Szép új világ…

Elolvasásra ajánlom:

http://smart.blog.hu/2014/06/04/egy_anyag_ami_megvaltoztat_mindent

Mára elég is lesz ennyi – van min elgondolkodni. És akkor mi minden lehet még, amiről nem is tudunk, amit titkolnak előlünk.

Talán jobb is….

(Kép az ajánlott cikkből)

Rammasun

Van nekem valami bajom ?

Nincs !

  

http://www.boston.com/bigpicture/2014/07/typhoon_rammasun.html

Székelyszabar - Nagynyárád

Kellemesnek ígérkezett a vasárnap reggel - felhős volt az ég és viszonylag hűvös a levegő. Gondoltam egyet, kocsiba pattantam, hogy „kipipálhassam” a – tudomásom szerinti – utolsó, (Baranya megyei) még felderítetlen kálváriát Székelyszabaron, és ha már arra járok, be akartam nézni Nagynyárádra is, ahol tegnap és ma tartják a Kékfestő fesztivált – itt se jártam még soha.

Ahogy távolodtam Pécstől, közeledtem a felhőkhöz, de – gondoltam – elég jó felkészültem: esernyő, melegebb kabát, pótcipő – csak átvészelem valahogy, ha esni kezdene. Nos, szerencsém volt, egész utamon nem ért utol nagy eső, a szemerkélés is csak akkor, amikor épp autóban ültem. Ahogy kiszálltam, varázsütésre elállt…

Székelyszabarban tudtam, hogy nem egy szép kálvária vár rám – láttam pár fotót az elhanyagolt, tönkrement stációkról – s bizony nem történt a régebben készült képek és a mai állapot közti időben semmiféle csoda.  Ezt a kálváriát azóta, hogy a németeket kizavarták az országból, senki sem használja/ta. A kápolna ugyan megvan – érdekes módon egészen  jó állapotban – éppen arra gondoltam, hogy talán nagypénteken mégis csak van, aki felzarándokol ide – de a stációk omladoznak, természetesen képek sincsenek, a kereszt pedig darabokra esett már rég.

Kálvária-járásom során első eset volt, hogy kicsit féltem, mert közvetlenül az akácos sűrűje mögött egy ház kapujában igencsak haragos kutyák ugattak – gondoltam, ha itt a kerítésen valahol van egy lyuk, akkor ezek most megesznek engem,… de nem volt lyuk. Szerencsémre. Rájuk se nézve szép csendesen fel, majd leporoszkáltam fényképezgetve de némán. Gondoltam ha nem provokálom őket tán mégiscsak megtűrnek – s lőn …Megúsztam.

Ahogy lefelé jöttem, különös, szokatlan madárhangokra figyeltem fel – s ahogy kerestem szememmel a tettest, egyszer csak egy villanydróton megláttam egy gyurgyalagot ! Tudom hogy az én fényképem egy nagy nulla, és szinte semmi se látszik ebből a csodálatos kis madárból – de én mégis olyan boldog voltam ma este itthon, amikor azért a fényképen valami kis tarka madárformájú izét tudtam elővarázsolni. Az én  képem mellé teszek egy másikat is (a netről), hogy aki nem ismerné, az is lássa, milyen csodálatos is ez a kicsi madár.

Székelyszabarból egyenesen Nagynyárádra mentem – bár volt egy olyan gondolatom, hogy ott vagyok Mohácstól pár percre, benézhetnék oda is, de aztán csak maradtam az eredeti tervnél. Még mindig borús volt az ég, messziről láttam a Szársomlyót, ott biztos, hogy nagy eső volt, szinte eltűnt a szürke lecsorduló felhőben a hegy. Reméltem, talán én megúszom, ha sietek…

Nagynyárádot valamikor régebben „szúrtam ki” mint felkeresendő helyszínt, mert olvastam, hogy ott minden évben megrendezik a kékfestő fesztivált – nos, ez épp erre a hétvégére esett, tehát volt okom oda menni.( http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagyny%C3%A1r%C3%A1d )

Habár nem nagyon szeretem én azokat a helyeket ahol sok ember van – idegesítenek. De hát a kékfestő műhelyre kíváncsi voltam, és valójában arra is, milyen is ez a „fesztivál”.

