Kenyér....

Kenyeret sütöttem – nézzétek, milyen szemet-gyönyörködtetően szép lett ! Aztán eszembe jutott ez a vers:
                                                                     

 Kenyér 

Puha vagy száraz,

Fekete fehér,

Búza vagy árpa,

Mindegy.

De kenyér.

Dús asztalon,

Kopár szobában,

Rongyos terítőn,

Ezüst kosárban,

Ott a kenyér.

Imába szőve,

Dalba fogva,

Igába dőlve,

Munkás robotba,

Csak egy a cél,

                                              Kenyér,

                                               Kenyér.

Ez a vers 1942-ben íródott. Aki írta, akkor volt 21 éves.

Egy mai 21 éves tudna-e ilyesmit érezni/írni ?

Felmerül bennem gyakran a kérdés (még önmagammal szemben is) értékelem-e eléggé azt, ami(m) van ? Nem járok-e úgy, mint az egyszeri csillagász, aki miközben az ég varázslatos csillagait bámulta, gödörbe esett, s lába törve  hiába sírt, nem hallotta meg senki…

Tettye utca - pillanatképek

Régi-kapu-kereső utamon a Tettye utcán is végigsétáltam. Közben persze nem csak kapukat fényképeztem. Semmi összefüggés nincs a képek között, tán csak az, hogy az én szemem ezeket látta meg és ezeket éreztem megörökítésre  érdemesnek ebben az utcában: 

A környezetbe egyáltalán nem illő, most épülő palota a Barátúr utca elején...

Érdekes megoldású felújítás

Egy szőlőtőke futja körbe a házat...

A „kisbót” a Tettye utca és a Cserző (volt Karmelita)

köz sarkán. Évekig jártam ide. EZ IS tönkrement.

A hajdani Vidám tücsök fogadó

Magyarországon nem tudunk már aknafedelet se gyártani ????

Innen - a Mindenszentek templom kerítéséről - még sosem fotóztam a Havihegy-oldalt. Szép.

Séta közben...

...ilyeneket látok és boldog vagyok: 

Bodza távol s közel

Vadgesztenyék....

és "Lila ákác" ugyancsak két nézetben...

Nőszirom (Írisz)

Eső után 1 fehér varjúháj

Eső után 2 télizöld meténg

Eső után 3 pitypang

Olyan izgatottan gyűjtötték a virágport, hogy képtelenség volt őket rendesen lefényképezni

Várnai Zseni:
Csodák csodája

 
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
 
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
 
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

A játék az különös….

Egy ismerősöm kislányának húsvéti ajándékait nézve, gondoltam arra, jó-e, kell-e ennyi ajándék ? Kell-e a 123-dik plüssállatka, a beszélő nyuszi ? (Bár ez még jobb, mint az élő!) Tudom, nem én vagyok az első, aki ilyesmiken morfondírozgat, de azért csak leírom mit gondolok.

Valahogy ennek kapcsán jutott épp eszembe, hogy én kislány koromban annyira vágytam volna egy babaházra. Amilyen a mesékben van, olyan igazi, kisgyerekhez méretezett, mindennel berendezett csodára… de sosem kaptam meg és valahogy azért mégiscsak felnőttem. Igaz, arra nagyon emlékszem – már felnőtt voltam, - amikor a nagybácsim az unokájának egy karácsonyra, igazi, kb. 1,5 m magas, emeletes, berendezett babaházat csinált s.k. A nagynénim varrta bele a szükséges textíliákat. Én akkor, esküszöm, felnőtt fejjel és visszamenőlegesen is  irigyeltem ezt a gyereket, mert az én nagyapámnak ilyesmi, az életbe nem jutott volna eszébe. 

De azért nekem nem volt sivár a gyerekkorom, ott volt a hatalmas kert (ami pl. ennek a kis rokonlánynak a III. emeleti lakásban bizony nem volt adott) és a kevés játék a fantáziánkat kényszerítette játszani. A kertben játszható  játékokról most nem is beszélek – volt rengeteg.

 

Fogalmam nincs, honnan a kép (valahonnan a netről...)

