Írás a porban
Mint puha földön lánctalpak nyoma –
mint puha alsókarba égetett kék
lágerszámjegy, olyan mély, Mária,
olyan éles bennem ma is az emlék.
Futnék tőle – nagyon fáj – de hova?
Ki tudná feledni első szerelmét?
Tűnt hang suttog a mélyben, zúg a falban;
kér, kérdez, korhol. Elnémíthatatlan.
A kezdet – pázsit, part, patak – sötétlő
háttér előtt még csupa fény. Padon,
sövényen harmat. És ahogy a fény nő,
megvillan szemben egy vízimalom.
fél: nagyon is romantikus, nagyon
alt-Wien idillt fest. Hagyj el, kék virág,
ne helyzetdalt, írjunk elégiát.
Ámbár ide valami tiszta dallam,
egyszerű és nyájas kép illenék.
Izzó parázson lép a láb (alattam
zöld láp sziszeg), de fent boltíves ég;
lent is az ég, a szélfehér patakban,
hogy tovább fessem álmunk színterét –
Sehnsucht és Ungeduld, még semmi bánat,
az égen az ősz csodája varázslott.
Micsoda nap volt! Az akvamarinkék
párában hogy próbálták mennyei
légtornászmutatványukat a cinkék,
– s pintyek, szajkók marionettjei! –
Majd lángvörös, tűzsárga szárnyak ismét,
csiviteléssel volt a kert teli.
Borókabokrok ágán, cser-tetőknek
legcsúcsán csuszkák, csízek kergetődztek.
Ezt szerettem, a gesztenyék, a nyárfák
biztonságát, lombjuk bölcs mosolyát,
a levelek koreográfiáját,
ahogy boldog tánccal suhogtak át
a halálba, s a rigókat a hárs-ág
hintáján, ahogy rám szóltak: tovább!
S meg-megvártak hátán a kerti padnak,
ha énekükkel délre eltikkadtak.
Szépségével az ég a pusztulásnak
nemet mondani talán így akart;
hős bokrok, merész gyümölcsök tusáztak
s arattak itt napra-nap diadalt,
s a fák angyalai, a legcsudásabb,
legrettenthetetlenebb madarak:
harkályok, gerlék, gébicsek, melyek
örökre már Téged jelentenek.
Ha lombokról, madarakról beszélek,
Neked mondom most is, mint hajdanán;
röptük írásjeleit csak Te érted,
és mintha már fölém is hajlanál;
de boldogságából az elme ébred,
nincs zöld madár többé az almafán.
Álom volt? Visszamérgezett az álom,
megráncosodott bennem ifjúságom.
Futni Hozzád, bolyongani azonban
a Zala-part földútjain Veled,
vagy hallgatni, hogy’ zúgnak a malomban
a búza- s rozs-őrlő szerkezetek;
ülni szobádban, magyarázva hosszan
történelmet, morált, költészetet:
ezért, bármily pokol várt ránk a végén,
minden szennyével százszor újraélném.
De mégegyszer a malom. Voltaképpen
poros, kopár műmalom volt, noha
szorgos habok sodra hajtotta régen,
azért is épült oda, ahova.
Szemem lobogni látta lángfehéren
mégis, mert lett vágyaim otthona;
elsűllyedt szavaidat vízimalmok
zúgják tovább, habján viharzik arcod.
Régi udvarház állt egy fűzfa barnás
árnyában ott, a malomgát mögött,
– zsindelytetős, kőlépcsős, faverandás –
ablaka mindig lefüggönyözött;
zsidó család, e part gazdái lakták s
Valaki, tudtam, várt: mikor jövök?
Apa-anya gyengéd iróniája
ügyelt a világmegváltó diákra.
A teremtő Természet a kamaszba,
aki voltam, ép elmét ültetett.
A hit lágy vigaszát azt megtagadta,
adott annál több kételyt hit helyett.
Homályos templomok hideg unalma
térdem imára sose törte meg.
Túlzottan az anyag terméke voltam,
hogysem higgyek jóistenben-koboldban.
Boldog, ki vallja: lelkekben-szivekben
a transzcendens öröktől ott lobog;
én eredendően voltam hitetlen,
amióta agyam gondolkodott.
Tudtam, ki jól tud kételkedni (s ennen
magában is), nem szolgál zsarnokot,
bűvölni azt zsarnok eszmék se fogják,
az megveti e földön is a dogmát.
Az a ház az egyenruhás világban
Európa s a szabadság volt nekem.
Gótbetűs könyvek villogtak vidáman
polcokon, székeken, szekrényeken:
Schiller, akihez iskolába jártam,
Storm, kire ott nyílt először szemem –
német borra hol is lelt volna szomjam,
mint magyar zsidók közt egy vén malomban?
Akkor már írtam drámát, verseket,
vegyült bennük békén Kleist, Nietzsche, Goethe;
élményt kínált bőven a képzelet,
formát a lélek önbizalma-gőgje.
