Gondolatok halottak napjához közeledve

Latolgattam, hogy leírjam-e vagy se a gondolataimat e témában – de hát miért kellene eltitkolnom ?  Ez, az enyém is egy vélemény – mindenkinek lehet, nekem is. SENKI érzelmeit nem szeretném ezzel megbántani.

Szóval csak annyi lenne, hogy nem szeretem a halottak napját. A temetőket sem túlságosan, mert ahogy sétálok bennük, kiabál belőlük az együgyű ember butasága: nagy sírba temeti azt, akiről bizonyítani akarja, hogy fontos volt számára, s évente egyszer kigazolja, feldíszíti.

Ez már a fáraók idejében is divat volt – és most se különb a helyzet, csak nem piramisokat építenek… De a piramist még csak csak megértem, vagy a nagyon régi temetkezési szokásokat, amikor lovát, nyilát, ékszereit, néha rokonait és szolgáit is az elhunyt mellé temették. Kicsit más volt anno az emberek gondolkodásmódja, lelki világa.  De ma ? Többnyire már csak egy urna kerül a földbe, amiben egy kevéske valamiféle hamu van – ki tudja kié és ki tudja mi lett a többi sorsa?

És efölé emelnek márványból csicsás emlékműveket, rakják telistele (sokszor mű)virággal – és jóleső büszkeséggel mennek haza, hogy lám, milyen szép a papa/mama/gyerek/stb. sírja.

Pedig szerintem NEM EZ a halottakra gondolás lényege. Ez csak a kifelé mutogatása valaminek. Nem is tudom pontosan minek, mert nem az érzelemnek a mutogatása, hanem tán a pénznek…

És akkor halottak napja után a sírok többsége következő novemberig „úgy marad” – már nem fontos, senki se nézi/látja, senki se beszél róla.

Én a halottaimmal együtt élek. Most, hogy megvénültem, már nem szégyellem  a nagymama beüvegezett fotóját megsimogatni, és felsóhajtani apám-anyám képe előtt, kérdezve, hogy na, ehhez mit szóltok ?  És nem múlik el név-születésnap-halál-évforduló anélkül, hogy ne gyújtanék itthon gyertyát értük, rájuk emklékezve. (Én még a kutyáim emlékére is gyertyát gyújtok, mindegyiknek fel van jegyezve pontosan a halála napja.)

Szóval ezt a halottaknap-körüli felhajtást és a temetőbeli mindenféle hivalkodást én felesleges dolognak tartom. (Arról már nem is szólva, hogy milyen jó "üzlet" ez egyeseknek !) Rendben, valahová el kell helyezni a porhüvelyt melyben lakott a lélek. Azt is elfogadom, hogy van, akinek a temetőbe-járás olyan program, mint régen a séta volt az elhunyttal. Ám ha a lelket nem viszed haza – akkor veszted el igazán azt, akit eltemettél.

És ha most azt mondod, hogy „de egy szép síremlék jó sokáig megmarad, több generációt is emlékeztethet a sosem ismert elhaltra” – arra az a válaszom, hogy nem feltétlenül márvány-emlékművekkel, síró kisangyalka szobrokkal, hanem élő szóval kell(ene) emlékezni az ősökre. 

Ha nekem nem mesélt volna senki, avagy nem kutattam volna magam az őseim után, akkor nem is léteznének a számomra, s esetleg amikor morgolódva fizetném a sírmegváltást – nem lenne az emlékük több, mint egy hétköznapi bosszúság. De ha vannak – legalább néha – a családban, az ősökre emlékező beszélgetések,  amiből egy gyerek megtudhatja, hogy a nagyapja vasutas volt, vagy tanító, vagy hogy a déd-, sőt ükapja erdész, vagy molnár és ráadásul még kb. meg is találja annak a sosem ismert ősnek a malmát – és ahányszor elmegy előtte, eszébe jut, - na ez, ez szerintem száz sírkőnél többet ér.

Így, a szó, a beszéd útján kell megőrizni emlékeket, nem márványcsodákkal és évente egyszeri virágkosarakkal.

Szerintem…..

(Zárójelben: a halloweent pedig kifejezetten gyűlölöm - de már Juvenal is megmondta: „Panem et circenses” - ez kell a népnek. Hát megkapja. Ezt a kettőt legalábbis.)

Kép: http://indianapublicmedia.org/amomentofscience/anatomy-flame/

A szivárvány meg a kis kavics

Gondoljon mindenki, amit akar…én egyszerűen akár könnyekig is meg tudok hatódni egy váratlanul megjelenő, varázslatos hídként, az égen átívelő szivárványtól. Láttam párat életemben, nyugaton, keleten, délen – de valahogy úgy alakult, hogy északon még soha.