De én pl. nagyon szerettem az öltöztető babákat. Volt egy „készlet” (=baba pár ruhával) kemény papírból és akkor ehhez gyártottam fantáziadús ruhakölteményeket. Érdekes, hogy aztán később életem során az öltözködés egyáltalán nem játszott kiemelt szerepet. Azt tudom, hogy volt néhány „emlékezetesen” kedves ruhám. (Csak magamnak, emlékül írom le: a levendula-lila „alkalmi”,  a piros skót-kockás pörgő-szoknyás-mellényes fehér blúzzal és a szürke-fehér-rózsaszín modern-virágmintás selyem nyári…Nem tudnám megmagyarázni, 70 év ruhatárából miért pont ezek őrződtek meg ilyen élesen emlékezetemben..)

Végülis „babaházam” is volt, egy nagyobb kartonlapot félbehajtva és rárajzolva/kivágva ajtót-ablakot jól lehetett használni. Már írtam valamikor régebben, mi nagyon sokat rajzoltunk és meséltek nekünk, ill. később olvastunk és a játék akkor volt igazi, ha azt mi készítettük, vagy találtuk ki. Én a múltkorjában emlegetett Munkupunku házból, számát sem tudom hányat építettem a kertben. A fantáziámnak bizonyára igen jót tett – és nem sok dolog kellett hozzá, legfontosabb volt a moha, (annak feltétlenül lennie kellett a házban !) ágacskák, falevelek, kavicsok, csigaházak… Fűzne-e egy mai kislány útszélen, vagy Balaton-parton összegyűjtött üres csigaházból nyakláncot ???? Mert én fűztem és milyen büszke voltam rá...

Mindegy…csak remélni tudom, hogy minden mai kislánynak lesznek gyerekkorából olyan emlékei, melyeket, mint színes üveggolyókat öreg korában elővehet, s rájuk nézve megláthatja bennük saját boldog gyerekkorát….

Kosztolányi Dezső:  A játék.

Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Viselkedés-kultúra a Zsolnay gyárban, 2014-ben

Csodás véletlenek adódnak néha az ember életében. A történet eleje igen jó, mondhatnám örömteli.

Értesítést kaptam, hogy felavattak egy új kálváriát Fonyódon. Az érdekes ebben az, hogy a levél küldője azonnal megírta, hogy ez egy Zsolnay mázas-domborműves stációsor, olyan, amilyen Marcaliban, Helesfán, Máriagyűdön és Kishajmáson is van. Úgy gondoltam, épp itt van ezek után az ideje, hogy megpróbálkozzam, s kiderítsem, miként is készültek ezek a kis domborművek, ki volt az alkotójuk, van-e valami érdekes történetük a gyárban is. Őszintén szólva egészen meglepődtem, hogy manapság a gyár (EZ A GYÁR !) ilyesmivel foglalkozik.

Hogy lehet az ilyen érdekes kérdésre választ kapni ? Hát úgy, hogy az ember gyereke elmegy a gyárba és megpróbál ott infóhoz jutni. Csak nem államtitok a fonyódi kálvária stációképe ? – legalábbis reméltem.

Nos, elárulhatom, engem életemben még így, ilyen durva módon sehonnan nem rúgtak ki. Igaz, egy taknyos fiatal kölyök volt a „biztonsági őr” . (Utólag röhögnöm kell a fiúcskán – de beijedne, ha valami eozin-titkot ellopni akaró terrorista jött volna az öregasszony helyett…)

Mindegy – bementem a portáig és nagyon udvariasan épp elkezdtem volna mondani, hogy érdeklődni szeretnék  kihez tartozhatnak…..

És ekkor a kapuban megjelent egy autó. Igaz, nem tudom, ki ült benne, lehet, hogy az arab gyártulaj, vagy a kisfiú főnökasszonya, netán a Jóisten. A fiúka felpattant és odaköpte nekem, hogy  „Igyekezzen a mondandójával, nem érek rá.”

Itt kaptam először enyhébb fokú agyvérzést.

Miután beengedte a főfejet, mondom tovább még mindig udvariasan, hogy hát elmondani se hagyta az előbb, mit szeretnék kérdezni…érdeklődnék, hogy csinálnak-e még itt régi minták alapján kálvária-képeket….. s itt megint abba kellett hagynom a mondókámat, mert azt mondta, hogy neki ilyesmiről fogalma sincs, de felírja az igazgatónő telefonját, menjek nyugodtan haza és hívjam fel …

No itt fakadt el az epém, és igen, szégyellem, de elküldtem a fiúcskát magyarul oda, ahonnan jött eredetileg.