Versem azért bátran lángolt s epedt,
sejtetve, hogy – jenseits von Gut und Böse –
átélt néhány oly vihart e kebel,
amilyent se Grillparzer, se Hebbel.
Kedves, sznob ifjúság! Naiv-merészen
megvetni a balga kor bűneit,
lépten-nyomon hirdetve, véleményem
közerkölcsre, szokásra nem tekint;
mutatni aztán esszén, költeményen,
egy mai Heine min hevülne itt.
Csodáltak ámuló lány-szívek: „Erre
Babits is (vagy Tóth? mindegy) büszke lenne.”
De így valahogy nő s eszmél a szellem,
elődök arca közt így keresi
– túl kényszer napján, vágyban, szerelemben –
saját arcát s mi rajta egyedi.
Mer-e lázadni majd béklyói ellen:
itt válik el, sorsa nyújt-e neki
célt s rá reményt, vagy szolga lesz-e végül.
– Nekem Te kínáltad magad reményül.
Mily csábítón tornyoztál könyvre könyvet,
hogy biztatott sugárzó homlokod,
fölinni minden cseppjét a gyönyörnek:
ez a gyönyör Veled boldogodott.
Mi széthulló volt bennem, megkötötted,
azt szítottad, mi büszke volt, konok.
Rajongásod nevelt. Felhőtlen ég, Te,
mily füstbe fúlt fényed, miféle télbe?
Mert jött a tél, folyókra jég feszült fel,
dértől zörgött künn a szomoru sás,
kéményekből kelt égre néma füstjel,
fázott mezsgyénk, a kákás-nádbugás;
az újságokban öklömnyi betűkkel
csupa Győzelmes Visszavonulás –
egyre riadtabbak, hallgatagabbak
lettek sétáink partján a pataknak.
Már vágtattak a hónapok. A drága
színek, a Reclam- s Insel-könyvsorok
bordás gerincén az arany, a sárga,
mind bőszebben, zordabbul villogott:
egyenruhán rangjelzés ferde sávja.
Zongorád is (A gyűlölt szín!) kopott,
sötét koporsóként vetült a falra.
– Két vergődő, komoly szív felkavarva.
Márciusban Schubertre még figyeltünk.
A-dúr szonáta: fisz-moll szellemek
vándor-dala a köd habján felettünk,
a fájdalom marad csak, hangjuk eltűnt…
Félbehagyom. Ajtó, ablak remeg –
ének az úton most másféle harsog:
német csizmák verik lent rá a marsot.
Láttam a megaláztatást! A drága
színek… igen, ez lett A drága szín,
kabátodon csillag: iszonyú, sárga
csillag vezérelt már – wohin, wohin?
És többé nem ismert barát barátra,
rokon rokonra, ölt ismét Kain.
„Húzzunk – hörgött a csőcselék – magasra,
húzzunk minden zsidót a lámpavasra!”
Én nem mondottam soha teneked,
hogy szeretlek. Bent forrhat ez a szóban?
Sosem szorítottam úgy a kezed,
s ajkad fölé csókra sosem hajoltam:
két kéz, csók, mondd, ehhez elég lehet?
Gyáva voltam? Tizenhét éves voltam,
élet, szent fény akkor a szerelem.
Ne haragudj rám ezért, kedvesem.
De most, csengő hangon, a semmi fátylán,
iszonyú évek éjszakáin át,
elkiáltom, hogy szerettelek, drágám,
védjen e szó, győzze le a halált;
zendítse meg közöttünk, messzeszállván,
a reménytelenség rideg falát:
ha tiszta és igaz maradt szavam,
tisztaságodtól lett homálytalan.
Aztán puskatus, aztán vagonok.
(Grünhut doktort elsiratta titokban
Kissné. „A többiért nem kár!” Zokog.
Könnye nyilas pártjelvényére csorran…)
Zuhanó testek nyoma, lábnyomok
jelei a földön. Írás a porban:
eső eláztatná, szél felsöpörné.
– Az isten sem törölheti ki többé.
Elhurcoltak. Hajlékony derekad
szöges drótok s kőfalak közé törték.
Revolvercső követte a nyakad,
mozdulatod vakító villanykörték.
Elektromos áram őrzött. A vad
önkény kovácsolt bokád köré törvényt.
Harminc dekagramm kenyéren, tizen-
két dekagramm répán éltél s vizen.
Folytassam? A föld megpenészedett,
és borította zöld penész a földet;
nem segítettek csodafegyverek:
az Ítélet villámai dörögtek.
„Nem tart soká!” – súgták hátunk megett
a bénák, a vakok, ha visszajöttek.
De bombák nyíltak a réten virágok
helyett s embert himbáltak a faágak.
Mi ez? Miféle fagy dermeszt? Miféle
otromba csend emel körém falat?
Milyen vak közöny ítél szenvedésre?
Hajoljak meg? Különben így marad?
Akkor a csend. A csend emel a fénybe.
Senkik nekem ne irgalmazzanak.
– Mint hold az égre, úgy emelkedik
sötét szívem tündöklő szívedig.
/Lakatos István/
