Miután a
Smidt múzeum csendes kerti padján megebédeltem, folytattam felfedező utamat,
vagyis elindultam „vissza a múltba”, a római időkbe.
Hogy ezt
a helyet felkeressem, arra az alábbi kép inspirált. 1970-ben készült, melléje tettem
a tegnapi fotót…A barátnőmmel álltunk ott, egy vidám KISZ kirándulás alkalmából
jártunk arrafelé….oly rég volt, hogy tán igaz se volt…Én már akkor is inkább a
„túrázók” táborát erősítettem, s nem az elegáns „városnézőkét”…
No,
szóval elmentem a hatalmas székesegyház
felé (valóban ez is élénken élt emlékezetemben, ahogy az akkori
idegenvezető elmesélte lebombázása és újjáépítése történetét), s máris ott
voltam a kőkertnél. (Manó tudja miért,
én ezt mindig kőkert-ként emlegetem, holott látom, más a hivatalos neve…nem
baj…)
A székesegyház
Itt (a kőkertben) a jegypénztárnál beszédbe elegyedtem a pénztárossal, s épp – teljesen
véletlenül – ott tartózkodott a hely egyik jó ismerője, Nagy János, aki felajánlotta,
végigkísér engem a kertben. Hát, az ő idegenvezetésére is csak azt tudom
mondani, hogy ilyenben még nem volt részem. Persze, megint ott állt mellettem
Fortuna, s rajtam kívül teremtett lélek nem volt kíváncsi abban az egy órában,
amit ott eltöltöttem, a kőkertre.
Így hát az én kedves vezetőm lelkesülten
előadhatta nekem tudománya egy részét – s azért csak ennyit, mert szegénybe
beléfolytottam néha a szót, hiszen úgy tűnt, a tudása a témakörben határtalan. Ám
végtelenül hálás vagyok, hogy összesodort vele a jósorsom – mert csak úgy
egymagamban, a kövek között sétálgatva, ennyi információhoz semmiképp nem
juthattam volna.
Mindenesetre egyet közösen megállapítottunk, nagyon nagy kár,
hogy a kőkert olyan állapotban van, amilyenben, vagyis elkeserítőben… Lehet, hogy
majd egyszer sor kerül a felújításra, csak nehogy már túl késő legyen. A
mozaikok pl. nem tudom menthetők-e még… Itt egy kis ismertető:
Szombathely központjában, az 1930-as évektől tárták
fel a Kr. u. 50 körül alapított Colonia
Claudia Savariensium épületcsoportjait. Az ásatásokat Járdányi Paulovics István vezetésével
kezdték meg a régészek, és a mai napig dolgoznak rajta.
A mai romkert
már túlterjed az egykori püspökkert határain. A 4. század elején építették a
hatalmas császári fogadásra alkalmas palotát, ugyanis (Nagy) Constantin, II.
Constantius valamint Valentinianus császárok is töltöttek el itt időt.
A korabeli
palota alapterülete mintegy 200x200 méteres lehetett, de a monumentális
épületegyüttesnek jelenleg csak a nyugati és az északi határai
ismertek. Ugyanis itt állt a középkori
kerek vár, majdan a 18. század végén emelt székesegyház, és a leánykollégium
épületei is.
A császári palota épülettömbjéből kitűnik a 50x17
méter nagyságú fogadóterem, amely padozatát színes mozaikszőnyeg díszítette. A
mai ismeretek szerint ez a mozaikfelület volt Pannonia provincia legnagyobbika.
A romkertben az egykori bazaltkő borítású úton
sétálgatva megtekinthetjük a hajdani
Mercurius szentély alapjait és a nyolcszögletű
fürdőházat, amelynek külső falát falfestményekkel díszítették. A
bazaltkő borítású út kereszteződésénél vámház, fazekasműhelyek és boltok
álltak. A feltárt épületmaradványok arról adnak tanúbizonyságot, hogy az
egykori Savaria egy nagy jelentőségű városi rangú települése volt Pannónia
provinciának.(http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/tortenelmi-emlekeink/Jardanyi-Paulovics-Istvan-Romkert.html
)
Néhány kőkerti fotóm:
Már útnak
indultam a harmadik úticélom, az Iseum felé, amikor kísérőm utánam szaladt,
mondván, „Megmutatok magának valamit, ami mellett ha nem szólok, biztos
elmegy”. És tényleg. Beirányított egy kapualjba, ahol egy hatalmas és nem túl
barátságos udvarban, magas házak tűzfalára, óriási modern freskó volt
felfestve, melyen Szombathely története a rómaiaktól napjainkig látható. (Ez
egy 2009-es cikk róla: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/vaosz_udvar_fresko_helyreallitas_szombathely
) Valóban örülök, ezúton is köszönöm, hogy figyelmeztetett rá, mert tényleg
elmentem volna mellette…
Saját képek:
Következő
és egyben utolsó úticélom a nemrég
átadott Iseum volt.
