriban menőnek számított, aztán valami hímzett falvédőt vettünk – és leblokkoltunk, mert nem volt olyan, amire megérte volna kiadni a pénzt. Életemben nem voltam így se azelőtt, se azóta, hogy volt pénzem és nem tudtam mire költeni. (Ilyen lehet gazadagnak lenni ??)

Még ezen a napon voltunk valami híres szobornál is, ahová a fiatal esküvős párok járnak (számunkra érthetetlen okból) fényképezkedni, s ott láttunk először olyan esküvői „dísztaxi”-t aminek az orrára egy kaucsukbaba volt kötve. Csak találgatni tudtuk, hogy a már meglévő, vagy a várható gyermekáldást jelképezve. 

Következő nap a  Bajkál tó volt a program.(http://hu.wikipedia.org/wiki/Bajk%C3%A1l-t%C3%B3 ) Mit is lehet mondani erről a csodáról ? A Föld legnagyobb édes vizű tava. Igazából nem is ismerik 100 %-os pontossággal miféle állat és növényvilága van ( de azért a papírgyár szennyvizét vígan beleengedték – legalábbis akkoriban…) Igaz, az a gyár tőlünk nagyon  messze és a túlsó parton volt – itt,  ahol mi álltunk, a túravezetőnk – hogy bizonyítsa, milyen tiszta a víz, egy pohárkával merített a tóból és megitta… Valahogy vonakodtunk utánozni …

Felmásztunk egy kisebb, fenyőkkel, bokrokkal benőtt domboldalra, ahonnan egy nyiladékon át csodálatos kilátás volt a tó egy részére – persze nem az egészre, hiszen mondom, olyan ez, mint egy kisebb tenger, nem lehet csak úgy egyszerűen megnézni, mint az orfűi tavat….Aztán lesétáltunk valami kisebb településre, állt itt több régimódi, kékre-zöldre-fehérre festett, faragott ajtós-ablakos, kisebb-nagyobb faház. Úgy tűnt, ezek nem csak díszek, mert kutya szaladt ki az egyikből, szanaszét hagyott szerszámok voltak az udvarban, csónakok, hálók – de embert alig láttunk. Azt sem tudom, hogy ez egy település volt, vagy mi a csuda – lehet, hogy ide viszik az idegeneket…Mindegy, a tó csodás, és végül is, ez volt utazásunk legtávolabbi pontja, mindenképpen volt valami varázsa a helynek…. 

 

Elvittek minket Akademgorodok-ba is,  ami Novoszibirszk közelében, valami fantasztikusan csodás, erdős részen található. Tudósok, híres emberek éltek, alkottak itt. Megálltunk egy helyen – máig nem tudom, mi célból,  lehet, hogy tényleg csak azért, hogy megnézzünk közelről egy gyönyörű nyírfaerdőt. Én azonnal vevő voltam a dologra, néhány útitársammal bementem az erdőbe. A nap ragyogóan sütött, és valami olyan különös érzésem volt, hogy mintha kitágult/kitárult  volna körülöttem az erdő – vagy nem is tudom, annyira más volt, mit a mi erdeink, laza, világos, szellős, már már azt mondom éteri. Akik velem voltak nem beszéltek arról, ki mit érzett, gondolt, de én a mai napig fel tudom idézni magamban azt a kellemes furcsa érzést ott a nyírfaerdőben…

Érdekes módon, vagy nagyon fáradtak voltunk, vagy nem volt különösen érdekes, de az irkutszki szállásunkról semmi más nem jut eszembe, mint az, hogy bent a városban egy szálloda volt, aminek a teraszán ültünk kint éjjel. Úgy 11-12 között, és olyan világos volt, mint nálunk nyáron este 8kor. És akkor mondta valaki, hogy igen, ezek azok a bizonyos „fehér éjszakák”. A pezsgő itt is finom volt…..itt gondolkodtunk el először  Pécs és jelenlegi helyzetünk közti távolságra…Időben ez 11 óra és 11 ezer km. Felfoghatatlan ez az egész….

