Gondolatok halottak napjához közeledve

Latolgattam, hogy leírjam-e vagy se a gondolataimat e témában – de hát miért kellene eltitkolnom ?  Ez, az enyém is egy vélemény – mindenkinek lehet, nekem is. SENKI érzelmeit nem szeretném ezzel megbántani.

Szóval csak annyi lenne, hogy nem szeretem a halottak napját. A temetőket sem túlságosan, mert ahogy sétálok bennük, kiabál belőlük az együgyű ember butasága: nagy sírba temeti azt, akiről bizonyítani akarja, hogy fontos volt számára, s évente egyszer kigazolja, feldíszíti.

Ez már a fáraók idejében is divat volt – és most se különb a helyzet, csak nem piramisokat építenek… De a piramist még csak csak megértem, vagy a nagyon régi temetkezési szokásokat, amikor lovát, nyilát, ékszereit, néha rokonait és szolgáit is az elhunyt mellé temették. Kicsit más volt anno az emberek gondolkodásmódja, lelki világa.  De ma ? Többnyire már csak egy urna kerül a földbe, amiben egy kevéske valamiféle hamu van – ki tudja kié és ki tudja mi lett a többi sorsa?

És efölé emelnek márványból csicsás emlékműveket, rakják telistele (sokszor mű)virággal – és jóleső büszkeséggel mennek haza, hogy lám, milyen szép a papa/mama/gyerek/stb. sírja.

Pedig szerintem NEM EZ a halottakra gondolás lényege. Ez csak a kifelé mutogatása valaminek. Nem is tudom pontosan minek, mert nem az érzelemnek a mutogatása, hanem tán a pénznek…

És akkor halottak napja után a sírok többsége következő novemberig „úgy marad” – már nem fontos, senki se nézi/látja, senki se beszél róla.

Én a halottaimmal együtt élek. Most, hogy megvénültem, már nem szégyellem  a nagymama beüvegezett fotóját megsimogatni, és felsóhajtani apám-anyám képe előtt, kérdezve, hogy na, ehhez mit szóltok ?  És nem múlik el név-születésnap-halál-évforduló anélkül, hogy ne gyújtanék itthon gyertyát értük, rájuk emklékezve. (Én még a kutyáim emlékére is gyertyát gyújtok, mindegyiknek fel van jegyezve pontosan a halála napja.)

Szóval ezt a halottaknap-körüli felhajtást és a temetőbeli mindenféle hivalkodást én felesleges dolognak tartom. (Arról már nem is szólva, hogy milyen jó "üzlet" ez egyeseknek !) Rendben, valahová el kell helyezni a porhüvelyt melyben lakott a lélek. Azt is elfogadom, hogy van, akinek a temetőbe-járás olyan program, mint régen a séta volt az elhunyttal. Ám ha a lelket nem viszed haza – akkor veszted el igazán azt, akit eltemettél.

És ha most azt mondod, hogy „de egy szép síremlék jó sokáig megmarad, több generációt is emlékeztethet a sosem ismert elhaltra” – arra az a válaszom, hogy nem feltétlenül márvány-emlékművekkel, síró kisangyalka szobrokkal, hanem élő szóval kell(ene) emlékezni az ősökre. 

Ha nekem nem mesélt volna senki, avagy nem kutattam volna magam az őseim után, akkor nem is léteznének a számomra, s esetleg amikor morgolódva fizetném a sírmegváltást – nem lenne az emlékük több, mint egy hétköznapi bosszúság. De ha vannak – legalább néha – a családban, az ősökre emlékező beszélgetések,  amiből egy gyerek megtudhatja, hogy a nagyapja vasutas volt, vagy tanító, vagy hogy a déd-, sőt ükapja erdész, vagy molnár és ráadásul még kb. meg is találja annak a sosem ismert ősnek a malmát – és ahányszor elmegy előtte, eszébe jut, - na ez, ez szerintem száz sírkőnél többet ér.

Így, a szó, a beszéd útján kell megőrizni emlékeket, nem márványcsodákkal és évente egyszeri virágkosarakkal.

Szerintem…..

(Zárójelben: a halloweent pedig kifejezetten gyűlölöm - de már Juvenal is megmondta: „Panem et circenses” - ez kell a népnek. Hát megkapja. Ezt a kettőt legalábbis.)

Kép: http://indianapublicmedia.org/amomentofscience/anatomy-flame/