A világ tényleg érdekes....

Lazításképp ma  csak egy nézegetni való oldalt ajánlok. Be szoktam nézni ide, tényleg érdekes, mondhatnám, néha fantasztikus képeket mutatnak. Ha valaki nem ismeri,  nem árt a kedvencek közé a címet felvenni és néha bekukkantani.

Tehát katt ide:

http://www.erdekesvilag.hu/20-gyonyoru-geometrai-formakat-alkoto-noveny/

És mutatóba, figyelem-felhívónak  elhoztam a sorozatból egy képet, önmagába zárt csodálatos kicsiny világ:

Nézem és elgondolkodom: micsoda tökéletesség, színek formák csodás harmóniája. Szinte megsimítani vágyná az ember....

Kimentem a kertembe, ahol ugyan ilyesmi nem nyílik, de vannak azért nekem kedvesek. Itt van belőlük néhány: 

Ilyen még sosem volt, 7 virág és 3 bimbó van rajta egyszerre!!!!

 

 

Te segítesz mindig ?

Tegnap este 8 körül…Óriási csattanás az ablakom alatt – első pillanatban halvány elképzelésem nem volt, hogy mi történhetett, de hogy nem valami jó – azt azonnal tudtam. Rohantam ki, s a kapum előtt ott feküdt egy - a közelben lakó - fiatalember. Vérző fejjel, robogója tőle 2-3 méterre félig a járdán. Arcából dőlt a vér.

Első reakcióm: Berohantam, azonnal hívtam a mentőket, majd  steril gézt kaptam elő és vissza ….  mire kiértem, már a szomszéd is kint volt. A feje alá egy összetűrt takarót tett, én az arcára a gézt. És pár percet természetesen várni kellett.

Beszélni tudott, még ha nehézkesen is, azt kérte, ne hívjam a rendőröket, mert ivott… Mondtam és csak a mentőknek szóltam…ám 3 percen belül megérkezett az első rendőrautó, majd a második, végül a harmadik – és csak ez után jött a mentő.

(Hozzá kell tegyem, a rendőrség hozzánk közelebb van, mint akármelyik kórház…)

Én aztán nem maradtam már kint, miután a rendőrök a megkérdezték mit tudok (végülis semmit sem láttam, csak hallottam) – és felírták az adataimat. Nem szeretem a balesetnél bámészkodókat és magamat sem sorolom közéjük.

De meg kel mondjam, elég nehezen aludtam el. Ma megtudtam, a fiatalembernek arccsontja és a bal lábszára törött el.

Valójában még szerencsésen megúszta….

És mit hoz a véletlen, egy újságcikk olvasása kapcsán jutottam el ma délelőtt a http://www.hosoktere.org/  oldalra, innen pedig két videóhoz. Beillesztem ezeket most ide…

Mert bizony érdekes  dolog ez … a filmekben látott szituációkban  én ugyan tudom, mit tettem volna – (kérdezek és segítek) – de azt is tudom, hogy abban a pillanatban, amikor egy „hótrészeg” mocskos,  alak fekszik a járdán pl. a házammal szemben, vagy amikor a piac előtti padon kuporgó alak akár halott is lehetne, úgy ül ott – akkor én sem teszek semmit. Csak valami megnevezhetetlen rossz érzéssel elmegyek mellettük. Kire haragszom ilyenkor ? Rájuk ? Magamra ?  Hiszen ők is emberek, még ha a társadalom peremének legislegszélere szorultak is. És mégse segítek(tünk)….

Régi baba

Nem tudtok valakit, aki régi babákat gyűjt ? Nekem nincs ilyen ismerősöm. Barátnőm leselejtezte, de sajnáljuk kidobni, hátha valaki örülne neki. Javítani kell, a fotókon látszik is. Ingyen adom – írjatok, ha kérné valaki ! (kb. 30 cm-es)

Van 3/4 órád ?

Lehet, hogy már látta valaki közületek ezt a filmet. Én nemrégiben újra végignéztem ezt a youtube-os  változatot, pedig a tévében már láttam. Sajnos angol nyelvű, de olyan csodás, hogy azt hiszem, nem kell ehhez fordító program.
A paradicsommadarak a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartoznak, ami így első megközelítésben kissé hihetetlen  – legalábbis, ha megjelenésükre gondolunk. Itt van róluk a wiki leírása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Paradicsommad%C3%A1r-f%C3%A9l%C3%A9k  - ahonnan lehet tovább-kattogtatni.
Tekintve, hogy mostanában kedves vendégem társaságában túl gyorsan múlik el egy nap, nincs nagyon időm valami  jó kis témáról írni, meg kell elégednetek egy ilyen „kis színessel”. De ígérem, már töröm a fejem egy következő, esetleg érdekesebb mesén….  :- ) 

Mintegy folytatásaképp az előző témának…

A nagynénim lakását az unokatestvéreim természetesen „felszámolták” – el akarják adni, hiszen mindegyiknek van lakása, nincs rá szükségük, sőt – szerencsére még a gyerekeiknek se….