Aztán ismételt éjszakai utazás követően végre megérkeztünk utunk utolsó állomására Bratszkba. Ez az erőmű ha jól emlékszem még nagyobb, mint az irkutszki. Amikor kimentünk a gáthoz, láttuk a hatalmas villanyoszlopokon lógó milliónyi vezetéket,  ezeken száguldanak a kilowattok szerte az országba, s nem csak látni, érezni is lehet ezt. Idegenvezetőnk mondta, hogy ha óvatosan és lassan nyúlunk egy fűszál felé, akkor gyenge elektromos kisülést érezhetünk, mert ott minden elektromosan oly mértékben töltött, hogy az kisülést eredményez. Hát ezt nem nagyon akartuk hinni, pedig igaz volt. Tényleg rázott a fű !!!

A gát mellett  (szégyen persze, hogy pontosan nem tudom megmondani, minek is hívják ezt a részt, de nem tudom), szóval az eszméletlenül hatalmas gát mellett volt valami lefolyórendszer a halaknak, valami zsilipes árok – igenám, de ott nem tudott mindenféle méretű hal átjutni. Így aztán nagy tülekedés volt a viszonylag kevés vízben. Bár vagy 50 m magasból néztük, de így is látszott, hogy óriási halak küzdenek ott lent. Nem akarok hazudni, de biztos voltak ott 40-50 kg-os, vagy tán még nagyobb méretű óriások is… A bratszki víztározó gátja egyébként 125 m magas és 3,5 km hosszú.

Itt szintén  valami régimódi ifjúsági-, vagy munkásszálló-féleségben laktunk, ahol nekünk kellett az ágyneműre felhúzni a huzatot, ahol szintén meglehetősén kétes tisztaságú zuhanyzó volt, és valami hihetetlen WC-k. Én életemben addig még nem láttam se a kapaszkodós pottyantóst, (itt volt ilyen is) illetve a legfantasztikusabb az meg úgy nézett ki, hogy egy kicsike szobácskában – nem sokkal nagyobb, mint a nálunk használatos WC helyiség mérete, volt egyszer egy kb. 70 cm. magas dobogó,  először erre kellett feljutni. Ezen aztán egy másik fa építmény állt, aminek a tetején volt a luk, ahová ülni kellett. Szóval fent a magasban trónolhattál, ha dolgodat akartad végezni. Ezen rengeteget nevettünk, de vajon miért nem fényképeztük le ??? Máig nem értem…

A sok pezsgő után (és közben) itt nyílt egyszer lehetőség arra, hogy megkóstoljuk a kvaszt. Ez valami árpából erjesztett ital - amit én azóta se ittam, ám ott és akkor nagyon jól esett. Jéggel hűtött hordóból árulta egy utcai árus, és bármilyen hihetetlen eldobható papírpoharat adott hozzá ! (Talán ezért is mertük megkóstolni...) Nem mondtam eddig, de most eszembe jutott, hogy Szibéria ide, meg oda - eszméletlen meleg volt ott-tartózkodásunk ideje alatt. Még jó, hogy itthonról nem nagykabátban indultunk, hanem vittünk igazi nyári ruhát is, gondolván arra,  hogy hátha mégis csak nyár van ott is. És az volt....

Búcsúzóul kivittek bennünket  még a bratszki tengerpartnak nevezett üdülőterületre – miközben ismét szépséges nyírfaerdő között buszoztunk, de vagy nem jó helyre mentünk, vagy nekünk volt egészen más elképzelésünk az „üdülőterületről” – kissé elanyátlanodva álltunk egy homokos parton, előttünk a nagy víz, aminek sehol se látni a végét, meg a széle is az éggel ér össze – valahogy senkit sem fogott meg  akkor ez a kép. Talán fáradtak is voltunk, magam sem értem, miért pont erre a képre emlékezem úgy, hogy ez volt az út vége, mert ez után már csak újabb repülések következtek,  és a visszaút 11 ezer km-e, és 2 nap után landolás Budapesten…

Most, hogy a Googlemap-ban nézegettem a helyszíneket, tudatosult bennem igazán, hol is jártam…Tényleg majdnem a világ végén.

