Beindult a hagymaszezon…

Barátnőmmel elmentünk a szokásos évi medvehagyma szükségletünket begyűjteni.  Olyan jó ezt a harsány zöldet látni mindenütt:

 A hóvirág, a hunyor meg a som már elnyíltak, de itt az odvas keltike, a szellőrózsa, az ibolya és duzzad a fák rügye is. Olyan pompás illat úszott ott az odvas-keltikés részen, hogy pár pillanatig csak azért ácsorogtunk, hogy ezzel az ingyen-parfüm-illattal eltöltekezzünk.

Illatot nem tudok csatolni, de képeket igen:

A medvehagymát idén is felaprítva, és jól becsomagolva hűtöttem le – rettentően intenzív illata van, ha az ember nem elég ügyes, hát az egész mélyhűtője szaglik… 

 A pincémben is érezhető a tavasz, a vöröshagymák is beindultak. A krumplit – szokás szerint – lecsíráztam és a megindult hagymákat feldolgozom.

Rémlik, hogy már tavaly is írtam, de sebaj, megismétlem, mert igenis praktikusnak tartom: én ezeket szépen összeaprítva megpárolom. Egy tálcára kiterítve megfagyasztom, ha kőkemény lett, apró kockára töröm és egy(két) vastag  nylonzacsiban a mélyhűtőben tárolom. Bármikor előkapható, ha valamilyen ételbe dinsztelt hagyma szükséges.

Idén kísérletezem először azzal, hogy néhány ilyen zöldülő öreg hagymát bedugtam a földbe, s kíváncsian várom, miféle zöldhagyma nő ki belőle. Ma ugyanis a piacon megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy szebb csomó (6 db-os) zöldhagymáért 150.- Ft-ot kérnek. Na, majd termelek én magamnak !!! Ezekből talán előbb lesz ehető hagyma, mint a pici dughagymákból, bár a  2 hete eldugottak már kezdik mutogatni kis  apró zöld levelüket.

Pogányban jártam.

Itt van a városom közelében, oszt’ mégse voltam  eddig még ott soha…Tegnap a barátnőm látogatóba ment a Baldauf  Gusztáv (szoc. - bocsánat) szeretet otthonba, ami Pécsről költözött ki pár éve ide, s mivel szép volt az idő, kedvem kerekedett elkísérni. Hadd nézzek már körül, ebben a faluban…

A történetéről itt olvasható egy kis ismertető: http://www.pogany.hu/index.php

A falu nevét hallva, gondolom a legtöbb embernek a repülőtér jut eszébe, ami - ha jól tudom - nem dicsekedhet jelenleg valami nagy forgalommal. Hajdanában az én cégem is volt tulajdonosa, itt szálltak le-fel a gépeink, innen mentem én is  Kaposvárra a kis Pilátus Turbo Porter-rel. Az a gyanúm, a jelenlegi helyzet nem igazán kedvez az ilyen kis reptereknek – és azt végképp nem hinném, hogy a falu ebből bármit is profitálna.

Kicsi település, csendes, nyugis. Megbújik a halastó  az ölében, s nem tudom, nyáron mekkora a forgalom itt, de tegnap mindössze 5 pecás várakozott türelmesen a partján. Igaz, lehet, hogy korán is van még, alszanak a halak. A tó, még így a tavaszi meztelenségében is kellemes látvány.

Ide-oda autózva próbáltam  keresni valami „látnivalót” – de nem nagyon akadtam semmire. Van egy „Borbély múzeuma”, de csak szerdán és pénteken van nyitva. Egyetlen szobor, emlékmű nincs a faluban. A temploma (természetesen) zárva – ennek a környezete viszont tetszett, egy szép sűrű tujasor vezet a főkapuig. Körülötte van a temető – ahol megkíséreltem pár régi sírt fotózni, de az igazán régieken annyira olvashatatlan már a véset, hogy jóformán semmi nem látszik, nem sikerült  egy jó képet se készítenem.