Engem közelebbről érintő lakásfelszámolásban csak akkor volt részem, amikor Édesanyám meghalt, s az ő lakását kellett kiüríteni – de egyrészt az elvesztése miatti fájdalomtól nem is igazán voltam tudatomnál és gépiesen csináltam a dolgokat, másrészt régen volt, majd 30 éve. Most, amikor felmentem a nagynénim szétdúlt, részben már kiválogatott lakásába, nagyon nehéz lett a szívem. Biztos belejátszik ebbe a saját lakásom felszámolásának majdani sorsa, bár remélem nem kell személyesen átélnem.

A nagynénim szívesen olvasott. A gyerekek igaz, elvittek valamennyi könyvet, de nem sokat, a zöme egy kupacban a földön hevert. Azonnal az a pár évvel ezelőtti, vásárban látott kép jutott eszembe, amikor a kisteherautóról ugyancsak egy nagy halomba dobálták le az eladni szándékozott könyveket. Az, akkor is fájt, ez, most is. Elhoztam párat belőle, melyek nekem nem voltak meg – de a zöme mégiscsak ott maradt. 
Az unokahúgom zsákba rakta azokat a ruhaféléket és egyéb dolgokat, melyekre én azt mondtam, szétosztom a rászoruló ismerőseim között. 2 autót pakoltunk a csomagokkal úgy tele, hogy az ajtókat alig tudtuk becsukni.

És itthon nekiálltam a válogatásnak. Hát nagyon nehéz lett a szívem, mert sok ismerős dolog került a kezembe. Kalap, retikül, amit szeretett és sokat hordott, kedvenc kispárnáiból egy, kézimunkafonalak, kötőtűk (Istenem, kilométerekben lehetne számolni, hogy menyit kötött életében. Én ifjabb korára szinte csak úgy emlékszem, hogy kötőtű van a kezében….) Megkezdett rúzsok, üvegek félig kölnivel, azzal az illattal, amit „róla” ismerek, cipők,  temetőbe szánt művirágok, kis perzsaszőnyeg, és egy csomó konyhai cucc, tálak, tálcák, üvegek, tányérok, lábosok…. Felsorolni se tudom, mi minden.

Az itthoni, szomorú-szívvel végzett szétosztályozás során találtam meg, talán az édesanyjának, vagy akár a nagymamájának, egy kis hímzett szalvétáját, azsúrozott alsószoknyáját, érdekes fehérneműjét, melyeken látszott, hogy ezer éve nem hordta senki, majd szétfoszlottak már,  a felettük elmúlt idő miatt, de kegyeletből, szeretetből, talán rájuk való emlékezésképp mégiscsak évtizedek óta őrizgette valaki. De a lehelet-finom azsúrozás tartott és a koronás-monogramos hímzés is. Csak mostantól már a további őrizést senki sem vállalta.

És minden egyes darabnál, az zakatolt a fejemben, hogy majd az én dolgaimat is ugyanilyen módon szortírozza valaki: Ez kell - ez már semmire sem jó…  s közben felteszi a kérdést: „Miért őrizgette ezt vajon ?” s nem fogom tudni neki már elmesélni a kutyás blúzom sztoriját – amit semmi pénzért senkinek oda nem adnék, pedig már nem is jó rám, vagy ki fogja megmagyarázni, hogy egy üres dezodoros flakon és egy ugyancsak üres kölnisüveg miért van kincsként elrejtve ????

Egy ideje gyakran járkálok úgy a lakásomban, hogy felteszem a kérdést önmagamnak: tényleg szükséged van erre vagy erre ? És be kell valljam, sokszor megesik, hogy egy-egy dolgot kézbe-véve azt mondom: nem, ez nekem már nem kell, továbbadom. És akkor én keresek gazdát neki. Olyan új gazdát, aki örül neki, s akinek az örömét én is látom. És ez jó érzés, mellesleg egy darabbal kevesebb, ezzel már nem lesz gondja az én lakásom felszámolóinak.

És most ne mondjátok azt, hogy miféle gyászos témákat szedek elő ! Nem gyászos ez, hanem nagyon is életszerű. És nem vagyok ettől bánatos, mert már rég elfogadtam, hogy ez az élet rendje, születünk, élünk, meghalunk. Minden, de higgyétek el (fiatalok) minden idős emberben bent van ez az érzés, de nem beszél róla ….

