Kérem, ne vegyétek ezt egy unatkozó nyugdíjas nyavalygásának.
Egyszerűen csak leírtam a témával kapcsolatos gondolataimat....Se
elolvasni, se kommentet írni hozzá nem kötelező.
Ha mégis továbbolvassátok, kezdjétek ezzel –
ámbár nem egyszerű és laza kis olvasmány: http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_%C3%A9let_%C3%A9rtelme
Legjobban a hosszú anyag
utolsó sora tetszett:
„Az életnek van értelme:
…bizonytalan, hogy mi, de valaminek csak lennie kell.”
Keressük hát, de nem tudom
mi leszünk-e, akik megtaláljuk.
Sok időm van, sokat
gondolkodom, gyanítom gyakran teljesen hiábavaló dolgokon is. Mint pl. azon,
miért is érzi magát feleslegesnek egy ember ? (Persze ragozhatom tovább is:
egyáltalán mások is érzik azt, hogy
feleslegesek ? Mert néha van
olyan gondolatom is, hogy mindezek csak nekem jelentenek problémát, másnak vagy
eszébe sem jut ilyesmi, vagy nem „gyötri” magát vele.)
Az öregek.
Vagyunk páran….(egyes
vélemények szerint túlságosan is sokan) öregek. Még viszonylag jó
fizikai/szellemi állapotban. Gyerekek,
unokák „kirepültek”, esetleg nincsenek, vagy máshol élnek. Nem nagyon törődnek
velünk, hiszen a saját életüket is épp elég megszervezni, „üzemeltetni”.
A nagyi, (pláne a nagynéni) mondjuk név-és születésnapon,
karácsonykor jó ha van,
gyors-segítségnek is megfelel, ha munkaidőben
jön a vízvezeték szerelő. Néha letudnak egy-egy félig-meddig kötelező
látogatást nála, (na, ne legyek már ilyen rosszmájú, szóval) eljönnek néha,
amikor van kis idejük ránk…
Barátnők persze vannak.
Egyidősek vagyunk, sokan éreznek hozzám hasonlóan. Van, aki beszél róla, van,
aki mélyen eltitkolja. Városiak lévén nincs kertünk, nincs állatunk, miket
gondozni, ellátni, kapálni, etetni kéne. Vannak nyugdíjas klubok… Olvasom a
neten, persze, van Pécsett is ilyen – de
valahogy nem igazán ilyesfélét hiányolok…Nem előadásokra akarnék járni,
meg igazán utazgatni sincs kedvem (pénzem). Egyébként is, akik kirándulni
járnak együtt, régi, összeszokott
társaság, épp úgy, mint a kártyások. Próbálkoztam néhányszor, elég nehezen
fogadják be az új tagot.
Ellátjuk önmagunkat,
akinek van férje, még azt is. A lakásunk rendben, túl sok koszt nem csinálunk
már. Egy részünk főz – mert feladat az is, pláne, ha a hozzá tartozó
bevásárlásra is gondolunk. Mások úgy
vélik, anyagilag jobban jönnek ki, ha hozatják a kosztot. (Mindig tervezem, de
még egyszer sem jutottam el odáig, hogy kiszámoljam, mi az olcsóbb, a hozatott,
vagy a saját gyártmány… A minőségről most ne beszéljünk.)
És igen, van, amikor
elmegyünk egy tárlatot megnézni, vagy netán valamilyen előadásra, többen
közülünk még olvasók, vagyis könyvtárba-járók. És persze most már elég sok a
netező öreg is. Meg tévézünk is…
És mindezek nem töltik ki
(a kb. 5-6 órára lecsökkent alvásidővel együtt) a nap 24 óráját, a hét 7
napját. Nem én vagyok egyedül, aki azt érzi, lehetne még „használni” bennünket
valamire. Jó lenne, ha adna valaki valamilyen feladatot, amit még képesek
vagyunk elvégezni. Ami rákényszerít, hogy felöltözzünk és kimenjünk az utcára,
emberek közé. S ha a feladatot elvégeztük, élvezhessük újra (azt, amit az ember
egész életében, amíg dolgozott, oly természetesnek tartott) az elvégzett munka
örömét, sikerét. Hogy érezzük, még tudunk segíteni, még szükség van ránk,
(bocs, hogy ezt írom, de) még érünk valamit. Hogy van értelme reggel felkelni…..