Elértem a falut és betértem a faluba – de sehol egy táblát, sőt, sehol egy embert nem láttam…Mit keres ilyenkor az eltévedt vándor ? Hát a kocsmát. Nos, azt megtaláltam. Ott meg is mondták, merre menjek – de már itt morcos lettem kicsit – mert ha valaki egy „híres fesztivált” rendez és oda vendégeket hív és vár, olyanokat is, akik még sosem jártak ott – akkor nem az lenne a természetes, hogy minden utcasarkon táblákat helyez el, amivel segíti az idegent a helyszínre találásban ??? No, mindegy, elirányítottak, s így aztán már oda is találtam.

A hatalmas hársakkal szegélyezett Kossuth utca közepén letettem a kocsit, s mivel láttam, hogy az utca végében vannak emberek – kényelmesen sétálva elindultam oda. Tudtam, hogy a program hivatalosan csak délután kezdődik, de azért kíváncsi voltam, mit is lehet látni, hogy is néz ki ez az egész, majd a „tömeget hozzágondolom” – elven.

Nos a templom előtti árnyas téren és a mellette lévő utcában, mely a kékfestő műhelyéhez vezet, álltak a sátrak. Mivel még „nyitás előtt” voltunk – a „kaja-soron” láttam, ahogy készítik a délutáni éhes vendégeknek a nyársat, csirkecombokat, szalonnát sütésre, kondért is láttam – tán gulyásnak, pakolászó kistermelőt saját mézzel, lekvárral. Aztán a kékfestő felé indulva, volt kékfestős népviseletes  baba-árus, egy hatalmas sátor – gondolom eső esetére – ahol valószínű este, vagy délután jobbnál jobb sváb zenekarok játszanak. A templom előtt most  csak egy szederkényi fúvósokat szállító teherautó állt, de ők már fújták-húzták a nótát. Kár, hogy valaki, aki még tegnapról nem józanodott ki, úgy produkálta magát, hogy csuklásba fulladóan próbált jódlizva kurjongatni – s ezzel elrontotta az egész hangulatát. Az étel-készítőktől próbáltam megtudakolni, hogy pontosan mikor is kezdődik az „evészet” ill. hogy tudják-e merre van a tájház, de hát a három megszólított közül egyik sem volt nagynyárádi, sőt az egyik még magyarul se tudott, „horvatszka” – mondta, vagyis hát onnan jött - gondolom én. Mindegy, végülis a tájházat nem találtam meg, volt viszont az úton egy hadtörténeti múzeum – de (miért is ne ?) az csak délután 2—6 között volt nyitva….

A kékfestő műhely érdekes volt, habár igazából nem foglakozott ott velem senki. Volt ott egy csoport, annak meséltek – belehallgattam,  aztán mentem is tovább. Valójában én „készültem” – akit érdekel a történet, itt elolvashatja: http://emmesmuhely.blogspot.hu/2012/01/sardi-janos-kekfesto-mester.html

Benéztem még a templomba, de épp akkor gyülekeztek az ünnepi misére, nem nagyon akartam ott zavarogni, fotózgatni.