Képek:   http://www.kihagy6atlan.hu/admin/pictures/azorokifjumoszkva_4_w800_h500.jpg

http://bogair.hu/oroszorszag/moszkva-repulojegy-nagy.jpg

http://kkvplusz.hu/wp-content/uploads/2012/08/1A-Moscow-GumDeptSt.jpg

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg8FvtQMUUBSuTm6TgNoeKcoksdnNcCjz-CfEfiMQ9cZbZZK1J6l5xYUsBmD6Gvy2e_vuDQbqHOh_54WmOx-IwxeaDBa1loqL-5UQUwxoZVTLst8icP1nxe3pXfOtE0447iX8mstEWO8xsG/s1600/Moszkva,+Kreml,+Nagy+Kreml+Palota.JPG

http://en.indonesiafinancetoday.com/images/ig/Msk_Outside_foto%233_web1.jpg

http://ekkamoszkva.blogspot.hu/2007_04_01_archive.html

http://indafoto.hu/tevan/image/1911431-67fbaee9

http://pctrs.network.hu/clubpicture/1/1/7/_/bajkal__to_3_1107142_7484.jpg

http://koos.hu/2009/01/12/tradicionalis-orosz-fahazak

http://bigcatalogphotos.ru/photos/countries-photos/europe-photos/russia-photos/bratsk-photos/photo-25-bratsk-russia.jpg 

és néhány régebbről őrzött fotó, aminek nem tudom már sajnos a helyét.

Hamarosan már két éve...

Azzal a megjegyzéssel kaptam, hogy ez a videó „most került elő” – de látom a youtube-on, hogy ez nem igaz.  Én azonban ezt nem láttam – habár elég sok videót megnéztem anno.

Nem tudom, kiben milyen érzések ébrednek egy ilyen képsor láttán, de nekem (ismételten) az jutott az eszembe, hogy valami ilyesmi lehet  a világvége. Mert ott a dombon, ahol ezek a képkockák készültek, senki sem tudhatta, pontosan mi ez és hogy rá mi vár. Ez maga a rettenet.

Szinte hihetetlen, hogy hamarosan már két éve lesz….

És ma reggel újra ezt olvasom: 
Egy 6,2-es földrengés rázta meg Japánt a főváros, Tokió közelében.
A rengés 10 kilométeres mélységben keletkezhetett, cunamiveszély nincs. A beszámolóból nem derült ki, vannak-e sérültek vagy anyagi kár is keletkezett-e. (hvg)

Nincs, nem is lesz ennek (jó) vége.

Heligan csoda-kertje

A fecskék  is érdekesek...

Na de a lepkék!   Először csak nézi, aztán feláll, hogy levadássza.....

Nem felejtettem el, hogy már kétszer mutattam hasonló témájú képet – de én nem tudok betelni vele ! Nem értem, egyszerűen  nem értem, hogy itt van 3 macska, ebből kettőt maximálisan hidegen hagy a tévé műsora, a harmadik meg, ha valami természetfilmet nézek azonnal a képernyő elé ragad. Igazából videózni, vagy filmezni lenne jó, miképp élvezi az adást, de hát arra nincs lehetőségem.

Ma reggel megint egy szenzációs filmet láttunk a Servustv-n:  „Heligan elfeledett kertje” címen. Amikor a fecskefiókákat látta, csak ült Berci és ámulva nézte. Ám amikor a pillangók kezdtek a képernyőn kergetőzni, felállt, hogy levadássza őket ! : -)

http://www.heligan.com  (Sok szép kép és videó látható itt a parkról!)

The Lost Gardens of Heligan egyik leghíresebb kertje Angliának.

A kert története – dokumentáltan - a 12. századig nyúlik vissza.  Többször változtak tulajdonosai, míg a Tudor időszakban a Tremayne család birtokába jutott, több mint 400 éve. Amit  1780 és 1790  között Henry Hawkins Tremayne a kertbe telepített, azokból még ma is van, ami látható. A 19. században élte fénykorát a birtok, amikor 22 kertész dolgozott a birtokon.

Az első világháború alatt lelassult  a Heligan kert fejlesztése. A kertészeket elvitték a háborúba,  és Jack Tremayne pedig házát a brit hadsereg lábadozó betegeinek rendelkezésre bocsátotta. Amikor 1919-ben a birtokra Tremayne visszatért, már nem tudta fizetni a Heligan fenntartásához szükséges személyzetet. A házat a család egyik barátjának adták bérbe, aki azonban nem sokat törődött a kerttel.  Heligan elvadult, Jack Tremayne Olaszországba költözött. A második világháború alatt a területet a hadsereg vette át újra,  az amerikaiak itt gyakorolták a normandiai partraszállást .

