Kérted, íme a történet.
Elég sokan tudják rólam
(talán te is), hogy esküdt ellensége vagyok az eldobós társadalomnak, ezen
belül is annak, hogy mások számára még használható tárgyak/ruhafélék és bármi a
kukába kerüljön. Évek óta foglalkozom „közvetítéssel” (volt aki el is nevezett „MARITAS”-nak
) – összegyűjtöm
az egyik helyen feleslegessé váló dolgokat és igen sok „helyem” van, ahol ezeket örömmel befogadják. Nem
sorolnám tételesen, de maradjunk annyiban, hogy nem a Magaslati útra viszem
ezeket a cuccokat.
Aki nem ismer közvetlenül
olyan családokat, akik a szegénységnek efféle mélységes bugyrában élnek, annak
nincs fogalma a mai Magyarországról. Aki nem látott még felcsillanó
gyerekszemet egy használt játék láttán, az nem tudja, mi az őszinte gyermeki öröm. Egyes emberek élet- és
lakáskörülményeiről a XXI. század Magyarországán inkább ne is beszéljünk…
Amíg dolgoztam, többekkel
voltam kapcsolatban - mióta nyugdíjban vagyok, kevesebben keresnek (sajnos) – hogy
feleslegessé váló dolgaikat felajánlják. Minden esetben én elmegyek a
cuccokért, nem kell hozzám szállítani. Itthon aztán szétszortírozom, és úgy
csoportosítom, hogy hová szándékozom továbbítani.
Két alkalommal voltam
„önző” és megtartottam a hozzám kerül rengeteg holmiból valamit. Az egyik egy meghalt néni vadiúj gyapjú ágygarnitúrája
volt. Szegénynek megvette a fia – de a néninek már nem volt ideje a
használatra. És amilyen kegyetlen a sors, a néni halála után nagyon hamar,
tragikus módon utána halt az agglegény fia is…. Szinte az egész
lakásfelszerelés hozzám került – vagyis rajtam keresztül a rászorulókhoz.
Olyan régóta szerettem volna egy gyapjú ágygarnitúrát, de sosem volt rá pénzem. Nem
éreztem lelkifurdalást, hogy megtartottam.
Az ágytakarónak kicsit
másabb a története. Ahonnan hoztam, egy meglehetősen durva válás utáni
„nem-akarok-látni-semmit-ami-rá-emlékeztet” csomag része volt, azzal a
felszólítással, hogy ha akarom, az ágytakarót tartsam meg.
Akartam. Kedvelem. Sosem
volt ilyenem sem.
A többi holmi pedig megtalálta
gazdáját.
Kár, hogy nem vezettem
valamiféle naplót a kezemen átment rengeteg adományról. Volt pl. – szintén egy
idős néni lakásfelszámolásából adódóan – egy jól felszerelt éléskamra befőtt és
lekvárállománya, máskor tömérdek mennyiségű kézimunka/kötőfonal, edény annyi, hogy 3
konyhát ki ehetett volna stafírozni vele. Gyerekbicikli és szánkó és
természetesen ruhaféle tonnaszámra.
Ma is vállalom szívesen a
közvetítő szerepét – még akkor is, ha egyre kevesebben vannak, akik kérik a
segítségemet. Hely, ahol örülnek a használt holmiknak is – van bőségesen.
A blogodat a kezdetek óta olvasom, figyelemmel kísérem és bizony a carítatív tevékenységedről nem egyszer adtál hírt. Kevés embert ismerek aki ilyen jellegű feladatot felvállal, manapság inkább elfordulunk egymástól és mindenki a maga kis világában próbál egyensúlyt teremteni. Én nagyra becsülöm amit felvállaltál, többek között ezért is nagyon szeretek hozzád belátogatni.
VálaszTörlésNagyon köszönöm a történetet és külön köszönet, hogy nekem is hoztál már másnál elárvult anyagdarabokat, újra felhasználható ruhákat örökbefogadásra!
VálaszTörlésPuszillak!
Szívesen Abile ! Hidd el, én örülök a legjobban, ha megtalálom a hozzám kerülő dolgoknak az új gazdát !
VálaszTörlés