Találtam egy valamilyen templomtorony szerűséget, erre nézve a neten nem találok semmit. 1910-es évszám szerepel a falára erősített kereszten – hát  fogalmam nincs, mi lehetett itt, akkor.

Az idősek gondozó-otthona viszont   - már amennyit láttam belőle ( előtér, ebédlő, imaterem,  egyszemélyes lakosztály ) nagyon szép. Kert/park ugyan nincs hozzá, csak egy relatíve kicsi udvar – de lehet, hogy akik itt élnek, nekik már ennyi is elég.

Hát ez, ennyi Pogány. Nem hiszem, hogy másodszor is meglátogatom…

Ezt az utolsó képet csak érdekességként teszem be ide. Több diófán is van ilyen sárga zuzmó-féleség. Nem tudom mi ez és nem tudom miért nőtt a fákra, de valahogy azt érzem, ez nem egészséges dolog, hanem valamiféle betegség…

Jós-álom (?)

Semmi kommentárt nem fűzök hozzá, max. annyit, hogy néha még én is megdöbbenek bizonyos álmaimon, holott volt pár évtizedem, hogy hozzászokjak az agyam különös játékaihoz….

Társasutazáson vettem részt, a húgommal és a sógorommal. Busszal mentünk egy elég sivár tájon, fák nélküli, de azért zöld (füves) hegyek kísérték az utunkat. Azt is tudtam, hogy egy barlang meglátogatására készülünk, valamilyen overál-félében voltam (mint anno, amikor még a valóságban is kutattam a barlangokat, jó négy évtizede…)

Aztán elértük a barlangot, be is mentünk, de az általam jól ismertek közül egyikre sem hasonlított, közepes méretű volt, vörös-agyagos, sziklás, cseppkövek nélküli. Egy kanyar után érdekes módon  elértünk egy nyitott részt, ami leginkább a gyükési bányagödörre hasonlított, de nem szenes, hanem szürke sziklás volt. Olyan utak vezettek körbe-körbe a gödörben, mint amilyenek a valóságban a bányagödörben is vannak és anno ezeken szállították a hatalmas teherautók/dömperek a kifejtett szenet. A gödör jobb (keleti) oldalán jöttünk ki, és a bal oldalon (nyugat felé) folytatódott a járat. (Hát nem fantasztikus, hogy ilyesféle pontossággal emlékszem az álom-képekre ?)

Már az elején láttam, hogy túl magasan van az a hely, ahol folytatni kell majd az utat, és ahogy közeledtünk felé, azt is észrevettem, hogy csak úgy lehet bemenni,  hogy egy u.n. „mászó-falon” kell az embernek felküzdenie magát (Tudjátok, olyan mesterséges fal,  amin a hegymászók szoktak edzeni, mindenféle kis kidudorodásokkal, kapaszkodókkal.)

Már mindenki felmászott  és én csak álltam és vártam, hogy segítsen valaki. Elmentek az emberek mellettem, utolsónak a sógorom, aki nagy erőlködve, de csak-csak bejutott a barlangjáratba. Senki se nézett vissza rám, mintha levegő lettem volna, úgy mentek el mellettem…

Elképedten és szomorúan álltam és tudtam, hogy én akkor innen továbbmenni egyedül már nem tudok és azt se tudom, miképp is juthatnék most legalább a barlang elejére vissza.  Ijedten vettem észre, hogy elemlámpám sincs….

És akkor megállt mellettem egy régimódi ZIL teherautó, kiszállt belőle egy kedves, szemüveges fiatalember, és mint aki olvas a gondolataimban azt mondta: „Kiviszem én innen a bejáratig.”

Hálásan be is ültem az autóba és nagyon hamar (érdekes módon valahogy nem a barlangjáraton keresztül) de egyszer csak a bejáratnál találtam magam. Kiszálltam, az autó elment. Ott álltam egyedül, egy ismeretlen tájon, mindenkitől elhagyatva, magányosan…

És akkor felébredtem.

