Csak mert karácsony van – jött ez a téma elő. Kicsit kutattam a neten,
elképesztő mennyi féle fenyő létezik. Lassan már meg sem lepődöm, ha régvolt (s
elavult) tudásomat millió új adatbomba-találat éri naponta…. Kiemeltem a
rengetegből néhány érdekességet.
A fenyők osztályának közel ezer faja ismert szerte a világon:
ide tartoznak többek között a fenyőfélék, ciprusfélék, mocsárciprusfélék és a
tiszafafélék. Habár a köznyelv az örökzöld jelzővel illeti őket, a fenyők 25
faja lombhullató. Ősszel vörösre változik, és lehullajtja tűit többek között a
szecsuáni mamutfenyő, a mocsárciprus vagy - mint neve is mutatja - az Alpokban
és a Kárpátokban őshonos vörösfenyő. Ez utóbbi télen könnyen felismerhető a kopasz fán éveken
keresztül megmaradó apró tobozokról.
A nálunk előforduló „ártalmatlan” fenyőkhöz képest akár
életveszélyesek is lehetnek a Kalifornia délnyugati és Mexikó északnyugati
részén, mintegy háromezer méter magasságig előforduló óriástobozú fenyők. Tobozainak hossza
elérheti a 40 centimétert, tömege pedig a 3,5 kilogrammot. Így nem csoda, hogy
a helyiektől a „widowmakers”, vagyis az „özveggyé tevő” nevet kapta, hiszen ha
a több mint 25 méter magas fa tetejéről lepottyan egy ekkora toboz bizony
komoly sérüléseket okozhat. A tobozpikkelyek ráadásul 2 centiméter hosszú,
karomszerű nyúlványokban végződnek.
A fák matuzsálemei a hegyi mamutfenyők, amelyek akár 2-3000 évig
is elélnek. A legnagyobb példány a fajról elnevezett amerikai Sequoia Nemzeti
Parkban található. Érdekesség, hogy a jelenleg ismert legidősebb fa mindezek
ellenére mégsem mamutfenyő, hanem egy szálkástobozú fenyő. A rekordidős fa a
kaliforniai White-hegységben található, korát 4700 évre becsülik. Az európai fenyőfélék közül az Alpokban és a Kárpátokban
honos cirbolyafenyő él legtovább: megélheti akár az ezer évet is.
A magassági rekordot a tengerparti mamutfenyő tartja több mint
száz méterrel. Az eddig ismert – már kivágott – legmagasabb mamutfenyő 120
méter volt. A ma élő legmagasabb fa a kaliforniai Redwood Nemzeti Parkban élő,
115,5 méter magas Hyperion.
A mediterrán vidék tájképének elmaradhatatlan eleme a mandulafenyő, amely könnyen
felismerhető, ernyő alakú lombkoronájáról. Mint neve is mutatja, a tobozában
lévő mag ízletes csemege, már az ókorban is népszerű eledel volt. A tobozok
begyűjtése október és április között zajlik, ami tekintve a fák 25-30 méteres
magasságát nem kockázatmentes vállalkozás. A maggal salátákat, sült húsokat
ízesítenek, de az arab konyha egyik rizsestál specialitása is ezzel készül. A
már üres tobozt olcsó tüzelőanyagként hasznosítják. A nagy kereslet miatt ma már
Kínából és Dél-Koreából is kerül a boltok polcaira mandulafenyő mag. Szintén
ehető, és a mandulafenyőéhez külsőre nagyon hasonló a cirbolyafenyő magja, bár
ez utóbbi kevésbé gyantás, íze inkább a mogyoróhoz hasonlít. Mivel amikor a
toboz lehull, még nem nyílt fel, a magokhoz úgy juthatunk hozzá, ha meleg
sütőben kipattogtatjuk őket.
A toboza miatt más fenyővel nem össze téveszthető közönséges duglászfenyő tűleveleit ha
összedörzsöljük, meglepve tapasztalhatjuk, hogy kellemes narancsillatot áraszt.
A faj Észak-Amerika nyugati partvidékén őshonos, de ma már szinte mindenütt
megtalálható parkokban, arborétumokban, kertekben.
Az araukáriafélék rendszertanilag ősi elszigetelt családnak számítanak. Erre
utal, és ezáltal könnyen felismerhetővé teszi a növényt a széles levele,
valamint vastag, pikkelyszerű törzse. Az araukáriafélék mind a 36 faja a déli
kontinenseken őshonos, kivéve Afrikát. A chilei araukária a chilei és az
argentin Andokban honos, és kiterjedt zárt állományt alkot. Európában főleg a
nyugati, enyhébb klímájú területeken található meg parkokban, arborétumokban.
Ennek a fának is ehető a magja.