És természetesen otthagytam, mert hát mire is vártam volna ezek után ?

Nos, - sajnálom – mára megint ilyen gusztustalan, undorító témát hoztam.

Nem mosolygott rám a fiú, nem fogott karon, s magyarázta el, merre menjek, nem,nem,nem…

Akkor most mit csináljak ?  Csak azt tudom megírni, ami történt.

És ráadásul az eső is elkezdett esni.

A rohadt életbe… Öreg Zsolnay gondolom forogsz a mauzóleumodban… 

Homok

Nem tudom, ki hogy van vele. Az is lehet, hogy „szemüveg” kérdése. Én ugyanis azt tapasztalom/élem meg, hogy szinte minden nap kiderül valami félelmetes/negatív/rossz/elkeserítő stb… dolog. „…hozza újság vagy telefon…” no meg a tévé meg a net. Akármit csinálsz, eljut hozzád, legfeljebb a reakciók másak.

(Mellesleg azért érdekelne, hogy mások miért tudnak oly közönyösen elmenni a bajok mellett ? Hogyan képesek csak pozitív posztokat írni, csak szépséges fotókat mutatni, azt állítani, hogy semmi baj nincs….vagy ha van is, az elhanyagolható... vagy ha elhallgatjuk, akkor az nincs is...Igaz, könnyű ezt megtenni, ha nem írnak naponta, csak akkor, amikor valami jó az eszükbe jut...Ó, tudom, lesz aki rögtön rávágja most, ők az optimista emberek s én a pesszimisták közé tartozom. O.K. akár el is fogadom ezt – bár azért szerintem ennyire nem egyszerű a helyzet… Talán én vagyok őszintébb s ők a titkolózók ? Nem tudom, saját kérdéseimre sem tudom a választ….)

 

Könnyen lehet, hogy megint szakállas témát hozok elő – de nekem, meg kell mondjam, teljesen új volt. Ezt a filmet láttam (majdnem másfél óra, német nyelven)

2018: megjegyzés: sajnos a videó már nem érhető el  :-(

Vagy nagyon ügyetlen vagyok, vagy tényleg nincs magyar nyelven semmi ilyesféle téma fent a neten. Azt persze nem tudom, hogy ezt adta-e már magyar tvadó is – ám ha igen, akkor sem találok semmiféle reakciót ezzel kapcsolatban….Amin azért kicsit csodálkozom.

Arról volt szó, hogy a világ homok-igénye igen nagy. S bár hatalmas sivatagok léteznek a Földön, EZ a homok nem jó az építkezéshez. (Én pl. ezt s/n/em tudtam.) Az ok: a sivatagi homokszemek gömbölyűek, a víz által mosott homokszemek szögletesek – ez utóbbi segíti, a gömbölyűség pedig lehetetlenné tesz a beton szilárdulását.   
 

Namármost tehát kell a homok. Valami érthetetlen módon meg van bolydulva az építőipar – felhőkarcolókat építenek szerte a világon – ám ezek évek óta üresen állnak, mert az emberek nem képesek a lakás árát kifizetni.  Nem bírom felfogni, mi ebben a jó – de bizonyára van, aki ezt is érti – s csak én vagyok ilyen butácska… Dubaiban pl. egész  „új földrészeket” építettek pálma meg a fene tudja milyen formájúra – homokból. És mit gondoltok honnan hozták pl. a „The World” nevű szigetekhez homokot ?

http://networkutazasiiroda.network.hu/blog/network_utazasi__klub_hirei/teljes-csod-a-dubai-mesterseges-sziget  Nem, ez nem föld, (miképp a cikkben szerepel) hanem homok, és egyenesen Ausztráliából (!) hajóztak ide vele…. Emiatt nőtt a szigetek ára, emiatt nem találnak gazdára és emiatt fogja a tenger visszavenni legalább egy pici részét annak, amit elraboltak tőle.

 

Homokhiány van lassan a világban. A homokbányákból kitermelhető mennyiség véges. A víz alól kiszippantott, hogy ne mondjam, kirabolt homoknak pedig szörnyűséges következményei vannak. Nem csak az, hogy az ott élő növények-állatok elpusztulnak. A filmben igen jól dokumentált egy maketten, hogy a partközelben (márpedig a homok többnyire ott található) kiszívott homok helyére, lecsúszik a szárazföldi részről az „utánpótlás” – ezáltal tönkretéve a strandokat, sok helyen  a partok mentén, vagy szigeteken élő emberek életterét.