A hallgatásnak, amiről pár napja is írtam, ez a folytatása.  Erről SE beszélünk. De a gondolat, attól még, hogy nem mondja ki a szánk, a fejünkben ott marad.

„Témazáróként” pedig álljon itt egy vers:

HELTAI JENŐ: KÉRDŐÍV

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdõivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyzõ jegyzi majd.
Mit fogsz felelni -- mert felelni kell!
– Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért?
Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Miért nem beszél(t)ek ?

Be kell valljam, minden héten, bűneimért önként vállalt penitenciaként élem meg, hogy a nagynénimet meglátogatom a szeretetotthonban.  Mert ez a neve ”Szeretetotthon” – holott…..hát se nincs itt igazi szeretet, se nem igazán otthon ez – csak ezeknek a dolgoknak valamiféle pótléka.

Szeretet  alatt azt kell érteni, hogy enni adnak, élni segítenek, és otthon alatt azt, hogy van tető a feje felett, télen meleg a szobája. Mosnak is rá, orvos is jár. Virágos kert és kápolna istentisztelettel is van.

Mi hát a bajom ezzel ?

Nos az a bajom, hogy minden áldott alkalommal magamat látom ott… Átélem, mi történne velem, ha a sors oly kegyetlen lenne hozzám, hogy nem tudnék máról holnapra meghalni, s valami ilyen helyre kellene bekerülnöm…

A gondolatától is beteg vagyok.

Nagyon sokat töprengek, sokszor fél éjszakákon át, hogy miért nem beszélnek az öregek a testi és lelki fájdalmaikról ? Miért tűrnek el mindent megadással, talán még befelé sem lázadozva/tiltakozva /panaszkodva ? Kétségtelen, a helyzeten az sem változtatna, ha reggeltől estig erről beszélnének csak. Sőt, bizonyára saját helyzetüket még jobban megnehezítenék. Olyan lenne ez, mint ha egy sebet folyton felkaparna az ember – s emiatt sosem tudna begyógyulni….

Jó, tehát nem panaszkodik az ember úgy általában mindenkinek – de egy, egyetlenegy embernek se lehet elmondani, mi fáj ?  Igaz, ha ő nem tud segíteni rajta, mi értelme lenne, őt „bántani” ezzel, éreztetni vele tehetetlenségét, netán lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne….

De ha hallgatunk a fájdalmas dolgokról, akkor az utódaink sosem fogják megtudni, hogy milyen nehéz volt nekünk – legfeljebb akkor majd, ha ők is a mi helyzetünkbe kerülnek.

És akkor ők fogják feltenni a kérdést, miért nem beszéltünk mi nekik erről ????

S a kör bezárult.

Hívom, szólítom drága Nagymamámat, néha még Apámat és Anyámat is: Miért nem figyelmeztettetek, hogy az élet, mint a gyorsvonat, úgy robog ? Amikor harminc voltam, miért nem szóltatok, hogy most vagyok életem „csúcsán” ? Hogy élvezzem a napokat, értékeljem minden percemet, örüljek minden eseménynek, legyek hálás mindenért jóért, ami velem történik, mert ilyenek soha többé nem lesznek ! ? És miért nem mondtátok, hogy az öregség ilyen nehéz ? Hogy ennyi  baj várható ? Hogy fájni fog testem is, néha bizony a lelkem is ?  Hogy oly kevés örülni-való marad ?

És:

Ne figyelmeztessem akkor most én se a gyerekeket ? Ne mondjak  még annyit se, hogy ….„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,

mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát."

Még egyszer sem mondtam nekik, holott itt furakodnak a számban a szavak: Tudatosul-e bennetek, hogy most, harmincas éveitek közepén vagytok a „csúcson” s ez után csak „lefelé” van ? Hogy minden napnak duplán örüljetek, mert soha többet nem lesz olyan szerda, mint a mai….

És néha, hosszúra nyúlt éjszakákon,  úgy hallom, mintha mégiscsak érkezne valamiféle válasz, tanács onnan a földön- és időntúli messzeségből, ahol őseim tartózkodnak: „Hallgass ! Jól van ez így, a jövő szomorú képével ne rontsd el a mai napjuk örömét.” És: „Ne panaszkodj – meg úgyse értik, s egy idő után bizonyára kellemetlenné is válsz, ha csak a bajaidról beszélsz. Mosolyogj s tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. Te is tudod, talán ők is, hogy ez hazugság, de mégis cselekedj így. És ha kell, ha nagyon kell, hát sírj befelé….”