Gondoltam, valamit mégiscsak kellene vennem -  nem, nem kékfestős anyagot – habár valamikor ezer éve volt énnékem kékfestő keményített szoknyám, alsószoknyás, csipkésujjú hófehér blúzzal – de hol van az már… szóval valami kis nyalánkságot akartam, s gondoltam egy zacskó pattogatott kukoricától csak nem lesz nagy lelkiismeret furdalásom. A kukoricásnál hatalmas betűkkel ki volt írva, hogy hány féle különlegesség kapható - ám az árcédula  bizony csak bolhányi betűkkel volt kitéve – szemüveg nélkül nem is láttam. Nagy bátran kértem egy zacskó „sima” kukoricát. Kimérte a hölgy – valószínű még a tegnapi maradékot, mert az üvegszekrény aljában árválkodott egy kisebb kupac – és átnyújtva nekem mondja: 360.- Ft. Csak ránéztem,  elmosolyodtam – s mondtam: hogy kedves, akkor tartsa meg magának ezt a zacskónyit emlékül, mert én  ennyit nem fizetek érte. Nem érdekel, hogy mit gondolt. (=hülye vénasszony – nyilván) De hát a világ pofátlansága, 3-4 dk pattogtatott kukoricáért ennyi pénzt kérni, még akkor is, ha az árus kocsija mellett ott egy kékfestő műhely….

Ezek után maradt az az öröm (ingyen), hogy végigsétáltam ezen az utcán és házakat fényképeztem. Szépeket, láthatóan gazdag portákat – de azért ráakartam olyanra is, ami bizony arról árulkodik, a gazdának nincs pénze a felújításra, avagy tán nincs is a háznak gazdája. Egy érdekességet figyeltem meg fényképezés közben: máshol ilyent még sosem láttam. Némelyik háznál a belső udvarok sarkai különös módon vannak kiképezve, nem derékszögben csatlakoznak a falak, hanem valahogy megtörik ezt a sarkot és az eddig látottakhoz képest egész furcsa módon néznek ki. Nem tudom ezt megmagyarázni, nézzétek meg a képeket ! (majd odaírom melyiket…) Az autómhoz menet még sikerült „lekapnom” három helybéli viseletes menyecskét – jó volt látni őket – mert senki máson nem volt ezen a délelőttön népviselet.

Majdnem dél  volt, amikorra végeztem a sétával – az eső még mindig nem esett – és gondoltam, ideje lassan indulnom, hogy épp ebédre hazaérjek. Így is tettem. Bóly felé kanyarodva - jó fél óra alatt itthon voltam.

A pici bosszúságoktól eltekintve igazán  kellemes délelőttöm volt.

Régi sírkövek a templom mögött

A kálvária

Látod a kutyákat ?

Ezt a képet a katángok miatt választottam...

http://www.gymsmo.hu/_adatok/gyurgyalag-22803.jpg   

 

A Jenyei patak völgye "összecsalva" (Összeillesztettem 2 fotót)

A Jenyei patak völgye "csalás" nélkül

A Jenyei patak partjának virágai

Ezek se a falu szélen hívogatták a vendéget, hanem a templom mellett álltak...

Népviselet "élőben" és babákon

 A kékfestő műhelyében:

 

A zenekar, meg a kirakodók, árú nélkül egyelőre

Itt lesz a kajálda

"Hangverseny-sátor"

  

Ez és az alatta lévő...

...az a ház, a különös sarok-kiképzéssel, amiről írtam.

Kiegészítés, utólag: Múltmentő-től  (http://multmento.blog.hu) kaptam a megfejtést a házakra, közreadom, hátha nem mindenki olvassa a kommenteket, és ez egy érdekes információ:

"A német telepes házakra jellemző, hogy a gazdasági állattartó részt fedett gangon is el lehetett érni. Az állat volt az egyik legfőbb kincs, így éjjel, esőben is könnyű volt megközelíteni. A két világháború között volt jellemző, hogy nem keskeny hosszú nadrágszíj parcellák voltak, hanem szélesebbek. Az istállók ekkor a lakóépületre merőlegesen épültek, mint ezeken a képeken is. A fedett sarok-gangon éjszaka, rossz időben például át lehetett menni a vajúdó tehénhez. Ha egy háznál bevált ez a "furcsa" sarokmegoldás, alkalmazták mások is."