Itt: http://www.iseumsavariense.hu
olvasni és képeket nézni is lehet róla. Valóban csodálatosan … mit is mondjak
?....felépített/helyrehozott/megalkotott kiállítótér – de fájdalom – az a fajta
„romantika”, „élő hangulat” – ami engem megfogott pl. a Smidt múzeumban – az
bizony ebből az elegáns kiállítótérből hiányzik. Szó se róla, impozáns, modern,
levegős, elég sok mindent megmutat – de hát hiába, a szívemet/lelkemet nem
fogta meg…Pedig itt se volt rajtam kívül egyetlen látogató sem, külön személyes
kísérőt kaptam, aki minden kérdésemre szakszerű választ tudott adni, mégis
valahogy kissé hidegen hagyott az egész. A kiállítás megtekintése után be
lehetett menni a vadiúj Isis templomba/szentélybe. A fiatalember nagyon
titokzatos volt, leültetett és mondta, hogy
akkor kezdődik a bemutató. Esküszöm, fogalmam nem volt róla, mi vár rám. Semmi
ilyesmit nem találtam a neten, olyan váratlan volt az egész, hogy még
szerencse, nem vagyok sem félős, sem ijedős, de nem biztos, hogy mindenki
hozzám hasonlóan reagált volna.
Most
képzeljetek el egy nagyon magas
csarnokot, igaz, a szélessége, hossza nem nagy, no de a magassága… Kicsit fura,
afféle modernkedő az egész építészetileg belülről, mert ugye ha ez egy római
templom/szentély, akkor oly furák benne a sarkokban álló, feltehetőleg építészetileg (???) szükséges fém
pillérek(vagy mik…).No mindegy – szóval szerintem az a szó, hogy „szép” az nem
illik rá. Legfeljebb „érdekes”. Ajtó
becsukódik, templom elsötétül, öregasszony (=én) tök egyedül ül a kellemesen
hűvös térben. Elkezdődik a filmvetítés, Isis óriási alakja táncol a falon –
elmondja, hogy ő kicsoda, micsoda…( Valami rémes, fehérre meszelt orcával, kukoricasárga-kóc hajjal..) És aztán kis idő múlva „megnyílik a föld” és felemelkedik egy
afféle áldozati oltár, aztán a másik oldalon is egy. Végül óriási füstfelhő
puffog ki a középső oszlop alól, s a semmiből kiemelkedik Isis istennő szobra.
Igaz, az előbbi, fara vetített, lenyűgöző méretűnek mintha a játék-babája
lenne, de hát mégis, „előjött a semmiből”.…
Szóval ez
volt ott.
Most mit
mondjak…max. annyit, hogy hát érdekes volt…. De a lelkemet, a szívemet
semmiképp nem érintette meg. Idegen volt, távoli, túlságosan „mű”…
Bocsánatot
kérek a dolog kitalálójától – ám magánvéleménye mindenkinek lehet. Az enyém ez.
Ettől függetlenül senkit se beszélek le róla. Talán a gyerekek (felnőtt
kísérettel !!) még látnak benne valamit… (És valami miatt bennem motoszkált
végig a „Mibe kerülhetett mindez”? kérdése. Jó, hogy nem kaptam Isis istennőtől
választ rá, mert valószínű elájultam volna…)
Az Iseum
előtt van két szoborcsoport, az egyik: Majthényi Károly: Ünnepi menet Isis
tiszteletére, a másik: Körösényi Tamás: Szombathelyi polgárok. (Az
jutott róla eszembe, hogy a cím folytatása lehetne:….mikor épp régiségeket
keresnek…)
(nagyon
rossz fényviszonyok miatt nem igazán tudtam jól lefényképezni)
Ilyen volt:
Építés közben:
Elkészült:
A kiállítótér belül:
Saját képeim:
Miután
kijöttem az Iseumból, már annyi volt az idő, hogy lassan indulhattam is az
állomás felé. A közelben volt egy buszmegálló, ahol megállt egy olyan busz is,
ami levitt oda. Miközben vártam, lefényképeztem ezt a megállóhelyet (mindegyik
ilyen Szombathelyen!) Saját
napeleme van, felül egy állandóan
változó tábla mutatja, hogy milyen busz, hány percen belül várható, mi a végcélja.