Harminc év múlva ők fogják számon kérni tőlem, hogy miért hallgattam el az  igazságot ????

Egybeesések

Pár napja, kora-hajnalban, egész véletlenül az egyik TVcsatornámra kattintva majdnem felkiáltottam, mert épp az Isonzó völgy, egy általam jól ismert szakaszát láttam. Igaz, nem elsősorban mint turisztikai látványosságot... de azért ettől függetlenül megdobbant a szívem. Aki régóta olvas, tudhatja miért.

A filmet azóta sajnos levették a netről, de csatolok helyette egy másikat:

Ugyanezen a napon aztán reggel, amikor kinyitottam a gépemet, láttam, hogy egyik kedvenc blogomban van új bejegyzés:

http://wangfolyo.blogspot.hu/2015/05/unholy-bread.html

Megnézegettem képeit (ó mennyire irigy vagyok rájuk, milyen fantasztikus helyeken járnak folyton!!! És milyen szerencse, hogy megosztják velem/lünk) – szóval itt a képek között az alábbira bukkantam:

Ez a wangfolyós kép

A két fent írt dolog azonnal egy harmadikat idézett meg a fejemben, azt a kicsiny kápolnát,  mely ott áll  magányosan a nagy hegyek közt, sűrű erdő szélén, a Vršič-hágóra felvezető úton. Az első világháborúban itt egy lavinaomlás miatt maghalt orosz katonák emlékére épült. (Ez az út valóban a hágó után, levezet az Isonzó völgybe – itt csatlakozik a gondolatom a filmhez.) 
Minden alkalommal megálltam itt. Régebbi útjaimkor még be lehetett menni a kápolnába. És ott bent minden cm2, minden kis résecske tele volt dugdosva cédulákkal. Nem szedtem ki egyet sem – tudtam, akik ide tették, kértek valamit és nincs jogom a kíváncsiskodáshoz. Természetesen én is írtam, mindkét esetben, és otthagytam kérésem beteljesülését kérve. 

Ez a kápolna a hágó felé vezető úton

Most, hogy láttam ezt  a wangfolyós fotót, az ajtó és a fal közötti résbe dugott papírral,  az jutott eszembe, vajon mi lehet az oka, eredete ennek a szokásnak ? Hogy egy földöntúli hatalomhoz fohászkodunk és nevetséges kis papírfecnikre leírjuk a kívánságainkat ? Hát, ha a földöntúli akar/tud segíteni, akkor nem azért, mert elolvasta a cédulát. Ha meg nem akar, akkor se az volt  a baj, hogy nem jó nyelven írtam a kérést…. 

Majdnem ugyanez a helyzet a templomi hálaadó táblákkal, útmenti keresztekkel kapcsolatban is, bár ezeknek azért van "kifelé" valami jelentősége. Meg akarom  mondani, mutatni másoknak, hogy rajtam segített az ima, a fohász, a fogadalom. Kértem és kaptam valamit és azért „hálából” valamiféle „áldozatot” hozok.

Aztán múlnak az évtizedek, néha akár század is, a történet néha elfelejtődik. Azt hiszem nagyon ritka az olyan eset, amit mostanában tapasztalok – legalábbis Baranyából ezek a hírek eljutnak hozzám, - hogy pl. Máriakéménd környékén a Mecsek Egyesület tagjainak és néhány falubelinek (szervezési, anyagi, fizikai) segítségével,  megújultak fogadalmi keresztek, képoszlopok (bildstock) sőt szobrok is.

Csak egy ezek közül: http://baranyaidombsag.ucoz.hu/news/2015_06_07_elkeszult_a_katolebergi_keposzlop_felujitasa/2015-06-07-528

….De elkalandoztam…Valójában csak azon meditáltam, vajon honnan erednek ezek a szokások ? Ki és miért kezdte el ? Mert bizonyára van valahol egy alap-sztori – csak én nem ismerem….Keresem, keresem a gyökereket, mi, honnan ered és miért van úgy, ahogy….de többnyire nem találom.

Kést ajándékba ?

Ha már a közelmúltban szóba hoztam néhány régi szokást, akkor  megemlítem ezt is, kíváncsi lennék, törődik-e ezzel még ma valaki ?

Szóval a kérdés úgy szól, ha kést, vagy ollót adsz ajándékba – kérsz-e cserébe jelképesen pénzt ?

Pár éve történt, hogy vettem ajándékba egy most olyan divatos kerámiakést valakinek, mert tudtam, hogy ácsingózik utána. Amikor átadtam, azt mondtam, hogy ez ugyan ajándék, de nincs ingyen, egy ötforintos az ára. (Tekintve, hogy jelenleg Magyarországon ez a legkisebb értékű pénz….)

