Nagyon
régen nem találkoztunk és valójában „annyira” sosem voltunk jóban. Évekig
együtt dolgoztunk aztán ő elkerült tőlünk. Pár év korkülönbség van csak köztünk,
„családi állapotunk” is hasonló (=ő is egyedül él már) viszont – tőlem eltérően
- neki van egy imádott, 35 éves fia, két kis fiú-unokával. Emlékszem a kisfiára
– tisztára apja, mondhatnám olyan „szerelem-gyerek” volt – szép fiatalember lett belőle.
És most
itt sír az anyja, tehetetlenül és kétségbeesve, és tőlem (!?) kér tanácsot.
Mert nem
mer/akar/tud szólni se a menyének, se a fiának…csak a bajt látja napról napra
közelegni….
Ugyanis
ez a szép kisfiú most egy 35 éves húshegy. Majd 190 cm magas és 110 kg. A
„kismenyem” meg – egyelőre úgy tűnik – „tesz az egészre”….. Pedig egyik sem
primitív, anyagilag sem indokolt az egészségtelen táplálkozásuk és a rosszul
szervezett életük. A férj dolgozik, nem is keveset, plusz munkákat is
vállalva. Az asszony egyelőre otthon van
a két gyerekkel. „Kifolyik kezéből az idő” – mondja a kolléganőm….és én (sajnos)
tudom, mit ért ez alatt.
Egész nap otthon van, de sokszor csak valami gyorskaját hozat a férjével, amit csak be kell dugni a sütőbe/mikróba. A gyerekek is többnyire konzervkajákat esznek. A kert nyakig gazos, megművelve, rendbe-téve csak ott van, ahol a „kisfiam” munka után még képes rendet tenni. Jó, egy asszony ne kaszáljon füvet (bár egy fűkaszát én még 60 éves koromban is simán tudtam kezelni) – ne ő metssze meg a szőlőt, permetezze a gyümölcsfákat, vagy vágja fel a tűzifát. De a veteményest vagy pláne a pici virágoskertet talán azért mégiscsak meg tudná csinálni, rendben tudná tartani ??? A lakásban többnyire csak a „kisfiam” takarít, és azt a műveletet, hogy felkelés után az ágyat be szokás ágyazni, hát azt valahol a kismenyem nem tanulta meg….Bármikor megyek hozzájuk, „fut a lakás”….
De
mindezek a körülmények tán nem is „veszélyesek” – hiszen sokan képesek
rendetlen lakásban élni, vagy akár a szülői ház rendjét feledve, az új
(kényelmesebb) életformához idomulni. A baj az egészségtelen étkezés és a
mozgáshiány. Mert az nem igazán sport,
hogy munka után a ház körüli munkákat elvégzi valaki, majd degeszre tömi a
hasát valami hozatott pizzával és holt fáradtan ágyba dől….
Mondd,
kinek szóljak ? Attól reszketek, a „kisfiam” annyira felnőtt már, hogy a
legjobb szándékú figyelmeztetésemet is az életébe való beledumálásnak tartaná. Amúgy
meg nem hiszem, hogy ő nem néz tükörbe és nem tudja lelke legmélyén, hogy
valamit változtatnia kellene…. Felnőtt, értelmes ember ! És mégse tesz semmit...Tehát ha szólok, ezzel a legjobb szándékom és
szeretetem ellenére is, csak ráerősítek a lelkiismeret-furdalására. Ha
menyemnek mondom, megsértődik. Hát még csak az kellene, hogy a gyerekeket „büntetésből”
megvonja tőlem…
Mondd,
mondd meg mit csináljak ?
Néztem,
ahogy sír.
És nem
tudtam mit tanácsolni.
Ilyenkor
gondolom, talán nem is akkora tragédia, hogy nekem nincs gyerekem.