Sokáig semmi sem történt, majd  1970 eladta Tremayne a házat, a csodálatos, ám ekkor már lepusztulóban lévő  parkot pedig John Willis, Tremayne leszármazottja örökölte.  1987-ben Tim Smit cornwalli zenei producer és barátja, John Nelson megkeresték egy jó ötlettel Willist  és hamarosan megkezdődhetett Heligan rehabilitációja.

Nem volt kis munka, az elhanyagolt kert rendbetétele, de aztán oly mértékben sikerült, hogy 1999-ben az Egyesült Királyság legszebb kertéjévé választották. Azóta, a több mint 300.000 látogatót vonz évente, a leglátogatottabb kert Angliában  egy hátrányos helyzetű területen, és az egyik legnagyobb munkaadó, ill. gazdasági tényező.

Itt egy szép videó: 

Olvasnivaló

Vannak helyzetek – mondjuk pl. a betegség, amikor nem kívánom a számítógépet, a tévét is kevéssé, legjobban olvasással tudom múlatni az időmet. Mivel lassan egy hete harcolok egy undok influenzával, éjjel-nappal (amikor nem alszom) szinte csak könyv van a kezemben. Micsoda szerencse, hogy épp a múlt héten voltam könyvtárban  !

Tegnap WM. Paul Young: A viskó c. regényét „végeztem ki”.

Mint minden sikerkönyv – látom a neten – ez is megosztja olvasótáborát. Több százezer példányban adták ki, magyarul 2011-ben már a 10. kiadásra került sor és azért ez valamit jelez.

Nem fogom túl részletesen leírni a történetet, mert hátha mégis kedve támad valakinek kézbe venni. Én – ha kicsit rövidebb lett volna – tán jobban élveztem volna. Nem szeretem, amikor kényszert érzek a lapozásra (elolvasás nélkül) – és ebben a könyvben volt ilyen is.

Isten-hívő embert vagyok és ezt vállalom. Viszont nem érzem magam egyik hivatalos  valláshoz tartozónak sem. Miért ne lehetne mindenkinek saját belső lelki rendje szerinti hite/Istene ? Akinek nincs fantáziája, használhatja a bevett, szokásos formákat, mindegy minek hívják, katolicizmusnak, vagy buddhizmusnak, vagy bárminek. Akinek meg van, az teremtse meg magának saját Istenét….

A történet dióhéjban  itt olvasható Campona hozzászólásában http://www.libri.hu/en/konyv/a-visko.html  ámbár én örülök, hogy a könyv elolvasása előtt nem olvastam ezt el, s annak, aki rászánja magát a könyvre, ugyanezt ajánlom, t.i. hogy előbb a könyv, aztán a vélemények… 

Az egész regény kulcsa, lényege és mondanivalója, hogy kell tudni megbocsátani. Hogy ez néha embertelenül nehéz. Az, akinek már volt mit megbocsátani, tudja. Kétségtelen, hogy a könyv története meglehetősen nagy feladat elé állítja a főszereplőt, de az utolsó oldalak felé eljut oda, hogy megértse a dolgok lényegét.

Engem legjobban az „isteni lények” megjelenítése zavart, és kicsit hosszúnak éreztem bizonyos monológokat, ám ugyanakkor voltak igencsak elgondolkodtató részek is benne.

Hát nem kívánok senkinek egy influenzát, de talán anélkül is lesz, akinek kedve kerekedik kihozni a könyvtárból.

Ő is…és ő is… és ő is…

Sorozatban olvasom, hogy X abbahagyja,  Y unja, a blogolást, Z pedig elbúcsúzik, mert végleg befejezi. Na persze néhanapján közéjük tartozom, mert egy párszor kerültem már a szakadék szélére én is – igaz, még nem ugrottam le …..