Az illető – mivel fiatal volt - elcsodálkozott, hogy minek kellene ezért most neki 5 Ft-ot adni. És akkor megpróbáltam megmagyarázni – ami valójában feltehetőleg csak valamiféle babonaság, vagy nem is tudom minek nevezzem. Szóval az efféle veszélyes tárgyakat azért nem adjuk ajándékba, mert ha azzal bármiféle rossz történik, akkor ne lehessen ezt mondani, hogy tőlem kapta az illető, hogy valójában én vagyok a baj okozója. Nem. Azt ő „vette” saját magának. Mintegy ő a felelős a baj bekövetkezéséért, s nem én.

Most próbáltam a neten keresgélni ezen ősrégi szokás/babona után is, hát elég homályos leírásokat találtam csak – pedig biztos, jó régi dolog ez is, én legalábbis nem tegnap hallottam róla. Gyerekkorom óta tudom és alkalmaztam is már nem egyszer. A szúró eszközök haragot és harcot jelképeznek, ezért nem illik kést, ollót és hasonló vágó tárgyakat ajándékba adni.

És hogy nem én találtam ezt ki, itt egy érdekes mondat a  http://www.rostae-books.com/kes.html oldalról:

„Az azerbajdzsániak nem fogadnak el baráttól kést ajándékba, csak akkor, ha pár fémpénzt, jelképes összeget fizetnek a késért, egyébként a barátságuk hamarosan tönkremegy.”

Vagyis nem csak a magyarok hisznek ebben a babonában, máshol is  ismerik.

De szeretném tudni, mi lehetett eredendően az oka, hogy ez így, ilyen formában elterjedt és máig érvényben-maradt !? 

Kép: http://fjs.boltaneten.hu/kinalat/121_f_i_s_k_a_r_s_-9/

Ma reggel mondta be a tévé…

Tegnap óta már  ő is a másvilágot szórakoztatja…..Kár…..

Nagyon kedveltem őt is és azt a zenei stílust, amit ő képviselt.

http://hu.wikipedia.org/wiki/James_Last

http://hvg.hu/kultura/20150610_Meghalt_James_Last_a_vilag_egyik_legsiker

Még meddig ?

Függetlenül attól, hogy

- meg se tudom mondani, mikor ettem marhahúst utoljára, és

- egyébként is viszonylag alacsony szinten  áll nálam a húsfogyasztás,  továbbá, hogy

- voltak elképzeléseim a nagyüzemi állattartásról és hogy

- sosem felejtem látogatásomat a régi pécsi ill. kaposvári húskombinátban,

az alábbi cikkben látottaktól összeszorult a gyomrom és a szívem:

http://www.erdekesvilag.hu/hatborzongato-legi-felvetelek-a-husipar-pusztitasarol/

És mostanában nem először teszem fel a kérdés:

Meddig, édes jó Istenem meddig hagyod ezt még ?

Mert bizony megmérettünk és könnyűnek találtattunk.

(http://hu.wikipedia.org/wiki/Mene,_mene,_tekel,_ufarszin) 

Kép a fenti cikkből

Átverő-show

Egy cikk-ajánlatot kaptam @x-től, amihez különösebb kommentárt nem fűznék, max. két szót: Így igaz ! http://divany.hu/eletmod/2015/06/08/a_magyar_turista_hangos_slampos_es_szendvicsen_el

A másik témához viszont lenne mesélni-valóm: http://divany.hu/shopaholic/2015/06/06/agyonszivatja_a_gosser_az_embereket_az_uj_dobozaval

Pontosan tegnap hallottam a buszon két korombeli hölgy beszélgetését, melyből megtudtam, hogy az új „cselek” egyike a 8 db-os Maggi leveskocka – amit most akciósnak kínálnak a boltok !  (Eddig 10, vagy 12 volt egy dobozban és most ugyanilyen formátumú, de picit „rövidebb” kiszerelésben csak 8 van - a neten még nem is találtam fotót róla !)

Tény és való, ma egy kisebb bevásárlás is gyötrelem és/vagy pénzkidobás. Ha nincs rá időd, (és bizony a többségnek, a dolgozó embereknek erre nincs ideje) akkor biztos ráfizetsz. Ha nyugdíjas vagy, netán szabadságod egy napját áldozod erre, akkor is másfél óráig tart. És nem (csak) a pénztár előtt kígyózó végeláthatatlan sorok miatt, hanem azért, mert mindent alaposan meg kell nézni, mert a kereskedelmi átverő-show minden nap produkál valami újdonságot. Hogy ne mondjam a megnézéshez legjobb, ha nagyítót is viszel magaddal.