Nem tudom, elég világosan
fogalmazok-e ? Nem igazán szórakozási
lehetőségeket hiányolok én, hanem
MUNKÁT. Így, csupa nagy betűvel. Feladatot. Sose hittem volna, hogy
valaha is ez fog legjobban hiányozni az életemből – habár én mindig is örömmel
jártam dolgozni, nagyon jó volt a közösség is, az elvégzendő feladat is
passzolt hozzám – nem is csodálom, hogy szerettem és hogy hiányzik….Talán
tényleg az volt az életem értelme….
Legyek őszinte ? Nekem a
blogolás segít kicsit ebben a problémában. A szinte minden-napi bejegyzés-írás
olyan, mintha naponta 1-2 órát dolgoznom „kellene”…Az én fizetségem a ti kommentelésetek,
vagy leveletek melyet a szövegemre reagálva írtok nekem, s ezúton is köszönök.
Annyiszor halljuk és
éreztetik is velünk, hogy kolonc vagyunk a társadalom nyakán. Nem számít, hogy
40 évet becsülettel ledolgoztunk, most sajnálják tőlünk a vacak kis
nyugdíjunkat, most felhánytorgatják, hogy sokat járunk orvoshoz és zabáljuk a
gyógyszereket. Persze tesznek róla az illetékesek, hogy mindez egyre nehezebb
legyen, hiszen ma már orvoshoz jutni csak és kizárólagosan hosszas várakozás
után (esetleg pénzért) lehet, a gyógyszerek áráról meg ugye ne is beszéljek….De
arra, hogy valahol, valamiben segítsünk, nincs lehetőség, nincs szükség. Még
olyan-fajta munkára se hívnak/kérnek, amiért nem jár fizetség.
(Csak zárójelben mesélem
el: amikor 62 évesen nyugdíjba mentem felhívtam a gyerekklinikát és elmondtam,
hogy egy rengeteg idővel rendelkező nyugdíjas ajánlkozna arra, hogy időnként
bemenne, mesélni a beteg gyerekeknek. Természetesen ingyen ! Köszönték, nem
tartottak rám igényt….)
Szóval vagyunk páran, akik
többnyire csak tengünk – lengünk…
Kimondva, vagy
kimondatlanul nincs más feladatunk, mint a színház közönségének: megnéztük az
előadást, tapsoltunk is, jöhet a függöny….mi pedig mehetünk….
Weöres Sándor írta:
„…És néha, hogyha agg
kezük
játszik egy szőke
gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége
többé….”
********************************
És a középkorúak.
De hogy ne csak a magam és
korosztályom gondjáról írjak: vannak hasonló gondokkal küzdő középkorú
ismerőseim is.
Egyikük egy 50 éves férfi. Középvégzettségű, városi
lakos. Sok mindenhez ért, kedve és tehetsége megvan/megvolna. Nem talál munkát.
Egyszerűen sehová se kell. Vagy sok, vagy kevés a végzettsége. Ha mégis
alkalmazzák, akkor csak időszakosan, vagy feketén, vagy pinka-pénzért. Vagy
kell ugyan a munkája, de nem fizetik ki.
Gondolom – részben nyugdíjas Édesanyja segítségével küzdi át magát
keddről szerdára és márciusról áprilisra. Egyben a mama kora és léte az ok,
amiért nem tud és nem akar vidékre, külföldre menni munkakeresőbe. Vagy
kölcsönkér – és állandó rettegésben él, hogy majd miként tudja a tartozást
megadni. Lesz-e aki újra és újra hitelez neki a bizonytalanra ?
Állásinterjúkra jár –
többnyire még választ sem kap a jelentkezésére. Ígérettel pedig az éhes hasat
nem lehet becsapni és nem lehet belőle a villanyszámlát kifizetni.