Ezek a csúnyácska házak....

 

Ezek pedig a szépek:

Viszlát/Auf Wiedersehen  Nagynyárád !

Láttad már ?

Ha igen, kétszer is meg lehet nézni !

Cicó élt 14 évet

„Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,

És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.

Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:

Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.”

 /Victor Hugo/

Kaptár

Anyuka áll kisfiával - vélhetően először - a könyvtáram csoda-kupolájában.
Kisfiú: Anya, az igazi  kaptárban is ilyen büdös  van ?
Anya: Nem kisfiam, ott méhek laknak, nem emberek.

 
Kép: http://hg.hu/upload/images/photos/000/049/775/kaptar20130603-19838-1pawibq.original.jpg?1370261393

Mi kell a boldogsághoz ? Köd !

Ma is korán ébredtem, s egy ideje Berci cica rákapott arra, hogy hajnalban szívesen kimegy az utcára. Mivel azonban másképp nem tud, csak akkor, ha én a kapun kiengedem, hát megteszem neki ezt a szívességet (meg a visszaengedést is).  Hadd szimatoljon, nézelődjön kicsit - ilyenkor nem járnak autók és kutyák.... Ma is ezzel kezdtük a napot ötkor.

Ám ahogy kinyitottam az előszoba ajtót és levegőt vettem, azonnal valami áramütés szerű boldogság ömlött el bennem, mint minden alkalommal olyankor, amikor eső után kimegyek hajnalban és beleszimatolok a levegőbe. Aki járt tiszta levegőjű helyen (készakarva nem mondom a Júlia Alpokat – mert tudom ám, hogy máshol is van jó levegő…) szóval a hegyeimben és  csakis ott éltem meg ilyen hajnalokat. Az előző napi eső kimosta a levegőt, telepumpálta hűvös köddel, párával,  – ha szerencséje van az embernek a hegyekben még fenyőillattal is – no ebbe beleszippantani …. Hát én nem tudom, a kábítószer milyen, de nekem ennél nagyobb örömöt okozó illat/érzés nem létezik.

Na, szóval ilyen volt a mai reggel.

Az érzelmeimet nem tudtam lefotózni, ám a (nem túl szép) de mégiscsak picit ködös környezetemet igen.

Öröm, öröm, öröm !!!

Úgy kell néha….

 

Fenti három kép  jelenlegi lakóhelyemen készült, hajnali ébredés után...

Ez pedig a Krma völgyben készült, ugyancsak hajnali ébredés után

Nem, nem itt lakom... Ezt  a Vršič  utáni hegytájolótól
lehet látni

Szoboravatás

Tudom, a neten több cikk foglalkozik a szoborral. Nem fogom mindent végigolvasni – mert véleményem nekem is lehet – és nem nagyon érdekel, másoké micsoda.

Kezdem azzal, hogy ezeket a manapság divatbajött „életszerű-típusú” (? hogy kéne ezt másképp fogalmazni, nem is tudom) szóval ezeket a szobrokat valami miatt nem nagyon  kedvelem. Annyi ilyesféle szobor van ma már köztereken, hogy az embert elfogja a csömör. Lehet nézegetni a köztérkép.hu-n, de nemrég kaptam egy ilyen diasort – hát rosszul lettem tőle…

 Na de vissza Szegedre.

Az a netes barátnőm, aki küldte a fotót ezt írja:

„…Az egyik alak, akinek a nyakában kereszt van, az ég felé fordulva fohászkodik, miközben fogja a fejét, míg a kipát viselő másik alak, zuhan ki a csónakból. Ha tovább gondolom az eseményeket, akkor abban a pillanatban, amikor a térdelő kizuhan, a fohászkodó is a vízbe fog esni, mert a hajó meg fog billenni. Lehet, hogy ez a kompozíció finom utalás arra, ami történt, vagyis, nem sokan nyújtottak segítő kezet azoknak, akik a vízbe, a halálba zuhantak?...”