Feltétlenül figyelni kell pl. arra is, hogy – míg régebben gazdaságosabb volt 1 nagy poharas tejfölt venni – ma már a 4 kicsi olcsóbb….Érthetetlen, követhetetlen. Persze hozzáteszem, hogy ez utóbbi példa lehet, hogy csak ma érvényes, mert holnap megint valami mást találnak ki, átformázzák – csökkentve a térfogatot – a dobozokat, üvegeket, stb… Én már a legtöbb esetben a kilós, vagy literes árat nézem, nem a kisebb kiszerelés árát. És bizony sok esetben érdemes ezt is megnézni. Egyelőre ezt még  kötelesek az árcédulán feltüntetni.

Már piacra menni se öröm, pontosan ma hajnalban voltam lent, az eper  vagy 700 (ronda) vagy 900 (szép), a cseresznye egységesen 600. Vagyis  a ma divatozó szemét becsapós módszer szerint 599, 699, meg 899 Ft-os kiírásokat látsz – amitől nekem (pedig már nem új keletű dolog ez), mindig felmegy kissé a vérnyomásom.

És csak egyetlen lehetőséged lenne, hogy kibújj ebből a kényszerzubbonyos szorításból, az, hogy nem veszed meg. Amit néha megtehetsz, de mindig nem. Nincs mindenkinek kertje, tehene meg még kevésbé. Így hát egy csak a biztos: te sosem fogsz jól járni !

Kutyás

 http://index.hu/tudomany/2015/06/05/csanyi_vilmos_etolgus_interju_vizimajom_elmelet_agresszio_kutyaetologia_kutya_etologia_humanetologia/

Ezt az olvasnivaló ajánlatot kaptam @x-től. Csak tovább-ajánlani tudom mindenkinek, akár szereti Csányi Vilmost, akár nem – én mindenesetre az őt kedvelők táborába tartozom. Olvastam néhány könyvét is: Van ott valaki?/ Bukfenc és Jeromos/ Bukfenc mindent tud/ Malion és Thea, - de látom van egy csomó, amit nem ismerek, itt az ideje, hogy ezeket is kihozzam a könyvtárból.

Ízelítőül álljon itt egy kis részlet a cikkből:

„Az archaikus társadalmakban férfidominancia van. Ez nem azt jelenti, hogy a férfiaknak előjogaik vannak, hanem ez a rangsor miatt alakult így. A modern társadalomban rengeteg olyan probléma van, amelynél nagyon jó lenne, ha női részvétellel menne a megoldása. A férfiak a saját hatalmi játszmáikban érdekeltek, sok a tesztoszteron, és amikor iskoláról, bölcsődéről, elesettekről van szó, ezek nem különösebben rendítik meg őket.
A hölgyek érzékenyebbek, sokkal megegyezéspártibbak, jobban reagálnak a környezet részleteire. Ez hiányzik a modern döntéshozó intézményekből. Magyarországon ez különösen rossz, elég megnézni, hány nő van a Parlamentben. Ez meg is látszik a különböző intézkedésekben: milyen nehezen lehet átverni egy olyan dolgot, hogy segítsenek az éhező a gyerekeken. Ez hihetetlen szemétség a 21. században, hogy egy ország, amely szórja a pénzt különböző célokra, nem tudja megoldani, hogy az a néhány százezer gyerek minden nap kapjon meleg ételt. Erre nincs elfogadható magyarázat vagy védekezés. Az egyik ok, hogy a döntéshozók nem érzékenyek a gyerekproblémákra. Ha a döntéshozók fele nő lenne, akkor lehet, hogy kevesebb stadion és több bölcsőde épülne.”

Végül néhány elgondolkodtató idézet tőle: (innen: http://www.citatum.hu/szerzo/Csanyi_Vilmos/3 )

„A társadalom hihetetlen mennyiségű pénzt, energiát képes ölni erőművekbe, gátakba, fegyverekbe, de valamiért nem hajlandó az oktatásra, a nevelésre, a gyermekek kultúrájának felépítésére a szükséges rávalót biztosítani. Valószínűleg azért, mert ezek hosszú távú beruházások. Egy értelmes gyermekkort nyújtó drága iskolarendszer csak 20-30 év múlva szolgálná meg az árát az emberszerű, kiegyensúlyozott, kulturált felnőttekben. Ilyen hosszú távú, nem különösebben látványos célokat a politikusok nem szeretnek zászlójukra tűzni.”
„Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak vagy károsnak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett.”