Magamból kiindulva, többnyire nem azért akarom abbahagyni, mert nincs mondanivalóm. Történés mindig van, de az „ember” (=jelen esetben blogíró) azt szeretné, ha már leírta a gondolatát, akkor valamiféle visszhang – még ha halk és kevéske is, de érkezzen az általa pusztába kiáltott szavakra. És ezzel, pont ezzel „veri kenterbe” a blogvilágot ez az undormány facebook (nehezemre esett leírni tisztességesen a nevét, mert magamban mocskosabb szóval emlegetem, sőt ki is mondom….) Persze, nem egészen értem, miképp működik ez, hogy ott mindenkinek van kedve „pofázni”, a blogokba meg senkinek sincs kedve kommentet írni… 

Kétségtelen, az ember nem azt igényli, hogy naponta, vagy minden bejegyzéséhez százával jöjjenek a  O.K. jelek. Azt se, hogy egyes bejegyzéséhez kapcsolódóan hosszadalmas levelezésbe bocsátkozzon vele valaki – ámbár vannak kivételek, akikkel egy ilyesféle levélváltásból különös blogbarátságok, avagy kellemetlen és terhes blog-ismeretségek is létrejönnek. És az is igaz, hogy  az „Igazad van” vagy a „Nem értek veled egyet” – az nem sokat érő komment, akkor ezért valóban nem érdemes akár csak egy billentyűt is leütni.

Talán az a baj, hogy „sok a vadász kevés a fóka” ?  Ez is lehet….

Én sokszor vagyok úgy is, hogy megírok egy anyagot, de aztán annyira indulatosnak és talán elfogultnak is érzem, hogy végül a kukába kerül az egész…De valljuk be, az is dögunalom, ha valaki mindig csak a világ szépségeiről (mert vannak ilyenek), meg az is borzasztó, ha mindig csak a rossz dolgokról (mert ugye ilyen is van) ír. Bizony nehéz az elfogadható, de még érdeklődésre számot tartó középút megtalálása.

Úgy gondolom, mások is ezzel küzdenek. Őszintén irigylem azokat, akik profi módon élnek és írnak, akiknek lehetőségül van a nap 24 órájában 124 órányi minőségileg kifogástalan, érdekes, értékes, nagyszerű anyagot összehozni. Mert van ilyen. Bár gyanítom, nem egyedül csinálják, hanem vannak segítőik, de ez végül is a minőség szempontjából annyira nem lényeges. Hiszen csak azt adják közre, ami tökéletes, ugyanakkor érdekes, újszerű is. Én erre sajnos sosem leszek képes.

Így hát marad az, hogy írogatom a saját kis életkém történéseit, a saját együgyű gondolataimat a velem megtörtént dolgokról. Aztán ha van visszhangja, jó, örülök, ha meg nincs, azt is elfogadom.

Bocs, ha most befejezésül Cicerot idézek, de valahogy ide passzolónak érzem: 

„A legnagyobb és legbiztosabb gazdagság az, ha elégedettek vagyunk azzal, amink van.”

Megfoltozott életem

 Ciripbogár Olaszországban  írt blogjában itt: http://ciripbogar.blogspot.hu/2013/02/la-promessa-della-primavera-tavasz.html  elejt egy aprócska félmondatot – én meg egy csendes estén Magyarország déli csücskében megborzongok, mert ez a fél mondat olyan élénken idézi vissza életem egy időszakát. Szép volt, rég volt, talán igaz sem volt…

Jaj, dehogynem… Hát annyi mindent meg/át és túléltem majd 7 évtized alatt ! Rengeteg történés belefér ennyi napba. Esemény, érzelem, helyzet, állapot, gondolat. A szép napok, a kalandok, a betegség  és igen, igen, a szegénység, a fillérezés az is az enyém volt, életem része. Nem szégyellem.

Ciripbiogár 2013-ban kifordított egy megkopott ingnyakat – ez volt emócióim elindítója. (Bevallom ez a mondat meglepett, mert nem hittem, hogy a mai fiatalok képesek még ilyesmire….) Bizony számát sem tudom hányszor végeztem én is ilyen kisebb javítást. Ügyesen gazdálkodva a férfiing hátának aljával, hogy lehetőleg ne látsszon ki a foltozás…

És a kölcsönkapott Burda szabásminták ! Az egyszerűbb ruhákat mertem és tudtam magamnak kiszabni, megvarrni. Nem jártam én varrónőhöz, és a kész konfekció is drágának bizonyult számomra. (Turkáló meg még nem létezett.)

És amikor azzal kerestem egy kis kiegészítést, hogy valami maradék boltban, méterszám vettem a vásznakat, asztal-méretűre szabtam, beszegtem és asztalterítőként árultam ?!  Vagy amikor egy hétvégén lementem a Balatonhoz a vállalati nyaraló néhány szobáját kimeszelni… És azoknak az óráknak a számát sem tudom, amit elvállat anyagok/szövegek legépelésével múlattam.

