A negyvenöt éves.… Kimondani is szörnyű/furcsa/hihetetlen – és hát mégis valahogy oly természetes. Kik is vagyunk mi ? Fehérgalléros-kék-köpenyes karcsú fruskák, kezükben az unokák fotóival ülnek itt ? Vagy ősz nagymamák, akik diákcsínyeikre emlékeznek ? Kik is vagyunk mi ? Azok akiket „lelki szemünk” lát, vagy akiket valóságban mutatnak a most készült fotók ? Talán és természetesen mindez együtt…
Mi, akik a béke első napjainak szülöttei vagyunk, igazán nem panaszkodhatunk. Egyikünket se pólyáltak eldobható pelusba, és nem kaptunk hiper-szuper bébi-tápszert, s valahogy mégis felnőttünk. Osztályunk végzős létszámából csak négyen nem tudtak tegnap „jelenteni” – ebből ketten már ifjan távoztak, a másik kettő elvesztése fájóbb, hiszen őtőlük 5 ill. 2 éve kellet búcsút vennünk. 22-en még megvagyunk.
Pedig nem volt felhőtlen a kisgyerekkorunk. Mi „átféltük” ötvenhatot is, és sok egyebet, amit most és itt tán nem is kezdenék felsorolni. Mi még igazgatói intőt kaptunk, ha egyensapka nélkül meglátott egy tanár, és természetesen hordtuk /meg utáltuk/ a kötelező iskolai kék köpenyt.
Ünnepélyeken eszünkbe nem jutott farmert húzni – nem csak azért mert azt sem tudtuk akkor még, hogy az mi fán terem, hanem azért mert rakottszoknya-matrózblúz volt a kötelező egyenruha. Nem mehettünk be pl. a Nádor kávéházba, csak a szüleinkkel, és este 9 után se volt tanácsos az utcán császkálni.
Ja és hát nem koedukált iskolába jártunk…Rajtunk tartották vigyázó szemüket a szüleink és a tanáraink egyaránt.
És valahogy mégis kibírtuk, nem lettünk depressziósak, aneroxiások, öngyilkosok. Mi még mindannyian – akár tovább tanultunk, akár nem – garantáltan számíthattunk arra, hogy lesz állásunk/munkahelyünk. Közülünk senki nem vándorolt ki, mert kilátástalannak/reménytelennek érezte a jövőjét. Mindannyiunknak előbb-utóbb lett lakása, pedig többségünket a szülők nem tudták segíteni, csak önerőnkre támaszkodhattunk – no meg a garantáltan visszafizethető, emberi kamatú kölcsönre.
Nekünk volt "jövő-képünk" és igenis hittünk abban, hogy a holnap ugyanolyan jó lesz, mint a ma. Gyerekeket szültünk, dolgoztunk – kb. ebből állt az életünk, de olyan sokkal többre nem is vágytunk. Kiszorítottunk egy Trabit, Ladát, egyeseknek kis hétvégi kert is jutott.
Hát igen…mi voltunk a szocializmus „elkényeztetett” gyermekei, és megértük a 63. évet. Sajnos nem fogom meglátni, hogy egy ma érettségiző, 45 év múlva milyen beszámolót fog írni a saját nemzedékéről, életéről.
Mi, a mienkkel elégedettek vagyunk. Reméljük 5 év múlva újra találkozunk mindannyian. Addig is évente, nyáron együtt elmegyünk egyszer fagyizni, mert kellenek az élet apró örömei is. Kb. ilyenek voltunk mi is:
 |
