Az első két bekezdés kapcsán…

 

Kiemelve a tegnapi szövegből: 

„Tégy rendet az életedben. Igazi inspiráció rohamot fogsz érezni, miután kitakarítottad az életedből mindazokat a dolgokat, melyeknek már nem veszed hasznát.
Ha nem kellett valami az elmúlt egy-két évben, add oda valakinek, aki használni tudja. Szabadulj meg a régi iratoktól, papíroktól, amik csak a helyet foglalják, és csak ritkán van rá szükség. Ajándékozd el a nem használt játékokat, szerszámokat, könyveket, bicikliket, vagy akár konyhai eszközöket egy jótékony szervezet számára.

​Szabadulj meg mindentől, ami csupán a vagyongyűjtést szolgálja, és egyébként csak zűrzavarossá teszik az életedet. Szókratész szavaival élve: Az az ember van legközelebb Istenhez, akinek a legkevesebbje van. Tehát minél kevesebb dolgot kell biztosítanod, megvédened, leporolnod, újrarendezned és arrébb tenned, annál közelebb leszel ahhoz, hogy meghalld az inspiráció hívását.”

Ha hisztek, ha nem, az itt bepirosozottakat egyre intenzívebben csinálom, mondhatnám, rendszeresen….Nem mondom, hogy „rendmániás vagyok” – de szeretem magam körül az átláthatóságot. Szeretem a dolgaimat gyorsan és könnyen megtalálni. 70 év alatt az ember felhalmoz sok mindent – „majd jó lesz valamire” jeligével.

Voltak az életemben „hétszűkesztendők” – meg tudom becsülni amim van, és előrelátóan sok mindenből van pótlás is arra az esetre, ha a most épp használt tönkremegy.

Megszállottan  igyekszem a hatalmat megtartani a tárgyaim fölött, igyekszem valamiféle rendszert vinni a tárolásba. Ész nélkül nem „spájzolok” és egyre jobban érzem, hogy  „edzéssel” a dolgok továbbadása is elősegíthető.

Eleinte nehezen váltam meg ettől-attól. Természetesen még most is messze vagyok a kitűzött célomtól, de igen nagy erőt ad az a tudat, hogy halálom esetén a családomból ezekre a dolgokra SENKI nem tartana igényt. Akkor miért is őrizgetem ? Miért nem adom oda valakinek, akinek MOST örömöt okoznék  vele ?

Könyvtáramnak és kőgyűjteményemnek már évekkel ezelőtt kerestem és találtam „befogadót” – egy iskolába kerülnek.

Egy egész élet van mögöttem, bár gazdag sosem voltam, de értékelni és megőrizni a dolgaimat, avagy a megörökölt dolgokat nagyon jól tudtam. Most kezdem érezni, hogy elvinni magammal ezeket nem tudom. Szeretném látni (önzés?) mások arcán az általam okozott örömöt.     

Valójában egy fájdalmam van, nevezetesen ha valami családi „értéket” szeretnék továbbadni és a családom fiatal tagjai azt ócskaságnak, semmire-se-jó kacatnak érzik. Max. udvariasan megköszönik (jól neveltek) de soha nem használják, nem tartják látható helyen – én pedig ugyancsak jól nevelten sosem kérdezek rá, hogy hol van az az izé ??? 

De – elhihetitek – lassan már ez sem fáj. Igyekszem más megoldásokat találni – és néha sikerül is másoknak örömöt okozni olyasmivel, amivel én a családtagjaimnak szerettem volna… hát nem jöhet minden össze….

És van még egy igen lényeges részlete az életemnek. Írtam már róla többször. Gyűlölöm a pazarlást. Élelmiszert sosem dobok ki – minden előrelátás és precizitás kérdése, ami ugyan kicsit több energiát igényel, mint a felelőtlen vásárolgatás, de megvan az a jó érzés bennem, hogy én semmi, más számára használhatót a szemétbe nem  dobtam. A legutolsó állomás a környék macskái, vagy a nemszeretem cigánykutyák – de még inkább ezeknek adom, semmint a kukába teszem, vagy lehúzom a WC-n.

És hadd ejtsek szót a „maritász”-omról itt is…(bár már ez is volt téma a blogban...)

Mindenkitől elfogadok használt ruhákat - persze mást is, - de főleg ruha kerül hozzám. Csak annyi 50 Ft-osom lenne, ahány zsák ruhát az elmúlt kb. 20 évben szétosztottam, lenne most egy kis pénzem… Még dolgozós koromban kezdtem, de sajnos a munkatársaim a munkahelyemmel együtt elmaradtak mellőlem. Nagyon sajnálom, de erőszakos „kéregető” azért nem leszek. Szerencsére  azért még mindig vannak fix adakozók, akik egy-egy alkalommal, amikor rendezgetik szekrényeiket, avagy felszámolják hozzátartozójuk ruhatárát  – rám gondolnak. Igen sok gyerekruha is kerül hozzám, egy közeli gyerekotthon kis lakóinak okozva örömöt. De ment ám már oda megunt vízfesték, meg filctoll, gyerekkönyvek és játékok – szóval sok minden. 

Gondol-e bárki is arra, a mikor a feleslegessé vált kötő-/hímzőfonalait rendezgeti, hogy mielőtt megenné a moly, odaajándékozza egy bölcsinek, vagy a nyugdíjasházba ?

Kevés dolog tud annyira bosszantani és fájni, mint amikor látom a szemetes-edények mellé leszórt, arra járó  kukázócigányok által szétdúlt/dobált, már sáros és így senkinek nem kellő ruhákat, melyeket a jobb lelkű kukás a kukába dob és a szeméttelepre szállít, a nem jó lelkű kukás meg hagyja ott heverni. És nem szedi fel senki ! Aki kivitte az se, más meg hát ugye… minek szedne fel valami mocskot… Komolyan mondom, fáj a szívem – de hát oda azért még nem jutottam, hogy  én szedjem fel ezeket….

És igen, ez itt egyben a reklám helye is – ha van felesleges megunt cuccod, szólj, elhozom és továbbadom olyan helyre, ahol örömöt okoz, vagy hiányt pótol.

Hát így, valahogy így próbálok én a tegnap írt szövegnek megfelelni, az ott olvasottakkal azonosulni.

Mire megöregszik az ember, tán még okosan élni is megtanul.

(Kép:http://www.evamagazin.hu/data/cikk/59/59540.veradas-jotekony-hatasai.w.jpg)