Miféle élet ez ? És meddig
lehet így élni, reggel a tükörbe nézve ? Holott hát mindenki számára világos,
nem ő a hibás. A sors úgy hozta, hogy családja (=házastárs, gyerek), akiről
gondoskodnia kelljen – szerencsére ? – nincs. És ha lenne ?
A másik: van egy kis
barátnőm, 51 éves. Olyan munkahelyen dolgozott, (kárpitosként) ahol nő létére nagyon kemény fizikai munkát
végeztettek vele. Nincs egy ép izülete, és a ragasztóanyagok, vegyszerek
tönkremarták a tüdejét. Rokkant, de hát abból a pénzből amit kap, megélni nem,
csak épphogy tengődni lehet. Természetesen „feketén” eljár dolgozni. Takarít gazdagéknál. És mivel
köztudottan a szegény embert még az ág is húzza, a férje halála előtt
„ráhagyott” vagy 2 millió adósságot….A szó szoros értelmében kezével a szája
előtt él. Falun lakik, amit csak bír, megpróbál megtermelni, de még így is
retteg néha, hogy egyik-másik számláját nem tudja kifizetni, gyógyszerét
megvenni. A lánya örül, ha a családjával, gyerekével, férjével át tud vergődni
egyik hónapról a másikra. Ő is munkanélküli, a férjének olyan szakmája van,
amiből nincs rendszeres jövedelem. Az anyját nem tudja segíteni. A fia már
elment külföldre dolgozni, két szakmával ott talált állását, itthon ő sem
kellett. Egyedül a fiú az, aki valamelyest segíteni tud az adósságok
törlesztésében.
***********************************
Meg a fiatalok.
Már József Attila is ezt
érezte 20 évesen:
„Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg….”
És akkor akár folytathatom
is a témát, az ifjabb korcsoportban… Mi van azokkal az ezrekkel, akik húsz
évesen cél, remény és lehetőség nélkül tengődnek ? Készakarva nem írom, hogy „élnek” – mert el
sem tudom képzelni, hogy mi lehet egy 20 éves
fejében, akinek semmi életcélja nincs, sőt sok esetben reménye sincs egy
normális életre. Ezt az érzést szerencsére az „átkos” megspórolta nekem.
Most aki nem tanult azért,
aki sokat tanult azért van bajban. Se az alul- se a túlképzett nem kell sehová.
Üzemek, gyárak, bányák, téeszek bezártak, nem kell gépész-bánya-építő-agrármérnök…8 általánosos
se.
Néha átkozom őket a
viselkedésükért, a modorukért, az összemocskolt buszokat/falakat, vagy tántorgó
alakjukat látva… Mégis, mibe
kapaszkodhatnának ? Hol láthatnák, tanulhatnák meg, hogy mit is jelent ez a két
szó: a „munka becsülete”?
Abba a témába most ne is menjünk bele, hogy mire "nevel" a "szociális juttatás".....
Még jó, hogy nem vagyok
olyan helyzetben, hogy tanácsot kell adnom tizenéves unokámnak, hogy mit
tanuljon. Ugyanis nem tudnék mit mondani neki. Attól meg a hajam szála is égnek
állna, hogy „világgá” engedjem/űzzem, csak azért, mert itthon nincs lehetősége.
Se tanulásra, se munkára. Na de akkor mit csináljon ? Álljon be a tengő-lengő,
céltalanul napot múlató, esetleg kétségbeesésében drogozni kezdő ifjak táborába ?
*************************************
Tudom, tudom én persze,
hogy ez az egész nem mai, tegnapi téma,
probléma. De valahogy nem azt érzem,
hogy javulna a helyzet, hanem épp ellenkezőleg….Piszkosul pörög a technika –
hovatovább kiderül, hogy emberekre – legalábbis ennyire amennyien vagyunk –
semmi szükség.
Tudja valaki a megoldást
???
(Na jó, ez csak költői
kérdés volt …
Vagy ha nem, akkor jobb, ha nem írom ide a válasz-lehetőségeket.)
Kép: http://paramoral.eu