Szódásüveg kiállítás

A szódavíz (másként szikvíz, a köznyelvben szóda is), nyomás alatt lévő szénsavas ital. Szikvíznek (szódavíznek) csak olyan terméket szabad nevezni, amely szifonfejes palackba, vagy szifonfejes felvezető szárral ellátott szikvizes ballonba van töltve.

A szódavíz nagy nyomáson (4-6 atmoszféra) szén-dioxiddal telített ivóvíz, amelynek Magyarországon való gyártását Jedlik Ányos dolgozta ki. Kezdetben a szódavizet szikvízgyártó kisiparosok állították elő és üvegpalackokban árulták. A 20. század második felében megjelentek a fémből készült palackok (szifonok), amelyekben a szén-dioxidot és a nyomást a rászerelhető patron tartalma adja. A rászerelés során a patronból nyomás alatt átáramlik a szén-dioxid és összekeveredik a vízzel.

A 20. század végén a szikvízgyártó kisiparosok átálltak a műanyag palackban tárolható szódavíz árusítására. A szódavíz kitűnő szomjoltó és fröccs-adalék. A 2000-es években jelentősége csökken az ásványvizek elterjedése miatt. – ezt mondja a wiki…     ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%B3dav%C3%ADz )

…én meg azt, hogy érzésem szerint szegény szódavíz (üveges) lassan teljesen kimegy a divatból.

Bár környezetszennyezőbb, de egyszerűbb megvenni a kész ásványvizet – arról már nem is beszélve, hogy ezek jó része nem is „ásvány” hanem „csak normális” víz. Sőt, néha még érdemes is odafigyelni, mert egyik-másikában a különféle ásványi-anyag tartalom elég magas, ami nem mindenkinek ajánlott….

A magam részéről jóformán alig fogyasztok buborékost. Van ugyan egy szódásszifonom – persze nem a régi alumínium és nem is a drága hálós-üveg, hanem „csak” egy műanyag. Ha máskor nem, hát a palacsinta sütéskor elő kell venni…

Ami még eszembe jut róla, az a „spriccer” szó, meg gyerekkorom vasárnapi rántott-húsos ebédjei. Bor ezen az ünnepnapon (=akkor még az volt a vasárnap!) mindig volt az asztalon, s nagyapám mondta mindig, hogy milyen jó is ebéd után  egy jó spriccer.

                                           ***************************

A víz világnapja tiszteletére a Tudásközpontban szikvíztörténeti relikviákból nyílt egy kiállítás, ahol antik szódásüvegek, a szikvízgyártás tárgyi emlékei és múlt századi címkék láthatók. A tárlat alapját a szegedi Bánffy család gyűjteménye, Tibold Zita tárgyai és Weinreich László címkéi adják, kiegészítve a pécsi lakosok által felajánlott darabokkal.

Ezek láthatók a kiállításon (Ha valaki lusta lenne elmenni…):

Könyvek, gondolatok 2.

Most ezeket a könyveket olvasom:

Nem tudom, másnak is vannak-e ilyesféle őrült gondolatai, de én néha egy-egy embert meglátva, azonnal valamiféle növényre, vagy állatra KELL, hogy gondoljak. Magam sem értem, miért van ez, csak néhány példa: Egy hajdanvolt hivatali ügyfelemről valamiért mindig a meztelen csiga jutott eszembe. Amikor elment a pasas, azonnal kezet mostam, mert valamiért szörnyen visszataszítónak éreztem. Egy másik ismerősöm  valamiféle bölényre emlékeztet. Nagy darab, kicsit mindig fújtat, lefelé görbülő száját szőr(=bajusz) takarja, néha kissé bandzsán néz. Egy hajdani kollégámat ha látom, Moha bácsi a törpe jut eszembe, de lengedező moha szakállal. Duci osztálytársamat pedig állandóan egy hatalmas pipacsnak látom – és tényleg ne kérdezzétek, miért ?

No ez a bevezető csak azért íródott, hogy elmondhassam, Esterházy Péterről nekem mindig és azonnal az iszalag jut eszembe.

