Szombathelyen jártam 2.

Miután a Smidt múzeum csendes kerti padján megebédeltem, folytattam felfedező utamat, vagyis elindultam „vissza a múltba”, a római időkbe.

Hogy ezt a helyet felkeressem, arra az alábbi kép inspirált. 1970-ben készült, melléje tettem a tegnapi fotót…A barátnőmmel álltunk ott, egy vidám KISZ kirándulás alkalmából jártunk arrafelé….oly rég volt, hogy tán igaz se volt…Én már akkor is inkább a „túrázók” táborát erősítettem, s nem az elegáns „városnézőkét”… 

 

No, szóval elmentem a hatalmas székesegyház  felé (valóban ez is élénken élt emlékezetemben, ahogy az akkori idegenvezető elmesélte lebombázása és újjáépítése történetét), s máris ott voltam  a kőkertnél. (Manó tudja miért, én ezt mindig kőkert-ként emlegetem, holott látom, más a hivatalos neve…nem baj…) 

 

 A székesegyház

Itt (a kőkertben) a jegypénztárnál beszédbe elegyedtem a pénztárossal, s épp – teljesen véletlenül – ott tartózkodott a hely egyik jó ismerője, Nagy János, aki felajánlotta, végigkísér engem a kertben. Hát, az ő idegenvezetésére is csak azt tudom mondani, hogy ilyenben még nem volt részem. Persze, megint ott állt mellettem Fortuna, s rajtam kívül teremtett lélek nem volt kíváncsi abban az egy órában, amit ott eltöltöttem, a kőkertre. 
Így hát az én kedves vezetőm lelkesülten előadhatta nekem tudománya egy részét – s azért csak ennyit, mert szegénybe beléfolytottam néha a szót, hiszen úgy tűnt, a tudása a témakörben határtalan. Ám végtelenül hálás vagyok, hogy összesodort vele a jósorsom – mert csak úgy egymagamban, a kövek között sétálgatva, ennyi információhoz semmiképp nem juthattam volna. 
Mindenesetre egyet közösen megállapítottunk, nagyon nagy kár, hogy a kőkert olyan állapotban van, amilyenben, vagyis elkeserítőben… Lehet, hogy majd egyszer sor kerül a felújításra, csak nehogy már túl késő legyen. A mozaikok pl. nem tudom menthetők-e még… Itt egy kis ismertető:

Szombathely központjában, az 1930-as évektől tárták fel a Kr. u. 50 körül alapított Colonia Claudia Savariensium épületcsoportjait. Az ásatásokat Járdányi Paulovics István vezetésével kezdték meg a régészek, és a mai napig dolgoznak rajta.

A mai romkert már túlterjed az egykori püspökkert határain. A 4. század elején építették a hatalmas császári fogadásra alkalmas palotát, ugyanis (Nagy) Constantin, II. Constantius valamint Valentinianus császárok is töltöttek el itt időt.

A korabeli palota alapterülete mintegy 200x200 méteres lehetett, de a monumentális épületegyüttesnek jelenleg csak a nyugati és az északi határai ismertek. Ugyanis itt állt a középkori kerek vár, majdan a 18. század végén emelt székesegyház, és a leánykollégium épületei is.

A császári palota épülettömbjéből kitűnik a 50x17 méter nagyságú fogadóterem, amely padozatát színes mozaikszőnyeg díszítette. A mai ismeretek szerint ez a mozaikfelület volt Pannonia provincia legnagyobbika.

A romkertben az egykori bazaltkő borítású úton sétálgatva megtekinthetjük a hajdani Mercurius szentély alapjait és a nyolcszögletű fürdőházat, amelynek külső falát falfestményekkel díszítették. A bazaltkő borítású út kereszteződésénél vámház, fazekasműhelyek és boltok álltak. A feltárt épületmaradványok arról adnak tanúbizonyságot, hogy az egykori Savaria egy nagy jelentőségű városi rangú települése volt Pannónia provinciának.(http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/tortenelmi-emlekeink/Jardanyi-Paulovics-Istvan-Romkert.html )

Néhány kőkerti fotóm: 

Már útnak indultam a harmadik úticélom, az Iseum felé, amikor kísérőm utánam szaladt, mondván, „Megmutatok magának valamit, ami mellett ha nem szólok, biztos elmegy”. És tényleg. Beirányított egy kapualjba, ahol egy hatalmas és nem túl barátságos udvarban, magas házak tűzfalára, óriási modern freskó volt felfestve, melyen Szombathely története a rómaiaktól napjainkig látható. (Ez egy 2009-es cikk róla: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/vaosz_udvar_fresko_helyreallitas_szombathely ) Valóban örülök, ezúton is köszönöm, hogy figyelmeztetett rá, mert tényleg elmentem volna mellette…

Freskó: http://www.nyugat.hu/tartalom/galeria/gal20090422110550

 

 Saját képek:

  

Következő és egyben utolsó úticélom  a nemrég átadott Iseum volt.