Tegnap amikor Kozármislenyből Vasas felé autóztam, cseperegni kezdett az eső, és mint egy tündér varázspálcájának intésére, először halványan, majd egyre határozottabb színekkel egyszer csak  megjelent  egy csodálatos és hatalmas szivárvány északon, majdnem pontosan a városom fölött: 

Nem meglepő módon – de azonnal eszembe jutott egy másik gyönyörűséges, bár jóval kisebb szivárvány, amit évekkel ezelőtt a Vintgar völgy-végi vízesésnél fényképeztem: 

erről pedig az alábbi vers:

Reményik Sándor: Szivárvány

A párában a vízesés felett,

Halványan, mint egy álom,

És testetlenül, mint egy lehelet:

Az örökifjú szivárvány lebeg.

Megrokkannak a sziklák, a hegyek,

A kő mállik, az erdők sírba térnek,

Új medret tör a patak magának,

S a régit testálja a feledésnek.

Megőszül a világ.

De a szivárvány mindig egy marad

S színei meg nem fakuló csodák.

Örök ifjan és egyformán lebeg.

Halványan, mint egy álom

És testetlenül, mint egy lehelet.

Mint a művészet az élet felett.

Minden lélekben van egy kis szivárvány,

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,

Hogy egy másik lélek átmehessen rajta, -

Ennek a hídnak hídpillére nincsen,

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja,

Az Isten, aki a szívekbe lát.

 

De a nap nem ért véget a szivárvány-híd csodájával. Tulajdonképp azért mentem Vasasra, mert a messzi élő kis barátnőm nagypapájának a sírjára "kellett ránéznem" - hogy akiknek ez a feladata, rendben tartják-e ? 

A sírnál tegnap még nem járt senki, majd tán ma, vagy holnap,  halottak napjáig még van 3 nap. Én csak pár virágos borostyánágat vittem, ledobáltam a tavalyi szélfútta, elkopott művirágokat, készítettem egy fotót, hogy elküldjem a messzi unokának. Már elindultam, elfordultam a sírtól, amikor valamiért (?)visszanéztem. Nos, a sírkő szélén ezt láttam:

  

 

Nem tudtam otthagyni. Barátnőm, itt üzenem, valahogy el fog jutni hozzád nagyapád "ajándéka".....

Október-vég

Létezik szebb sárga, mint ennek a fának a lombja ? (igaz, nem akác, miképp az a versben szerepel, de szerintem csodás !)
És holnapra esőt mondanak, és mindjárt vége az októbernek....
Kár.

Juhász Gyula: Október  

A fény arannyal öntözi még 

A szőke akác levelét,  

De ez a fény, megérzem én,  

Már októberi fény.  

Az alkony lila fátyla alatt 

Tarka tehenek hada halad,  

Vígan elbődül, hisz haza tart,  

De ez már őszi csapat.  

A kertben tarkán égő színek,  

Virágok, dúsan vérző szívek,  

Rajtuk az este harmata ring,  

De ez már őszi pompa mind.  

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot  

Lelkemben vígan elringatok,  

Megszépül lassan, ami rég volt,  

De ez már októberi égbolt!

A jövő

Kép innen: https://pcworld.hu/tudomany/etel-a-robotmezokrol-a-jovo-mezogazdasaga-149431.html

Nem akartam  az ide tévedő és a téma iránt esetleg nem érdeklődő olvasókat egy 4 oldalas szöveg bemásolásával untatni, ezért a cikk linkjét teszem csak ide:

http://www.concordforditoiroda.hu/a-mercedes-vezerigazgatojanak-joslatai/

Teljes egészében nem, de valami gyenge szálon mégiscsak a vasárnapi "varrós" bejegyzésemhez (is) kapcsolódik....

Többször elolvastam már – (zárójelben megjegyzem, hogy bizonyos szavakra rá kellett „keresnem” – mert nem tudtam az értelmét sem … nem szégyellem) – és minden elolvasás után összeszorult a szívem.

Aztán hagytam ülepedni a dolgot és arra gondoltam, hogy egy 30 évesnek a szemében ezek a dolgok nyilván egészen másképp látszanak (ha ugyan egyáltalán elolvas ilyesmit) – és már megint csak oda lyukadtam ki, hogy én egy „lejárt lemez” vagyok, aki lassan már semmit se ért, bezárkózott a maga kis egyszerű világába. És igen, hozzá-gondoltam azt is, hogy Tutankhamon  idejében, ha valaki olvasott volna a villamosról, a tévéről, vagy a Holdra repülő űrhajóról – ugyanilyen értetlen és hitetlen arccal nézett volna maga elé, s hajtogatta volna: nem értem, ez nem az én világom….

Nem vagyok sem szomorú, sem dühös, sem semmilyen. Elfogadtam már, hogy az én világom szavatossága lejárt – de azért egy picit sajnálom. Nem volt mindig könnyű – de szép volt.

Nekem legalábbis.