Úgy vagyok én ővele, hogy van, amikor szeretem, van, amikor nem. A Termelési-regény meg a Fancsikó és Pinta pl. nem tartozik a kedvenceim közé, de  a „Harmonia cælestis” és a „Javított kiadás”  viszont tetszettek, bármilyen nehezek is voltak (nem csak súlyra !). Legkedvesebb az elolvasottak közül  „A szív segédigéi”.  „A kitömött hattyú”, meg „A halacska csodálatos élete” olyasmik, mint az, amit most hoztam  ki a könyvtárból az „Egy kék haris” címűt. Épp úgy, mint  a másik kettőben, ebben is vannak mosolyt-keltő  és elgondolkodtató szövegek.

Kimásoltam néhány részletet, a könyv elolvasását pedig jó szívvel ajánlom:

Mondatok az elmúlt évből

JANUÁR         Azt mondja a nagyfiam a konyhában, magának?, a testvérének?, az anyjának?: Nesze, a luxus! – és beindítja a kenyérvágó gépet.

FEBRUÁR        Születő magyar polgárság: Te figyelj ide te, bazdmeg, ha én nemet mondok, te mér mondol igent? (Mert… hát ez a véleményem.) Te figyelj, te valahogy nagyon el vagy keverve. Velem nem lehet ellenkezni, ez itt nem szokás, még azt is ki kell találnod, mi az, amit egyáltalán kérdezni lehet… És te, ha te sokat ugrálsz, bazdmeg, a sajtóban, itt-ott, értesz, akkor még az unokáid is tudni fogják, hogy mit károgott annyit a nagyfater, csak a tiszta kóser kedvéért, nekem 300 testőröm van, 150 pénzbeszedéssel foglalkozik, 150 az ilyen tetűkkel. ……

JÚNIUS       Egy pap, Burgenlandban, úgy mozog az oltár előtt, mint Elvis Presley.      

JÚLIUS Nem álom, de olyan: Jung Chang-gal ülök egy hintóban, végighajtatunk egy norvég halászfalun, angolul beszélgetünk (!), én szerintem azt mondtam neki, hogy én is hattyúkról szoktam könyveket írni, aminek megörült, plezsörének adott kifejezést. Az irodalmi esten az Egy nő-ből olvastak föl részeket. A norvég halász hallgatag hallgató.   

AUGUSZTUS      Író-olvasó találkozó: ma, 50 méteren belül kétszer összesúgtak mögöttem a szigligeti utcán: először ezt mondták: szemét hazaáruló, aztán pedig ezt: de szépen őszül!                                                                                                              

Év eleji mondatok

Ma később keltem, mint a Nap. De később is nyugodtam.

Már egy nap eltelt az évből, nagy baj nem történt, eddig. Fölemelték a villamosjegy árát. Viszont még a régi, jó áron beszereztem két 20-as tömbjegyet. Busás haszon ütötte markomat. Bár lejő belőle a benzinpénz, mert hát utána kellett járni. Ezt most akkor szépen beosztom az egész évre. A bírvágy majdnem hármat vétetett velem. Ezek február végéig érvényesek, mi van, ha nem utazom le őket? Félő, nem hagynám bennük, a Közlekedési Vállalatban, és február közepétől (vajh ez is idus lehetne!), mint az őrült, tujáznék föl-le a városban, röhögve a markomba (ugyanabba, melyet busás haszon ütött), hogy még a régi áron furikázok. Igaz, nincs hová.

Az áremelkedésre való tekintettel tegnap új telefonrendet vezettünk be a családban; több kategóriát állítottunk föl, az elkerülhetetlen telefonok, a technikaiak és a kéjtelefonok; hogy melyiket a nap melyik szakában, mennyi időtartamban lehet, szabad, kell. A kisebb gyerekek a kéj szóra finoman elpirulnak, amit ez idő szerint jó jelnek veszek. A nagyobbak elvi vitát kezdeményeznek a kialakított fogalmak helyességét és használhatóságát illetően, hogy azok nem volnának diszjunktak és nem teljesek, és így tovább, és természetesen amíg ez nincs megnyugtató módon tisztázva, addig ők a régi módon fognak élni és telefonozni.  Még jó, hogy süket a telefon.