A  http://hu.radiovaticana-ban is megjelent egy cikk, részlet ebből:

„A szegedi bárkában van a két testvér, a kereszténység és a zsidóság. Az idősebb testvér a pusztulásba esik, a fiatalabb testvér kicsit tehetetlenül fohászkodva könyörög, nem tud többet tenni”
Már megint maszatolunk? "kicsit tehetetlenül fohászkodva könyörög, nem tud többet tenni”, Biztos? Biztos, hogy nem tudott volna többet tenni? Érdekes, mert voltak, és nem is kevesen, akik cselekedtek és nem csak fohászkodtak.

Ám én ezt a néhány mondatot azonnal tovább folytattam magamban, kicsit más irányban. Vajon, amikor egy szobrásznak eszébe jut egy ötlet, akkor nem számol azzal, hogy az adott témáról másnak valami egészen más fog eszébe jutni  ? Vagy eszébe jut, de meg is hagyja a lehetőséget arra, hogy szobrát így is, úgy is lehessen értelmezni ?  Aztán aki „avat” az majd belemagyaráz valamit, 50 év múlva esetleg ledöntik, vagy újra-avatják miközben másképp magyarázzák a mondanivalót ?

Mindenkinek fantáziájára bízom, miképp gondolkodik erről a szoborról. De azt ismerjétek el, hogy nem csak egyféle variáció létezik a magyarázatok terén. Nem csak az, ami az avató beszédben elhangzott.

(Kép innen:  https://szegedma.hu/hir/szeged/2014/07/emlekmuvet-allitott-az-egyhazmegye-a-holokauszt-szegedi-aldozatainak-fotok.html)

P.s. Ünnepélyes ígéretet teszek arra, hogy a Szabadság téri "emlékműről" egy sort nem fogok írni. Belém szorult a szó....

Amerre sétálok… Csak megyek és mesélek….

Több mint 20 éve rovom a köröket, mint a Föld a Nap körül – nagyjából azonos pályán… A közelben van az u.n. „budai kertváros” – szép, kertes családi házakkal. Ebben a negyedben teszek többnyire azonos útvonalon, vagy csak kisebb kitérőkkel, egy kört reggel, vagy este. Sokat jártunk ezeken az utcákon Lilivel is, tán becsukott szemmel se tévednék el errefelé.

Persze nem becsukott szemmel sétálok, hanem nagyon is nyitott szemmel…

És épp erről szeretnék mesélni. A napokban gondolkodtam el azon, hogy bár személyesen senkit se ismerek ezen a környéken, mégis milyen sok emberről/házról van információm csak azért, mert rendszeresen eljárok előtte. (És tegyem hozzá, nem csak nyitott szemmel, hanem gondolkodásra kész aggyal, fantáziával.)

Próbáltam összeszámolni tegnap, hány ház cserélt gazdát. Húsznál abbahagytam. És milyen beszédesek a házak. Mennyi mindent elárulnak a gazdájukról. Hirtelen az jutott eszembe, hogy nem is olyan régen azt számoltam meg,  a közvetlen környezetemben, szomszédságomban 26 év alatt, mióta itt lakom, hányan haltak meg. Döbbenetes, de pár tíz-méteren belül a keresztutcában 27 halottat tudtam felsorolni magamban. Majdnem átlagosan évi egy fő…

Nagyon sok ház áll üresen erre mifelénk, még többön ott az „Eladó” tábla,  de a kertes negyedben is vannak elhagyott, üres családi házak. Van, amelyik „feltámad” – épp most újítanak fel egyet, ahol régen egy igen barátságos fekete spániel lakott. Ott először a gazda, majd a kutya, végül a néni ment el. Annak az utcának a másik sarkán pl. tudtam, hogy az öregurat (aki egyik napról a másikra „eltűnt”) a nagy fenyő alá temették (nyilván urnában) mert amíg a néni élt, ott azon a pici halmon állandóan volt friss virág. Azt nem tudom, mi lett később az urna sorsa, mert meghalt a néni is, a fát meg kivágták. Új lakók laknak a házban. Tudják-e ezt a történetet ? 