Minden ilyen és hasonló témájú film azt váltja ki belőlem, hogy elmeditáljak: meddig lehet ezt még csinálni ? Meddig lehet büntetlenül mocskolni, kihasználni, tönkretenni ezt a gyönyörűséges bolygót ? Mi lesz a vége és mikor lesz vége ? Miért vagyunk ilyenek ? Lehetne-e és ha igen, miképp változtatni a szemléletünkön ? Számomra szörnyű minden ilyen önmarcangoló töprengés vége, mert nem hiszek benne, hogy képesek leszünk megváltozni. Nem hiszek benne, hogy a mai típusú ember méltó arra, hogy ezen a Földön éljen. És akkor el kell pusztulnia – akármennyire fájdalmas is lesz. És ráadásul meg is érdemli. Jó lenne hinni benne, hogy páran megmaradnak, és elölről kezdenek mindent, a kőbaltától. És okosabbá fejlődnek, mint amilyenek mi vagyunk.

Képek: http://utikalauz.info/kepek/helyek/dubai/palmasziget-epites.jpg

http://www.blikk.hu/data/cikk/38/32/61/cikk_383261/d0001D510f1737d33db44.jpg

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/0033_SCORM_MFFTT600120/sco_06_04.scorm

Vendéglő a víg tücsökhöz

Azért kell folyton-folyvást dokumentálni a "helyzetet" a várost-járó embernek, mert egyik nap még megvan, a másikon meg már hűlt helye ennek is, annak is….

Régebben akartam már írni róla, de egyszerűen nem találtam olyan képet, amin látszott volna az, aminek a hiányát panaszolnám.

Ez pediglen a Tettye utcai „Vendéglő a víg(vagy vidám) tücsökhöz” nevű vendégfogadó, vagy tán kiskocsma. (Sajnos nem emlékszem pontosan a nevére) Mert benne sosem, csak előtte jártam évtizedeken át. 

Tudom, hogy volt zárva, aztán megint nyitva, aztán új cégtáblája lett, és egy szép napon arra döbbenten, hogy nincs sehol. Lebontották – és hogy egészen őszinte legyek el nem tudom képzelni miért ? Útban volt ? Netán annyira rossz állapotban (ami ugyan kívülről nem látszott), hogy muszáj volt ? Vagy „csak” útban volt valakinek ?

Jelenleg gazzal felvert, üres a telek – és nem tudom, megérem-e, hogy létesül a helyén valami….

Közvetlenül alatta állt régen egy érdekes emeletes ház, rettentő rossz állapotban, hulló vakolattal évtizedeken át - viszont ahányszor arra mentem, nekem az Alpok-beli turistaházakat juttatta eszembe, azok spalettáján van ilyen V alakú, piros-fehér csíkos festés. Nos, ez az épület most teljesen fel van újítva, 'Tettye park apartman' lett a neve - és elvesztette az aranyos piros-fehér csíkozását... 

Arra sétáltam, beteszem a nagynehezen megtalált és nem túl jó régi fotókat és azt, ami ma látható…

Megint eltűnt egy darabka mindörökre a városomból.

A Vidám tücsök régen....

Itt és az alábbi képen áll még a sarkon, a zöldre festett épület....

Mai (2014. ápr.) fotók

 

A felújított szálloda

Te megtennéd ?

http://www.erdekesvilag.hu/a-fukusimai-katasztrofaban-hatrahagyott-allatok-megmentoje  

„Már három év telt el a fukusimai katasztrófa óta, de az élet nem állt meg az elhagyatott területeken sem.  A katasztrófa következtében számos háziállatot és haszonállatot kellett gazdáiknak hátrahagyniuk. Ezek az állatok azóta is gazdátlanul kóborolnak, legalábbis azok, amelyeknek sikerült megmenekülni az éhhaláltól és vizet találtak.