Az első mondat, melyet ma hallottam, ez volt: Pityukám, ha te krokodil lennél / engem mind megennél. – A kisfiam énekelte ezt nekem ébresztő gyanánt. Állt az ágyam mellett, és nézett. Hogy melyikünk a krokodil, ez a Pityu, még nem dőlt el.

Kilenckor rendben lementem a bányába dolgozni. Fél tízkor rémülten becsörtet a krokodilos gyerek, hogy kivonásnál mindig marad-e egy? – Holnap kezdődik az iskola. A kérdést provokációnak tekintem, nem válaszolok. Méghogy marad-e egy. Mittudomén. Sose marad semmi, fiam. Elvesznek ezek mindent, ezek a labancok. Ja, pardon….

…Viszont, így a másik hír, az ideérkezett amerikai katonák ellenére sem nőtt Taszáron a prostitúció. Na, hála Istennek….

….A hírekben még egy svájci ötgyerekes apa is szerepelt, aki hóembert épített a gyerekeivel, s közben az egyiket, a kicsit, véletlenül beledolgozták, beleforgatták a nagy hógolyóba, meg is halt. Őrület. És akkor itt még a házban pofákat vágnak, hogy én mért nem hóemberezek a gyerekekkel….

….Mi van, elakadtál? – kérdezték ma tőlem.  
Má mér? 
Akkor szoktál ilyen kedves lenni….                                                

….Szép mondattal ajándékoztak meg tegnap: most hallottam egy ellenségedtől, aki a barátodtól hallotta, hogy nagyon rosszul nézel ki….

…..A krokodilos oda nyilatkozott, hogy túlságosan úrira (!) neveljük, különösen a mama. Hogy úrira? Hát hogy mindig udvariasan kell meg értelmesen meg késsel-villával. Valóban. És? És ez így nincsen rendben, mert ő nemcsak úri, hanem harcolós is, és ő kalandosan akar élni, de ezt én úgysem értem.                                                          

 Jól van, fiam. Akkor éljél kalandosan.

E.P. digitalizált művei itt olvashatók:

http://pim.hu/object.942135e6-4236-45cf-bd4b-24929976729a.ivy

Könyvek, gondolatok 1.

Tegnap egész délután meg még este is azzal kényeztettem magam, hogy csak olvastam. A TV-t se kapcsoltam be, még a vacsorámat is a szobába hozva ettem. Jó könyveim vannak, s olvastuk kapcsán „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”. Ma megosztom veletek az első felét, holnap meg majd jön a második.

Végre valahára visszatértem a reggeli tornámhoz – ha már a jógára járni nem tudok… Ennek kapcsán elővettem  kedvenc könyveimet, belelapozgattam kicsit. Nem idegenek tőlem a keleti vallások, ugyanis pontosan azt mondják, amit minden – szerintem – normális embernek kellene gondolni, függetlenül attól, hogy  a Föld mely pontján született és melyik hithez tartozónak vallja magát.

Íme néhány idézet az egyikből, Szvámi Vivékánanda: A cselekvés és a szeretet jógája  c. könyvből:

A világ nyomorúságait nem lehet pusztán  anyagi segítséggel gyógyítani. Amíg az ember természete meg nem változik, addig ezek a testi szükségletek újra és újra fölmerülnek majd, szenvedni fogunk és ezt semmilyen mértékű anyagi segítség nem lesz képes tökéletesen orvosolni. A probléma egyedüli megoldása az emberiség megtisztítása. Minden látható gonosznak és szenvedésnek a tudatlanság a szülőanyja. Gyúljon az emberekben fény, legyenek tiszták, erősek és tanultak ! Egyedül ekkor – és  nem ennek előtte -  szakad vége a szenvedésnek a világon.