Az a ház, amit 26 évvel ezelőtt is – mint esélyes jövőbeli otthonomat – nézegettem, ez idő alatt háromszor cserélt gazdát. Jelenlegi tulajdonosa – (két szomszéd véletlenül meghallott beszélgetéséből tudom) jelenleg Angliában dolgozik. Épp úgy, mint annak a háznak a gazdája, ahol az alagsori ablakban egy  virágzó leanderbokor állt. Tényleg nagyon szép volt, első ránézésre azt is hittem, "igazi" - aztán csak jóval később derült ki róla az igazság. Hogy nem itthon vették, az biztos. Az elmúlt – legalább 6-8 év alatt – a nap annyira megfakította, hogy ma már csak szemétre való – dísznek semmi esetre sem. A ház előtt évek óta nem tisztítják se télen, se nyáron a járdát. Egy szomszédot ismerek, ő mesélte, a család kiköltözött Skóciába, de a ház még a tulajdonuk.

Volt egy ház – ahol eredetileg egy idős házaspár lakott. Ott is a bácsi ment el először, aztán a skót juhász kutya, aki nagyon, nagyon öreg volt. A néni – valami félreértés miatt a kukoricaleveles cserepeket (ami legszívesebben templomok árnyas hűvösében él) minden nyáron kitette a tűző napra – ott kornyadozott, sárgult éveken át. Szabályos lelki fájdalom volt nekem látni a szenvedését, de hát csak nem szólhattam be a néninek, hogy rossz helyen van a virágja ?! Most a napokban láttam: se virág, se néni. Szorosra zárt szemmel (=redőnyökkel) alszik a ház, nyilvánvaló, hogy a néni is elment a bácsi meg a kutya után. 

Csak hárommal e ház után egy hatalmas, két szintes két generációs családi ház áll. Földszintjén a terasz mindig dugig volt virággal – először ott láttam azt az őszi kikericshez hasonló, szépséges lila virágot, ami azóta már nekem is van – szégyenszemre nem tudom a nevét… Szóval ez a gondozott, virágokkal dús kert is eltűnt. Fokozatok voltak. Először az emeletről elköltöztek a fiatalok, elvitték a vizsla kutyát. Aztán lett egy ronda kis mopsz, aztán egy valamiféle törpekutya, aztán eltűntek a virágok a kertből és ki kellett vágni az egyik hatalmas, kiszáradt fenyőt. Most idén pedig látom a terasz is üres. Sehol egy cserép virág. Ebben a házban valószínű a néni volt aki elment,  s a férje nem vacakol a cserepesekkel. Mert ott lakik, legalábbis ezt mutatják a felhúzott redőnyök, kinyitott ablakok és egy újabb törpekutya.

Persze vannak pozitív változások is. Magányos néni éldegélt egy icipici házikóban. Hatalmas fák, sűrű bokrok vették körül, se be, se ki nem lehetett látni. De a néni gyakran ácsorgott a kapuban, vékonyka csuparánc ujjaival a kapurácsba kapaszkodva. Nézte a szomszéd kertet – mert mást onnan nem nagyon láthatott. Aztán egyszer csak már nem láttam többé…. Az amúgy is elvadult kert dzsungellé vált, az utat is felverte a gaz. És akkor megjelent a kerítésen egy cédula: Eladó… Megdobban a szívem, ha most lenne pénzem…. Megvenném ezt a kis mesebeli házikót… Persze ez csak az álmodozások szintje volt…  Ám valakinek volt pénze. Megvette. Kivágatta az öreg fákat, megritkíttatta a bokrokat, felújíttatta a picike házat. Most a csepp terasz előtt ott áll egy műanyag vizes medence, mellette egy babakocsi. Nem tudom miért az az érzésem, hogy itt csak egy nő lakik a gyerekével. Valahogy semmi nyoma a férfi-kéznek. Persze lehet, hogy csak nekem túl vad a fantáziám. Mindegy. Ja, van egy minikutyája is. (Valójában igen jó játék ám történeteket kitalálni csak a látottak alapján....)