„Ez a végső mentőöv: mindenki vigyázzon arra, hogy a saját története szép legyen. És amikor az utolsó lélegzetét veszi, akkor úgy emlékezzen vissza, hogy ezt érdemes volt végigcsinálni.”

(Kép: http://konyves.blog.hu/2012/12/16/csanyi_a_kutyak_szoros_gyerekek )

Minden napra nem juthat öröm (kiegészítve!)

Azt mondta ma egy 3 éves:

„Nem szeretlek, mert öreg vagy.”

Kép: http://www.hotdog.hu/idezetek-versek-smsek

Tegnap, egy barátomtól - aki olvasta ezt a bejegyzést - (tán vigaszként) kaptam az alábbi szöveget, bizonyítva, hogy más gyerekek is mondanak ilyesmiket. Így hangzott a megállapítása egy 5 évesnek a 62 évesről:

- Néni te nagyon öreg vagy?

- Én? Miért lennék nagyon öreg?

- Mert olyan vagy, mint egy korhadt fa...

És már tudok is mosolyogni....

Végre egy jó hír !

Pécs és az ország leghíresebb orgonaépítője  egy, a réginél sokkal szebb  emlékművet kapott. Pár évvel ezelőtt ugyan már készült egy kisebb alkotás, az Északi várfalsétány csendes zugában – de ez megrongálódott és kissé eldugott helyen is volt. Itt írtam róla: http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2012/05/meg-egyszer-angster-jozsefrol.html
Most a nyugati várfalsétányon épült egy újabb, hatalmas és csodálatos emlékmű, az Esze Tamás utcai bejárat közelében. 
Bérczi Zsófia (a 2012-ben elhunyt Angster József unokája)  tervezte  az öt méter magas és másfél méter széles, 46 rozsdamentes orgonasípból álló emlékművet,  mely egy hatalmas hófehér talapzaton áll. Az orgonasípok körül öt pad van, melyek valójában szerves részei az emlékműnek. A padok karfájába épített „dobozkát” megérintve a szoborban lévő hangszórókból különböző orgonaművek hallhatók, illetve interjúk, az Angster család tagjaival, orgonaépítőkkel, orgonistákkal.
Ha Pécsett jársz, feltétlenül látogass el ide !

 

Eperfagyi

Nem kerestem rá, de valószínűnek tartom, hogy van a neten 1000 féle fagyirecept. Mivel nálunk pár napja kitört a kánikula, gondoltam, egy picinyke kényeztetést megengedhetek magamnak.

Egy doboz hulala, egy kis joghurt és eper (nem mértem, de kb.30 dk). Az epret összeturmixoltam, belekevertem a joghurtot. A hulalát felvertem, a kettőt meg összekevertem.

És délután, mire megfagy és megkóstolhatom, rátok fogok gondolni - meg arra, hogy EGY forintért ti ma már semmit se kaphattok, nemámhogy eperfagyit....

Máriakéménden újra...

Aki rendszeresen olvas, valószínű tudja, hogy némi titkos lelki vonzalmam van Máriakéménd falu iránt. Talán le is írtam már valahol, hogy nagyapám legjobb barátja Kékesden volt iskola igazgató, és sokszor jártak ők errefelé, bizonyára tőlük hallottam először ennek a helységnek a nevét.  Aztán amikor az „angyalaim” után nyomoztam, akkor már közelebbi ismeretségbe is kerültem a faluval, többször jártam, fotóztam itt. Ha „csak” keresztülutaztam rajta Szederkény és Pécsvárad közt, ebben a szépséges Karasica völgyben, akkor is megálltam hol ezért, hol azért.

Most egy kedves barátom könyvet írt  Máriakéménd története címmel:

  

Bár ennek pécsi bemutatóján is részt-vettem, de nem volt alkalmam dedikáltatni a könyvet, így hát, mert tudtam, hogy ezen a napon a Mecsek Egyesületnek nagy túrája van, s ő mint főszervező ott lesz, gondoltam kimegyek megint Kéméndre. Megtudtam, hogy kisbúcsú is lesz (ha jól értettem ez valami elmaradt búcsú, vagy eltolt időpontban rendezett német búcsú). Emellett összeszedtem azokat a régi, dédszüleim (vagy ki tudja, tán ük ?) idejéből megmaradt régiségeket, melyeket az ottani német nemzetiségi (=sváb) múzeumnak ajándékozni szándékoztam. Ráadásul kiderül, hogy egy közeli ismerősöm nagyszülei valamikor, nagyon rég ebben a faluban éltek – hát azt a házat is szerettem volna felkutatni. Mivel ennyiféle „feladattal” indultam, rászántam a vasárnap egész délutánomat, s jól tettem.