                                         ******************

Anyagias életünk feszültségében és rohanásában idegeink elveszítik  érzékenységüket és megkeményednek. Minél idősebbek leszünk, annál több pofont kapunk az élettől annál érzéketlenebbé válunk és még azokat a dolgokat is hajlamosak vagyunk semmibe venni, melyek feltűnően és ismétlődően történnek körülöttünk. Az emberi természet azonban időnként érvényesülni kíván, ami ahhoz vezet, hogy vizsgálni kezdjük ezeket a megszokott történéseket és rájuk csodálkozunk- a kíváncsiság tehát az első lépés a fény felé.

                                        ******************

Ki élvezi a képet ? Aki eladja, vagy aki szemléli ?  A képet az élvezi, aki úgy ment oda, hogy nem szándékozik sem eladni, sem vásárolni. Ő a képet nézi és gyönyörködik benne. Az egész világegyetem egy kép, s amikor a vágyak eltűnnek, akkor az ember élvezi a világot. Ekkor megszűnnek a vétel, az eladás és a tulajdonlás ostoba elképzelései.

A muflon

Ma egyben ismételte a 3SAT azt a sorozatot, melyet részleteiben már láttam, ( Andreas Kieling: Mitten im wilden Deutschland) és mely a hajdani K-Ny németországi határon gyalog vezette végig a nézőket. A. Kieling egyébként mint kalandor és natur-filmes ismert Németországban, ezen az útján elkísérte Cleo névre hallgató hannoveri vérebe is.

Valójában a film egyik kis részlete miatt bukkant fel bennem egy emlék. Kieling egy mufloncsordát fedezett fel az erdőben, s ahogy megláttam ezeket az állatokat, azonnal egy régi és igen kedves történet jutott eszembe.

Valamikor többször is jártam a Wörthi tó partján fekvő  Veldenben. E kisvárostól nem messze található a Rosegg nevü település, amiről nem is tudom mekkora, falu-e vagy kisváros, mert valójában a vadasparkja miatt mentem oda. 

Lenyűgöző élmény volt számomra, hogy életemben először akkor és itt láttam teljesen szabadon kószáló vadállatokat – vagyis hát a „teljesen szabadon” az valami óriási elkerített területet jelentett, akkorát, hogy többnyire nem is lehetett látni a kerítéseket.  Csodás zöld réten legelésző szarvasokat láttam, aztán több helyen csak feliratokat, hogy errefelé róka, vagy borz is látható, ha épp szerencsém van (nem volt).

Sosem fogom elfelejteni, hogy van az erdőnek egy olyan része, ahol szabályos moha-szőnyegen lehet járni. Én még ilyen gyönyörűt sehol se láttam. Óriási páfrányok szegélyezik az utat, és vagy szerencsém volt, mert kevesen voltak, vagy a túl nagy területen jól eloszlottak a vendégek, de én bizony senki emberfiával nem találkoztam.

Emberfiával nem, de az egyik kanyar után, épp amint kiértem az erdőből, a napos sziklán ott feküdt egy muflon. Olyan mozdulatlan volt, hogy első pillanatban attól tartottam, nem is élő, hanem tán egy pompás szobor – de aztán a zajomra felemelte a fejét és felém fordult. Nagyon lassan, óvatosan közeledtem feléje – átfutott a fejemen, hogy na, mi lenne, ha most nekem rontana, sehol egy ember, akitől segítséget kérhetnék – de nem, felesleges volt az aggodalom. „Lép, lép, lépeget, még, még, még egyet” – mondtam magamban a verset és egyszer csak ott álltam a muflonomtól karnyújtásnyira. Na, ha már idáig merészkedtem, óvatosan és lassan a szarvai felé nyúltam, nem tudom miért gondoltam, tán ott engedi, hogy megérintsem. És tényleg engedte. Mintha lepke szállt volna rá – annyiba vette a kezemet…De én… én annyira meghatódtam… mert hát azért mégis csak csodálatos, hogy egy vadállat – még ha állatkerti is, de hagyja magát megérinteni egy vadidegentől…

Nagy élmény volt.