Aztán van a makacs eladó háza…Ismerőseim és rokonaim is kerestek a környéken eladó házat. Ennek az ablakában legalább 10 éve kint a cédula, hogy eladó. Lakatlanul áll, vagyis inkább szép csendesen pusztul a ház, de  nemrégiben – csak kíváncsiságból – felhívtam a tulajt, még most is azt hiszi, hogy ezt a lassan romossá váló épületet 10 millióért el lehet adni.

Az árak tekintetében hihetetlen számok bukkannak fel emlékezetemből. Én az 50 m2-es lakásomat 1987-ban 450 ezer Ft-ért vettem. Tudom, tudom, az „más” világ volt. De most is valahogy eszement számok keringenek. A  Cicó elhalt gazdájának házrészét 2 éve 6 millióért kezdték árulni, ma odaadnák 3 millióért is, ha elvinné valaki. Ugyancsak szembe-szomszéd 4 szobás házáért 13 milliót remél az eladó. SOHA az életben, soha ezt az összeget  nem fogja megkapni, habár nagy ház, rendben is van – de hát  ezen a környéken nem lehet szinte eladni semmit. Vagy ha igen, akkor pinka pénzért.

Jó, be is fejezem lassan. Pedig  vannak még a szemem előtt, fejemben képek: a kertről, mely valamikor telistele volt virágokkal, most pedig a füvet se kaszálja le róla senki és mégis, így is van valami romantikája. Vagy arról a házról, ami nekem nagyon tetszett, egész jó állapotban is volt – valaki megvette, földig lerombolta és egy újat épített a helyén. Miért ? vajon miért ? És persze látom újgazdagék házait is. Ahol tutti, hogy nem a ház asszonya ülteti tele tavasszal a kertet drágánál drágább virágokkal. Mindegyik ház mellett garázs, a garázs előtt autó (nem Suzuki) több házon napelem… Igen  vannak nagyon szépek is errefelé. Újak, és bizonyára nem a ….gyár….segédmunkása a tulajdonos.

Mindentől függetlenül szeretek ebben a negyedben sétálni. Eltöprengek a házak gazdáinak sorsán, visszaidézem a régi képeket és néha csodálkozom az újakon.

 

Én már semmin se lepődöm meg…

Megjelent egy érdekes térkép itt:   http://www.vasarnapihirek.hu/friss/ezt_a_filmet_mar_lattuk

 

 Al-Bagdadi nevével a Twitteren jelent meg egy térkép, amely a kalifátus befolyását kiterjesztené mindazokra a területekre, ahol a történelem folyamán iszlám uralom érvényesült, így aztán Magyarország is helyett kapott itt.

Ez a hír érdekes módon alátámasztani látszik az én azon (nem mai) elméletemet, mely szerint a „törökök már a kamrában vannak”...

Vagyis az iszlám térhódítása nagyon nagyon ravasz módon történik – hogy véletlenül-e, vagy készakarva, azt én nem tudom. De nézz körül Európában ! Ha csak a „kinézetük” alapján ítéled meg, ki muszlim, (habár ez rossz-szájízű szöveg, de jobb híján ezt használom) szóval igenis látom kik az arab férfiak és hát a beburkolózott nő meg ugye…. egyértelmű hová tartoznak. Megengedem, lehet, hogy nem minden „arab kinézetű” iszlamista és fordítva, az iszlamisták sem mind arab kinézetűek.

