A helyszín:
A János és Klára utca sarkán
álló emeletes (tán Bauhaus?) házba szólt a következő megbízatásom. (Utcanevek
kissé elferdítve, aki felismerné a helyszínt, kérem, ne javítson!)
Nem is emlékeztem már rá,
hogy a János utca felől is van kapu (van) mert anno, amikor anyám ott
dolgozott, a földszinten voltak a húsipari irodái, s hozzájuk a ny-i kapun
kellett bemenni. Márpedig a kapu ott
volt, s a keskeny és sötét folyosó egy nagyon szűk belső udvarba vezetett.
Felnéztem 2 emelet magasba, és arra gondoltam: de utálnék én itt lakni ! Sehol
egy kis napfény, mint egy börtön, olyan….
Az udvar bal oldali lakásában
vártak, ahová bekopogtam, majd meg sem várva a választ benyitottam.
Egy múlt század közepi divat
szerint öltözött nő állt előttem, olyan ’marlenedietriches’ hullámos, félhosszú
frizurával, apróvirágos matlaszé pongyolában. Meg is lepődtem egy pillanatra,
meghajoltam, és mondtam:
- Kezicsókolom én Molnár Zsolt vagyok.
Az asszony cseppet, kérdőn
felhúzta a szemöldökét – mire gyorsan folytattam:
- Teccik tudni, „Emzsé”, a
fotós….
(Mintha ezt mindenkinek, így
a hölgynek is, illett volna tudnia…)
Erre elmosolyodott, s finom,
elegáns mozdulattal befelé tessékelt.
(K. barátom – orvos –
bejáratos volt ehhez a családhoz, tőle tudtam meg, hogy valamiféle igen régi
bútorokat, valóságos kincseket őriznek a kívülről jelentéktelennek tűnő
lakásban.)
A helyiség, amibe beléptem
valami fura konyhaféle volt, de tudtam, nekem a szobában kell fotóznom, én
ugyanis régi bútorokat fényképeztem, s a kiállításomhoz gyűjtöttem anyagot.
Egy pillanatig el is
csodálkoztam, hogyan lehet itt a belvárosban egy nyitott kéményes ! régimódi
konyha ? Tisztári mint valami múzeum...Mivel azonban engem nem ez érdekelt,
már léptem is tovább a szoba felé, ami,
mint kiderült pont az épület sarkán lévő helyiség volt. Emiatt aztán D-re és
Ny-is is voltak ablakai, sőt volt egy sarokablak ott, ahol (valamikor régen,
így emlékeztem) ajtó állt. Nehéz, halvány borsózöld, bársony sötétítő-függöny
lógott az ablakok előtt és alatta nem láttam másikat, talán nem is volt
„rendes” csipkefüggönyük…A szoba
hatalmas volt, legalábbis ahhoz képest, ahogy én azt, a házat kívülről
ismerve – elképzeltem. A K-i és D-i falon egy-egy óriási méretű gobelin függött
elég magasan, a rajtuk lévő képek alig voltak kivehetők, dús lombú fák és
valamiféle ugrándozó ? táncoló ? alakokat láttam futólag rajtuk.
És ott állt szemben a
bejárattal, a tálalószekrény… Az, ami valójában látogatásom célja volt. A „vad”
amire „vadásztam”. Óriási méretű, de hagyományos formátumú, csillogó fekete
márványlappal, két oldalán üveges kis vitrinekkel, melyek tele voltak, díszes
edényekkel, teás-csészékkel, poharakkal. A szekrény anyaga – sajnos nem vagyok
bútor-szakértő, nem tudnám megmondani, pontosan milyen fa – valami álomszép
mintájú, vöröses-barna, pompásan megmunkált anyag volt, a fiókok és az ajtók
zárjai fényesre tisztított réz borítással voltak ellátva, a két nagy ajtón
virág-intarzia mintával.
Azt se tudtam, hogyan, honnan
fényképezzem, tele voltam aggodalommal, hogy ha vakuzok, a politúr be fog
csillanni, ha nem vakuzok, akkor életlen, sötét lesz a kép. Mindenesetre
kattogtattam.
Kissé elfordulva a K-i falon
lévő gobelin felé, vettem csak észre, hogy egy zongora is áll a sarokban, és ennek az oldala is valami hihetetlen finom
művészi asztalos-munkával volt elkészítve, ez is intarziás, a csillogó fekete lakkon
elefántcsont színű kúszó virágindákkal.
Ekkor szólalt meg a társam
(?) (– ezek szerint nem egyedül jöttem fotózni?) – hogy:
- Nézd ezt az asztalt, meg a
székeket, milyen csodásak ezek is !
És tényleg, ott állt a
faragott lábú, kis kerek asztal, mellette 3 szék, pont olyanok, amilyeneket
nemrég láttam, s a szakértő megállapította róluk, hogy a XVII.szd-ban
készültek, sőt, a halványzöld bársony ülés hátsó részén lévő jelből még azt is ki
tudta olvasni, hogy melyik várúr, melyik kastélyában volt a helyük eredetileg.
És - most már meg se lepődtem, amikor - a
garnitúra mellett észrevettem azt a komódot, amit szintén a székekkel egyidőben
láttam, s nagyon megnyerte a tetszésemet. Hihetetlenül precíz munka volt,
pompás illesztések, sehol egy karcolás rajta,
meseszerű ág-bogas mintával. A négy fiók mindegyikén íves kis
rézfogantyú volt, a legfelső fiókot egy csúcsos végű kulccsal lehetett zárni.
Fényképeztem mint a
megszállott…….. és akkor az egyik függöny mögül előlépett egy kissé pocakos
idős úr, mosolyogva, mint aki itthon van…
Társam arcán láttam a
meglepetést, összecsippentett szájjal súgta nekem:
- Hé figyelj, hát ez a Puskás
Öcsi !...
*****************************
És akkor felébredtem….
Hogy lehet, miért van az,
hogy ilyen mesés álmaim vannak ?
Semmi közöm Puskás Öcsihez,
sosem érdekelt a foci. Az viszont igaz, hogy a napokban láttam egy műsorban
(Kunst und Krempel) az álombeli kis komódot és széket, és az is igaz, hogy
szeretek fényképezni… na de hogy ezekből a morzsákból összeálljon egy ilyen
sztori ?
Ki érti ezt ?
Egyébként meg ki lehet az
„Emzsé” ????
(Kapaszkodjatok meg, a neten találtam egy ilyen nevet, ha érdekel valakit, keressen rá....Bevallom én eddig ezt a nevet még sosem hallottam. Legalábbis éber állapotomban... )