Később aztán a gombatermelés. Istenem, hány hajnalomat/estémet töltöttem 4 éven át a legkülönfélébb gombapincékben ? Többnyire persze a saját bérleményünkben, amit kolléganőmmel vittünk, de sokszor voltunk segíteni másoknál is, hiszen ez egy olyan munka, ahol vannak időszakok, amikor nem elég 2-4 kéz, több kell. (Telepítés, vagy akkora termés-hullám, hogy mire leszedted a pince végén lévőket, szinte kezdheted az elején.) Ez a gombázás is egy külön fejezete volt az életemnek, nem könnyű, de tanulságos és emlékezetes. Ha a Rózsa Ferenc/Rákóczi u, kereszteződésén megyek át és meg kell álljak a lámpánál – mindig eszembe jut, ott volt az egyik pincénk  lejártat, és senki nem gondolná, milyen hatalmas pincerendszer van ott a föld alatt…

Aztán hosszú évekig a közvéleményezés – regényt lehetne írni róla. A kérdezőkről, a kérdezettekről, a furábbnál furább szituációkról. A szalatnaki cigányputriról, ahol az előző nap börtönből hazatért fiú hortyogott az ágyon, miközben a mamáját kérdeztem…Ó sorolhatnám, mennyi mindennel próbálkoztam - természetesen a 8 órai hivatalos munka előtt és után….

Hát igen, elmondhatom, hogy nem volt sem unalmas, sem pocsolya az életem. Én állandóan tettem-vettem valamit – ezért nem is csodálom, hogy most sokszor nem találom a helyem. Kipottyant a madárka a fészekből, de nem tud már repülni. Ott csipog lenn segélykérőn a földön. Senki se hallja….vagy ha igen, nem érdekli.

Hát Ciripbogár, ezek jutottak eszembe a te megfoltozott inged gallérjáról…..Köszönöm neked.

Kép: http://gyemant-ruhajavito.hupont.hu/4/szolgaltatasaink




 

Új kiállítás a Zsolnay Galériában

Itt is felhívom a figyelmet, a vasárnap délutáni ingyenes tárlatlátogatás megszűnt ! Tudnék még egy mondatot hozzáfűzni, de nem teszem...Gondoljon ki mit akar, aztán csak küldözgessék nyugodt lélekkel továbbra is a mocsok emileket...egymásnak...de ne nekem.....(akinek nem inge, ne vegye magára.)

http://www.bama.hu/baranya/kultura/a-doktori-iskola-kiallitasa-48006 ezt írta:

„A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori Iskolája egyedülálló kortárs képzőművészeti gyűjteményt épített fel a doktoranduszhallgatók munkáiból az elmúlt 21 évben. A most nyíló, „Műhely” című kiállítás egyszerre ünnepli a doktori iskola eddigi eredményeit, valamint a jogelőd, a Képzőművészeti Mesteriskola örökségét. A gyűjteményt bemutató válogatás láttatni kívánja, hogy az önálló művészegyéniségekké váló, tehetséges fiatalok itt alkotnak a művészeti kar épületeinek műhelyeiben, a Zsolnay- negyedben, ahol a legváltozatosabb anyagokkal, technikákkal adnak formát gondolataiknak és kísérleteznek saját alkotói útjuk kibontakozásához….

…..A PTE Művészeti Kar Doktori Iskolájába a mesterdiplomával rendelkező, elkötelezett alkotóművészek nyerhetnek felvételt. Az itt nyújtott posztgraduális DLA-képzés (doctor of liberal arts – szabad művészetek doktora) erőssége, hogy a kezdetektől hangsúlyt fektet a kutató-kísérletező, gyakorlati műhelymunkára, amelyhez minden feltétel adott a különböző művészeti ágakban egyaránt. Komoly technikai felszereltség biztosított a szobrászműhelyekben, tágas, világos műtermek a festők, grafikusok számára, nagy hagyományokkal rendelkező, korszerűen felszerelt műhely a kerámia- szobrászoknak. A képzésben helyet kapnak a korszakot meghatározó mediális technikák, a zenei és a vizuális művészeti informatikakutatás programjai is.”

Ezeket (is) láttam (most nem raktam „tetszési sorrendbe" a képeket):