Szóval nézz körül: akár csak Magyarországon ! (Bár hát mondhatom Európa más országait is.) És szaporodnak, mint a másik „nemzetiség”. Beburkolózott anyukák sétálnak, előttük szalad egy nagyobb gyerek, egynek fogják a kezét, egyet meg kocsiban tolnak.

Semmi bajom velük, amíg békességgel és csendben megvannak. Levegő jut itt mindenkinek. Akár még kenyér is. De ha egy országba valaki betelepül, akkor (szerintem) el kellene fogadnia és tiszteltben kell tartani annak az országnak a normáit– és ettől saját vallását még nyugodtan gyakorolhatja. Csak ne akarja, hogy én is naponta ötször térdepeljek – még ha szőnyegen is….

Arról pedig ne beszéljünk, hogy esetleg felrobbantják az otthonomat/életemet, lelövöldözik a családtagjaimat, mert a két (vagy több)féle vallási nézet elkezd harcászkodni egymással. Mert hát mi van a közel-keleten ? Ez.

És vannak dolgok - nem csak a sárgaság, meg a tífusz - amik fertőzéssel „terjednek”. Tartok tőle, hogy a bacilusok valahol itt lappanganak már a közelünkben.

Hovatovább azon kell gondolkodni, hogy a jövő nemzedéket kínaiul, vagy arabul kell-e elkezdeni tanítani ? 
***********

Már megírtam a mondandómat idáig, amikor rábukkantam a Népszabadság hétvégi mellékletében  Csaplár Vilmos: Mikor lesz újra igazi háború ? című írására. Ez nincs fent a neten, pedig igencsak érdekes fejtegetése a témának. (Nem is értem, miért nem jelenik meg – legalább utólag – ez a pár oldal, hiszen annyira jó írások olvashatók itt !?) Ide másolok a júl.5.-i számban megjelent cikkből egy bekezdést:

„…A világunkat akár tudjuk, akár nem, akár elhisszük, akár nem, áthatja egy nagy várakozás. Mikor lehet már végre megint nagy, mindent megmozgató „eldöntő” háborút vívni ? Pusztítani az ellenséget anélkül, hogy az ugyanezt megtegye velünk és a végeredmény ne érje meg ! Jöjjön létre olyan helyzet, amelyben az egyik fél biztonságosan megtévesztheti, megbéníthatja a másik felet ! Mivel minden számottevő hadigépezet, minden közösségi szolgáltatás számítógép-vezérlésű, az érdekeltek a számítógép-technika jövőbeli eredményeiben reménykednek. Erre látszik a járható út, kombinálva természeti katasztrófáknak álcázott események előidézésével, valamint az ellenség lakosságának pszichológiai táveszközökkel való káoszba-taszításával.

Lankadatlan a vágy, hogy kitaláljunk valamit,  amivel előbb megbénítjuk a másik felet, mint az minket. Hogy mire az rájönne, miről van szó, és egyéb lehetősége nem lévén, kézi vezérléssel bevetné a nukleáris fegyvereit,  addigra már késő legyen. Újabban felvillanyozó előrehaladás mutatkozik (persze a kihangsúlyozott cél a gyógyítás)  a nanotechnika területén. Esetleg szabad szemmel nem látható, mikroba méretű eszközök  juttathatók észrevétlenül az ellenségnek számító biológiai szervezetek agyába, egyéb testrészeibe,  amitől cselekvőképtelenekké válnak, nem tudják, sőt nem is akarják a megfelelő indítógombokat  az ujjukkal elérni….”

Nos ehhez én már csak annyit fűznék hozzá, hála az égnek 70 éves vagyok, remélem megúszom, s előbb halok meg...Node a gyerekek ??? A Marsra még nem mehetnek, hova meneküljenek az őrület elől ? 

Istenem, Istenem, nagyon elrontottál valamit, amikor az "ember" nevű hibás szériát kiengedted a kezed közül...