Igazából nem is passzol ide ennek a kirándulásnak a befejezése, mert elrontja a történet szépségét – de hát a valóság az már csak ilyen…

A bejáratnál lehet mindenféle állat-eleséget vásárolni, rájöttek az állatkertesek, hogy egyrészről ez nem rossz üzlet, másrészről így remélhetik, hogy az állatok a nekik való élelmet kapják.  Nem vettem én itt semmit, nem állt szándékomban etetni őket (bár pénzem sem nagyon volt). Viszont ahogy lefelé jöttem már a hegyről észrevettem egy óriási kifutóban a nandukat. (strucc-féleség) No ezeket még megnézem, gondoltam, de csak nem akartak a kerítéshez közel jönni a balga madarak.

Akkor aztán elkövettem egy ballépést,  téptem egy kevéske füvet és benyújtottam a kerítésen. A mozdulatot ismerhették az állatok, mert az egyik nagy madár odaszaladt, és zsupsz, már ki is tépte a kezemből a fűcsomót… Kitépte a szó szoros értelmében, a bőrömmel együtt…. Ennek a rút madárnak ugyanis a csőre-széle olyan, mint a fűrész, ahogy rákattant a fűcsomóra, meg az ujjamra, hát bizony okom volt másodszor is sírva-fakadni….

No, ezek jutottak eszembe a természetfilm kapcsán….

Képek:  http://www.focus.de/fotos/andreas-kieling-abenteurer-und-naturfilmer-fuer-die_mid_554478.html

http://www.info-harz.de/images/news/955_news-AndreasKieling-Cleo-K.jpg

Muflon:  http://www.varmania.hu/Rosegg.html

Nandu: http://fr.academic.ru/pictures/frwiki/78/Nandu-Portrait_2.jpg

Újra itt van….

Igen, újra itt van és remélem megajándékoz még pár kellemes órával a tavasz!

Végre rászántam magam egy kis sétára – olyan csábítóan sütött tegnap délelőtt a nap !

A Tettyétől „csorogtam” lassacskán a Hegyalja utcán hazafelé, közben készült sok kép, ezek közül vannak az alábbiak: 

Így néznek ki jelenleg a romok. Hétágra süt a nap, de sehol egy munkás.... 

Kedvencem egy moha-zuzmó-duó

A magnóliának nem sok kell a kivirágzáshoz

Janus mandulafája

 

 Tettyevölgy 1.

Tettyevölgy 2.

 Bájos kis krókuszok

Egy jópofa öreg Citroën a hegyalja utcában

 No comment...

Bár (sajnos) egyelőre nem  erdei tisztáson jártam, de idézze a remélhetőleg legközelebbi kirándulásomat ez a vers: 

Benjámin László: Erdei tisztás

Győzött tehát a tavaszi

forradalom:

virágzik nyomán ez a kis

birodalom.

Gyenge füvek hajladoznak

köröskörül:

a serdülő virágokon

méhecske ül.

Fényes hátú, sokszínű, gyors

kis bogarak

szaladgálnak, tán kínálják

áruikat,

s miként a fiatal anya:

a dús bozót

szoptatja újszülöttjeit,

a sok bogyót,

s él, nő, fejlődik, kivirul

ezernyi faj,

és nincs köztük viszály, soha

nincs semmi baj:

még az egyszerű gomba is,

ez a szegény

fajta is feltett kalappal

áll a helyén,

és élnek itt nyugodtan, míg

betölti mind

hivatását, az élet bölcs

terve szerint.

Itt semmi sem árt, semmi sem

haszontalan,

mert minden az örök világ

hasznára van.

Ez a nép nem vesz el soha:

ha halni kell:

szertehullatja magvait

s újra kikel.

S hogy el ne dőljön, ha dühödt

szél kavarog,

hogy ki ne tépjék gyökerét

vad viharok,

vigyáznak rá komoly, kemény

demokraták:

körülötte őrt állnak az

erdei fák.