Naoto Matsumura-nak  elege lett a túlzsúfolt menedékhelyből és visszaköltözött a nukleárisan szennyezett területre, azonban nem unatkozik, mert egyre több állatnak kell gondját viselnie. Amikor Matsumura visszaköltözött, először csak ismerősök kérésére gondoskodott egy kutyáról és két macskáról, de időközben számos kutya, macska, egy ló, struccok, tehenek, sertések, baromfik és vaddisznók is segítségre szorultak. A haszonállatok  nem szerepeltek a férfi tervei között, de mikor egy rendelet kimondta, hogy a lezárt területen lévő haszonállatokat inkább ki kell lőni, minthogy lassú éhhalált haljanak, Ő úgy döntött inkább befogadja őket és gondjukat viseli.

A szakemberek azt állítják, hogy Matsumura még sokáig elláthatja feladatát. A környéken a normálérték 17-szerese a rádióaktív sugárzás, de állítólag a férfin csak 30-40 év múlva jelentkeznek a sugárzás okozta betegségek.”

Elgondolkodtam ezen az eseten – és nem tudom, én miképp reagálnék (ne is tudjam meg!) hasonló helyzetben, de minden elismerésem ezé az emberé. Nem derül ki a cikkből családi állapota – csak gondolom, elég magányos lehet,  tán senki segítségére szoruló családtagja nem volt s ezért az elhagyott, halálra ítélt állatokat választotta. Avagy az emberek világából tényleg nagyon elege lehetett… Akármi is az igazság – remélem helye lesz valahol a mennyországban…. (Ha van….)

Ez-mind-pécsikesztyű...

Amikor azt olvastam, hogy a Vasváry házban kiállítás nyílik a pécsi kesztyűgyár múltjáról – elcsodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy ebben az épületben Lantos Ferenc állandó kiállítása van. Az első gondolatom az volt, hogy az állandóság csak rövid időre szólt – ám amikor odaértem az épület elé, még jobban elbizonytalanodtam. Ugyanis egyetlen tenyérnyi fecni SEM tájékoztat arról, hogy itt lenne valamiféle kesztyűtörténeti kiállítás. Sem a kapun kívül, sem belül.

Én egy eléggé erőszakos nőszemély vagyok, meg kíváncsi is, felkúsztam a bordélyház-világítású meredek csigalépcsőn, megtudakolni, hogy mi is a helyzet, van itt kesztyű kiállítás vagy nincs ? Nos, van – és reklám azért nincs kitéve, mert azért fizetni kell (!sic!) – mondták nekem a felügyelők.

Megvettem a nyugdíjasok 250.- Ft-os jegyét és már cseppet sem meglepődve, hiszen tudom a JP.Múzeumnak nem elég a belépő, még lenyúzna rólam pár százast a fotózásért (jelen esetben 500-at) – fotójegyet tehát nem vettem.

(Erre a témára most nem térnék inkább ki…) Ám azon elgondolkodtam, hogy a város valami hírességét be szeretné mutatni – és a kiállítás rendezőjétől pénzt kér(ne) egy nyomorult hirdető plakátért. Jól jellemzi ez a jelenlegi viszonyokat. (No, mondjuk, akkor erről se írnék többet.)

A kiállítás: bevallom, nekem sok újdonsággal nem szolgált. Jó, nem láttam még közelről kesztyűt varró varrógépeket, de bizony eszembe jutott anyám, amikor más állása/munkája nem lévén, otthoni  kesztyűvarrással keresett egy kis plusz pénzt. És az utcánkban voltak többen is – ezekről a „bedolgozókról” pl. nem olvastam a kiállítás anyagai között. Még arra is emlékszem, hogy az utcában, ahol születtem, s gyerekeskedtem, volt egy néni, akit csak „Kesztyűvarró Manci néninek” hívtunk. Nagy szatyorban összecsomózva hozta anyám haza a kivágott kesztyűbőröket, összepárosította és szép finom öltésekkel megvarrta. Nagyon babara munka volt, sok türelem és figyelem kellett hozzá – és nem hinném, hogy busás pénzt fizettek érte.

A kesztyűgyár léte valójában a Hamerli családnak köszönhető – ők építették, üzemeltették a gyárat, munkalehetőséget adva sok asszonynak, lánynak, mert elsősorban ők dolgoztak itt. Én még jól emlékszem (hiszen abban az utcában laktam nem is keveset, ahol a gyár állt) amikor  a 2 műszakban dolgozó gyárba hajnalban és délután kettőkor özönlöttek a munkások. Sok embernek adtak kenyeret. A gyárkapu előtt volt az utca legmasszívabb hídja – ugyanis anno a Vince utcában a felszínen folyt a Tettye patak – s nagy esőzésekkor bizony szükség volt a hídra, ha egyik oldalról a másikra át akart valaki  menni.