Itt:  http://www.iseumsavariense.hu olvasni és képeket nézni is lehet róla. Valóban csodálatosan … mit is mondjak ?....felépített/helyrehozott/megalkotott  kiállítótér – de fájdalom – az a fajta „romantika”, „élő hangulat” – ami engem megfogott pl. a Smidt múzeumban – az bizony ebből az elegáns kiállítótérből hiányzik. Szó se róla, impozáns, modern, levegős, elég sok mindent megmutat – de hát hiába, a szívemet/lelkemet nem fogta meg…Pedig itt se volt rajtam kívül egyetlen látogató sem, külön személyes kísérőt kaptam, aki minden kérdésemre szakszerű választ tudott adni, mégis valahogy kissé hidegen hagyott az egész. A kiállítás megtekintése után be lehetett menni a vadiúj Isis templomba/szentélybe. A fiatalember nagyon titokzatos volt, leültetett  és mondta, hogy akkor kezdődik a bemutató. Esküszöm, fogalmam nem volt róla, mi vár rám. Semmi ilyesmit nem találtam a neten, olyan váratlan volt az egész, hogy még szerencse, nem vagyok sem félős, sem ijedős, de nem biztos, hogy mindenki hozzám hasonlóan reagált volna.

Most képzeljetek el egy  nagyon magas csarnokot, igaz, a szélessége, hossza nem nagy, no de a magassága… Kicsit fura, afféle modernkedő az egész építészetileg belülről, mert ugye ha ez egy római templom/szentély, akkor oly furák benne a sarkokban álló,  feltehetőleg építészetileg (???) szükséges fém pillérek(vagy mik…).No mindegy – szóval szerintem az a szó, hogy „szép” az nem illik rá. Legfeljebb „érdekes”.  Ajtó becsukódik, templom elsötétül, öregasszony (=én) tök egyedül ül a kellemesen hűvös térben. Elkezdődik a filmvetítés, Isis óriási alakja táncol a falon – elmondja, hogy ő kicsoda, micsoda…( Valami rémes, fehérre meszelt orcával, kukoricasárga-kóc hajjal..) És aztán kis idő múlva „megnyílik a föld” és felemelkedik egy afféle áldozati oltár, aztán a másik oldalon is egy. Végül óriási füstfelhő puffog ki a középső oszlop alól, s a semmiből kiemelkedik Isis istennő szobra. Igaz, az előbbi, fara vetített, lenyűgöző méretűnek mintha a játék-babája lenne, de hát mégis, „előjött a semmiből”.…

Szóval ez volt ott.

Most mit mondjak…max. annyit, hogy hát érdekes volt…. De a lelkemet, a szívemet semmiképp nem érintette meg. Idegen volt, távoli, túlságosan „mű”…

Bocsánatot kérek a dolog kitalálójától – ám magánvéleménye mindenkinek lehet. Az enyém ez. Ettől függetlenül senkit se beszélek le róla. Talán a gyerekek (felnőtt kísérettel !!) még látnak benne valamit… (És valami miatt bennem motoszkált végig a „Mibe kerülhetett mindez”? kérdése. Jó, hogy nem kaptam Isis istennőtől választ rá, mert valószínű elájultam volna…)

Az Iseum előtt van két szoborcsoport, az egyik: Majthényi Károly: Ünnepi menet Isis tiszteletére,  a másik:  Körösényi Tamás: Szombathelyi polgárok. (Az jutott róla eszembe, hogy a cím folytatása lehetne:….mikor épp régiségeket keresnek…)

(nagyon rossz fényviszonyok miatt nem igazán tudtam jól lefényképezni)

Iseum képek innen:  http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/muemlekek/Iseum.html http://itthon.hu/site/upload/2011/11/nevtelen39.JPG http://www.kepeslap.com/images/27603/1304527989_origi.jpg http://www.szombathely.hu/userfiles/image/2011/09/096.jpg

Ilyen volt:  

   Építés közben: 

Elkészült:

A kiállítótér belül:

Saját képeim: 

Miután kijöttem az Iseumból, már annyi volt az idő, hogy lassan indulhattam is az állomás felé. A közelben volt egy buszmegálló, ahol megállt egy olyan busz is, ami levitt oda. Miközben vártam, lefényképeztem ezt a megállóhelyet (mindegyik ilyen Szombathelyen!)  Saját napeleme  van, felül egy állandóan változó tábla mutatja, hogy milyen busz, hány percen belül várható, mi a végcélja. Nagyon, nagyon ügyes, utas-barát megoldásnak tartom !! 