Nagyon, nagyon ügyes, utas-barát megoldásnak tartom !!
Kb. egy
órám volt a vonatindulásig, mire az állomásra értem, épp elég idő ahhoz, hogy
kényelmesen megegyem az uzsonna-vacsorámat. Ültem a tiszta, kellemesen hűvös
peronon, aztán úgy gondoltam, megérdemlek annyit, hogy a vasúttal szemközi
bisztróban befizessem magam – ennyi fárasztó gyaloglás után - még egy kávéra (
amit hoztam magammal, az ugyanis ebéd után megittam…). Van ott egy cuki kis
„Bisztró” nevű boltocska, aprócska, de annyi minden kapható, benne, hogy csak
tátottam a szemem-szám. Van valami cseppnyi kis árusítóhely ugyan az állomás
várócsarnokában is, meg resti is van – de úgy érzékeltem, hogy az utazók (és
nem utazók) inkább ezt a helyet kedvelik. Több kiszolgáló is volt, nem kellett
sokat várni, 110.- Ft-ért tejszínes kávét kaptam. Na ez volt a napi luxusom –
de azt hiszem, megérdemeltem.
És máris
ültem a vonaton… Öt után pár perccel meg indultunk hazafelé…
El nem
tudom mondani, milyen jó érzés volt bennem. Olyan, amilyen az emberben
keletkezik egy jól sikerült nap után, melynek sikerében nem csak a
vakszerencse, de egy kicsit önmaga is benne volt. Mert jól kiterveltem mindent,
mert sikerült megnéznem amit szerettem volna.
A vonaton
most senki sem ült azon a részen, ahol én, a kocsi egyik fele 2, a másik fele
1. osztályú volt. Valamelyik állomáson aztán felszállt „Bunkócska”. Íme, lássátok, ez egy gelsei fiatalember,
(legalábbis ott szállt aztán le) akit az anyukája nem tanított meg arra, hogy
piszkos lábunkat nem tesszük az ülésre, oda, ahová mások tiszta ruhában
leülnek. És bizony, bizony nem mertem rászólni. Mégis, csak ketten voltunk,
hátha pofán vág (jó esetben)…
De nem
engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ilyen bunkócska elrontsa a
hangulatomat. Miután leszállt és újra egyedül maradtam, jutott eszembe – épp az
utolsó pillanatokban – hogy meg kellene
próbálni a robogó vonatból fotózni. Szerintem érdekes képek lettek.
Aztán nagyon, nagyon gyorsan sötét lett. Olvastam is, és gondolkodtam is.
Felszállt valahol 2 fiatal nő egy kislánnyal. „Játszásiból” azt gondoltam
róluk, tanárnők, vagy bolti eladók. Az egyik egy megálló után leszállt. A
másikhoz a harmadik megállóban felszállt a férje. Este fél8 volt. Elmerengtem
ennek a családnak a hétköznapjain: hajnalban kelnek egy kis faluban. Vonatra
ülnek, egyik itt, a másik ott dolgozik. A kislányt a mama viszi iskolába. Este
ő hozza el. A hazafelé tartó vonaton apa is felszáll. Nagy az öröm, kislány
folyton apa nyakában csüng. Hazaérnek, este 8 óra …Mire jut akkor még
idő???????
Vagy
később: szólóban felszállt egy fiatal lány, füldugóval a fülében, afféle
se-hall-se-lát-dömötör (így hívom én ezeket a fiatalokat) és néhány állomás után leszállt. Tök sötét volt, de olyan sötét, mint a
Belfegor hátsójában lehet… Hová megy ? Várja-e valaki ? Nem fél ebben a
mélysötét estében egyedül ?
Istenem,
milyen életek vannak…
Aztán
olvastam még, és egyszer csak Pécsre értünk….a 4 kocsis szerelvényről ketten
szálltunk le, az első kocsiból egy férfiember, meg én….
Itt a
mese vége.
Gyönyörű
nap volt , örülök, hogy elmentem.
Ezeket készítettem hazafelé a vonatból:
Normális képek:
(Szerintem) nagyon különös képek: (NM. után szabadon...)