Azt most nem tudom biztosan, hogy itt is „fújt”-e gyár, (így mondtuk) de pl. a dohánygyárban és a sörgyárban munkakezdés előtt 5 perccel megszólalt valami „duda-féler” (tán sziréna ? nem tudom pontosan mi) – de óra se kellett, ebből tudhatta az ember, hogy mindjárt műszakváltás, vagyis vagy 6 vagy 14 óra van. Este 10-kor, a délutános műszak végekor, nem volt ilyen jelzés, csak munkakezdésekkor. 

Amikor felépítették azt a förtelmes és általam mérhetetlenül utált tornyot ott a Tettye völgyben, (hogy dőlne rá az engedélyezőjére) – akkor már azt hiszem Hunor volt a gyár neve. Aztán valahol a Vadász utcában is nyitott egy részleget – jól prosperált a cég. Tudom, hogy a Németországban élő unokatestvérem csak és kizárólag itt, a Sallai utcában lévő kesztyűboltban vásárolta meg elegáns és drága bőrkesztyűit…

Márka volt – jól ismerte minden gyerek a szlogent: Ez-mind-pécsi-kesztyű-pécsi kesztyű… Még ma is a fülemben van a ritmusa…..

Aztán 1990-ben fejreállt minden, betört a privatizáció – valamikor bezárt a Vince utcai gyár, munkanélkülivé vált a csodálatos rendszerváltást követően sok száz ember – olvasom, (http://www.pannonpecsikesztyu.hu/index.php?modul=shop&cat=18) hogy a mai „gyár” 50 főt foglalkoztat.

Na, itt a mese vége.

Ami tetszett a kiállításon, az egy  spirálos füzetféleség volt, melyben a kesztyű-jelek a hajdani titkos üzenetei voltak megírva. Hallottam én ezekről, de nem tudtam, hogy ennyiféle létezett. Milyen kedvesek is voltak azok a titkolt kis mozdulatok – és ó, hol van már az a világ….

Nem csak (elegáns és drága pécsi bőr)kesztyűt nem hordunk, de titkos üzenet se nagyon létezik. Mindenki tud mindenkiről mindent.

Hát, ha ez kellett nekünk, megkaptuk.


Érdemes ide benézni: http://kesztyu.blog.hu/2009/04/10/a_kesztyu_viselesenek_etikettje_es_jelentese

Hajós

Az én nyuszi-ajándékom az, hogy bedöglött a műholdvevő beltéri egysége. Nem tudok minimum keddig tévét nézni – mit mondjak – már most eléggé hiányzik…

Így hát olvasok, meg gépezek…A kényszerű szörfölés közben bukkantam egy érdekes oldalra, ugyan sem a víz, sem a tengerek-óceánok, sem a hajózás nem nagyon érdekel, (én hegyi és nem vízi ember vagyok) ezt mégis érdekesnek találtam. Egy olyan térkép, ahol a világtengereken járó hajók pillanatnyi helyzete látható. Mindegy, hogy halász-utas-olaj- vagy egyéb teherszállító, jelzik, hogy éppen áll, avagy halad, milyen fontosabb adatai tudhatók, sőt mindegyikről több fotót is lehet nézegetni.

Nos, kénytelen voltam ezzel szórakoztatni magam – s talán van más is, akit az ilyesmi – legalább betekintés erejéig – érdekel.

Tehát itt vannak a hajók: http://www.marinetraffic.com/en  

Ez a máltai illetőségű hajó  az AZAMARA QUEST:

 

ebben a pillanatban, amikor ezt írom,  a Tirrén tengeren úszik, Civitavecchiaból Vallettába megy,  a szél északi, 9 csomós, a hőmérséklet 14 C fok…

Elmerengek néha, hogy ha mindenről, mindent ilyen pontosan tudnak, akkor hogy a csodába „tűnhetett el” (?) az a nyomorult malajziai repülőgép pár hete ?? Persze tudom, hogy nem tűnt az el, nagyonis tudják, hol, mi történt vele – de nyilván oka van, hogy nem hozzák nyilvánosságra – ami azért elég nagy disznóság…