Kb. egy órám volt a vonatindulásig, mire az állomásra értem, épp elég idő ahhoz, hogy kényelmesen megegyem az uzsonna-vacsorámat. Ültem a tiszta, kellemesen hűvös peronon, aztán úgy gondoltam, megérdemlek annyit, hogy a vasúttal szemközi bisztróban befizessem magam – ennyi fárasztó gyaloglás után - még egy kávéra ( amit hoztam magammal, az ugyanis ebéd után megittam…). Van ott egy cuki kis „Bisztró” nevű boltocska, aprócska, de annyi minden kapható, benne, hogy csak tátottam a szemem-szám. Van valami cseppnyi kis árusítóhely ugyan az állomás várócsarnokában is, meg resti is van – de úgy érzékeltem, hogy az utazók (és nem utazók) inkább ezt a helyet kedvelik. Több kiszolgáló is volt, nem kellett sokat várni, 110.- Ft-ért tejszínes kávét kaptam. Na ez volt a napi luxusom – de azt hiszem, megérdemeltem.

És máris ültem a vonaton… Öt után pár perccel meg indultunk hazafelé…

El nem tudom mondani, milyen jó érzés volt bennem. Olyan, amilyen az emberben keletkezik egy jól sikerült nap után, melynek sikerében nem csak a vakszerencse, de egy kicsit önmaga is benne volt. Mert jól kiterveltem mindent, mert sikerült megnéznem amit szerettem volna.

A vonaton most senki sem ült azon a részen, ahol én, a kocsi egyik fele 2, a másik fele 1. osztályú volt. Valamelyik állomáson aztán felszállt „Bunkócska”.  Íme, lássátok, ez egy gelsei fiatalember, (legalábbis ott szállt aztán le) akit az anyukája nem tanított meg arra, hogy piszkos lábunkat nem tesszük az ülésre, oda, ahová mások tiszta ruhában leülnek. És bizony, bizony nem mertem rászólni. Mégis, csak ketten voltunk, hátha pofán vág (jó esetben)…

De nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ilyen bunkócska elrontsa a hangulatomat. Miután leszállt és újra egyedül maradtam, jutott eszembe – épp az utolsó pillanatokban – hogy meg kellene  próbálni a robogó vonatból fotózni. Szerintem érdekes képek lettek. Aztán nagyon, nagyon gyorsan sötét lett. Olvastam is, és gondolkodtam is. Felszállt valahol 2 fiatal nő egy kislánnyal. „Játszásiból” azt gondoltam róluk, tanárnők, vagy bolti eladók. Az egyik egy megálló után leszállt. A másikhoz a harmadik megállóban felszállt a férje. Este fél8 volt. Elmerengtem ennek a családnak a hétköznapjain: hajnalban kelnek egy kis faluban. Vonatra ülnek, egyik itt, a másik ott dolgozik. A kislányt a mama viszi iskolába. Este ő hozza el. A hazafelé tartó vonaton apa is felszáll. Nagy az öröm, kislány folyton apa nyakában csüng. Hazaérnek, este 8 óra …Mire jut akkor még idő???????

Vagy később: szólóban felszállt egy fiatal lány, füldugóval a fülében, afféle se-hall-se-lát-dömötör (így hívom én ezeket a fiatalokat)  és néhány állomás után leszállt.  Tök sötét volt, de olyan sötét, mint a Belfegor hátsójában lehet… Hová megy ? Várja-e valaki ? Nem fél ebben a mélysötét estében egyedül ?

Istenem, milyen életek vannak…

Aztán olvastam még, és egyszer csak Pécsre értünk….a 4 kocsis szerelvényről ketten szálltunk le, az első kocsiból egy férfiember, meg én….

Itt a mese vége.

Gyönyörű nap volt , örülök, hogy elmentem.

Ezeket készítettem hazafelé a vonatból: 

Normális képek:

 (Szerintem) nagyon különös képek: (NM. után szabadon...)