Csodás meleg nyári nap volt, az ég mintaszerű kék, a búzaföldek (vagy mik) már lassan sárgállnak, még van sok bodza, pirulnak az útszáli pipacsok, lilulnak a zsályák, minden üde zöld, mert volt elég eső  – vagyis egy színorgia már  csak az, ha az ember autót vezet, cél nélkül, csak azt nézve, milyen gyönyörű a világ körülöttünk (ha elhagyjuk a várost….)

 

Első célom a túrázók indulási ill. végpontja volt, a kultúrház. Akit érdekelne, a túráról itt láthatók fotók és olvasható leírás is: http://baranyaidombsag.ucoz.hu/news/2015_05_31_torokvar_teljesitmenyturak_kepekben/2015-05-31-526

(Csak zárójelben jegyzem meg, a 15 km-es túra legidősebb, már csodaszámba menő résztvevője a 88 éves Hering Györgyné Elli néni volt !!!!)

Innen elindultam megkeresni a múzeumot. Alig mentem 50 métert, látok a járdán gyalogolni egy asszonyt. Fékezek, de mire jobban megnézem, hát látom ám, hogy ő az én Kati barátnőm – akivel tavaly nyáron  olyan furcsamód összeismerkedtem. Akkor is őt szólítottam le, érdeklődve az aznap avatásra kerülő kereszt helyszíne után. Vele mentünk fel a Margaréta szoborhoz is. Végül majdnem az egész délutánt együtt töltöttük, nagyon nagyon kellemes hangulatban dacára, hogy soha nem ismertük egymást !

Eltelt egy év, nem találkoztunk – és megyek az utcán megintcsak segítséget, egy helyszínt keresve, s lám, ismét csak ő jön velem szembe !! (Fantasztikusak az efféle véletlenek és fel is teszem magamnak a kérdést, vajon tényleg véletlenek-e ?  Hát nem tudom….)

Együtt elmentünk aztán ahhoz a hölgyhöz, aki beengedett a múzeumba, és átvette amiket hoztam.  Örülök, hogy jó helyre került, ha nem is túl gazdag, de rendben-tartott szép kis múzeum. Bízom benne, hogy az őseim apróságai nem fognak itt elveszni (legalábbis egy ideig még).

 

 

 

Ezek az én ajándékaim a múzeumnak

A múzeum ablakában felfedeztem az ulmiak kicsiny hajójának mását, ahányszor ezt meglátom, felmerül bennem a kérdés, hogy "Ebben? Ilyenben ladikáztatok a messzi némethonból ide le Baranyába ?  Jaj, hát érdemes volt?...."

Próbáltam érdeklődni a keresett ház után, de senki sem tudta, hogy a rég elhalt családnak melyik lehetett 70 éve a háza. Mondták, ha valaki, hát az Ádám bácsi tud róla, aki tán a falu legöregebb lakója. Igenám, de ő meg kint volt a kegytemplomnál az ünnepi misén. Uccu, kimegyek én is, úgyse voltam még ilyenen.

Nem bent a templomban, hanem kint a hatalmas fák hűsében tartották a misét, melyen a volt pécsi püspök prédikált. A mise, az ének német nyelven szólt, de a beszéd, az magyarul. Dacára, hogy ez egy – mint említettem - időben is eltolt, kis búcsú, voltak vagy 300-an.

Megtaláltam Ádám bácsit, elmentünk először fel a Szt. Márton templomhoz, megnézni az ott lévő I-II. világháborús halottak emléktábláit, majd megmutatta a keresett házat, mert természetesen ő tudta, melyik volt az… Sajnos nagyon szomorú állapotban van, a kertben dolgozó tulajdonostól engedélyt kértem, hogy lefotózhassam – legalább kívülről, de hősiesen bevallom, bemenni nem mertem volna.

A kegytemplomnál a törtszárnyú angyalok őrzik az egyetlen mézeskalácsos sátrát meg az autókat

Szabadtéri mise

A Szt. Márton templom, ennek É-i falán vannak a háborús emléktáblák

Szemben az I. jobbról a II. háború halottainak neve olvasható

Miután ilyen ügyesen mindent, amit akartam elintéztem, visszamentem még kedves Kati ismerősömhöz, és egy jót beszélgettünk – kölcsönösen örülve annak, hogy a véletlen megint csak összesodort bennünket.

Estefelé, amikor már kicsit enyhült a forróság, lassan autóztam hazafelé – és nagyon jól éreztem magam. Szépeket láttam, szép helyen jártam, kedves emberekkel találkoztam, elintéztem mindent, amit akartam. Kell-e több a boldogsághoz ?