Még régebben találtam egy idézetet:
"Ha barátod vagyok - érints meg. Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés. Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz. Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül. Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok."
Többször is elolvastam, eltettem, elővettem. Tegnap megint „olyan” volt az estém, amilyenek nem kéne lennie, talán ezért szántam rá magam, hogy ma akkor erről írok.
Mert nem először gondolok erre, amiről most írni szeretnék: nevezetesen a kifejezetten baráti /és nem szexuális indíttatású/ ölelésre, testi érintésre.
És előre kell bocsátanom – félreértések elkerülése végett – én nem az a fajta nő vagyok, aki viháncolva, tárt karokkal esik barátnői és mindenféle ismerősei karjába. Nem, én tán túlzottan is visszafogott ember vagyok – de most nem ennek keresem az okát… habár talán ez is megérne kis időt…hiszen a dolgok valamilyen szinten összefüggenek….
Ha utána nyomoznék, biztos találnék a neten a lelki betegekkel foglalkozó anyagok között olyasmit, hogy az emberek milyen sokszor érzik, hogy valami hiányzik nekik, valami fontos dolog, valami, ami nélkül lehet ugyan élni, de ami nélkül sivárabb az élet. Néha rájönnek, hogy milyen óriási jelentősége van egy baráti /vigasztaló, vagy örömteli/ ölelésnek, vagy néha még egy baráti, a szokásosnál pár pillanatig tovább tartó, /általában két kézzel való/ kézfogásnak is.
Valahogy úgy teremtődtünk, hogy létfontosságúnak érezzük a másik ember közelségét. Ha nem is minden pillanatban, de néha őrületes szükségét érezzük. Amikor a világra sírtuk magunkat, azonnal odavett anyánk a mellére - persze már ha az épp aktuális elvek ezt lehetővé tették, de talán engem még odavehetett és ahogy hallom, mostanában megint efelé változik a divat. Aztán hányszor simogatott meg, ha sírtunk, ha valami miatt vigaszra szorultunk. Kialakult valahogy bennünk, hogy a testi közelség jó, vigasztaló, erőt adó, megnyugtató. Aztán jött egy kis szünet, mert anya már nem kellett, más még nem volt. Tán ezért olyanok a kamaszok, amilyenek. De csak csak eljön a szerelem varázslatos ereje, amikor kikereshetjük, kinek az érintése a legalkalmasabb arra, hogy örökre kikössünk mellette. Talán a párkapcsolatban jön rá az ember, hogy az is jó, ha ő simogathat. És ettől kezdve működik végre oda-vissza a dolog, kicsit később ebbe a körbe bekapcsolva a gyereke/ke/t is.
Ekkor a legszebb az élet. Azt hiszem…
És akkor egyszer csak fordul minden, jönnek, jönnek megállíthatatlanul a veszteségek. Pl.: Ugye van, aki elveszti a gyerekét és nem lesz/lehet másik. Aztán szerencsétlen esetben elveszti a férjét is – az elvesztés módja mindegy, az elvált férj se jobb, mint a halott ebből a szempontból. Sőt…
Közben múlik az idő, elhagyják a szülei is.
Akivel ez így szépen sorjában megtörténik, és teljesen egyedül marad, tudja, miről beszélek. Ahol van egy-két testvér, az olyan „biztonsági tartalék”-féle nagy baj esetére, mert hát a testvéred nem veled él, van, hogy csak ritkán tudsz találkozni vele és azok a találkozások se azért jönnek létre, hogy a te, titokban egy kis simogatásért epekedő lelkeddel foglalkozzanak. Az élet tele van megoldandó feladatokkal, az idő rövid, mindenki mindig siet. Hát nem tudom, ha most közületek valaki merne válaszolni, mit válaszolna, hogy mikor ült, és egyáltalán ült-e kéz a kézben, egy csendes fél órát elmerülve régi dolgok megbeszélésében a testvérével. Hogy azon a két összefogott kézen áramolhatott volna át a múlt, a másik féltése/szeretete. Én persze ezt az érzést /se/ ismerem – de ettől még lehet, hogy valahol a mesék világában létezik ilyen testvér-kapcsolat.
Túl sok variáció nincs, nem marad. Ha nem érzel erőt magadban ahhoz, hogy örökbe fogadj egy gyereket, akkor kutyát veszel. Aztán kiépítesz egy olyan kapcsolatot a kutyáddal, amilyenre emberrel soha életedben nem voltál képes. És akkor elmegy a kutyád mindörökre. És akkor összeomlik a kis kártyavárad. Mondjatok nekem bármit, igenis összeomlik és mindörökre. Mert rájössz, hogy semmi, de semmi reményed nincs. Csodák márpedig nincsenek, az életedben neked nem lesz már kihez sírva, vigaszt keresve hozzábújni, senki testének melegét nem érezheted, szuszogását nem hallhatod, nem aggódhatsz érte, ha valami kis baja van….
Nincs már rózsád, akiért felelősséggel tartozol. /Remélem tudod: Kisherceg…./.
Ha a lehet fokozni a rossz dolgokat, akkor ebben az esetben elkezdesz gondolkodni, miért is van/volt ez így ? /Néha a gondolkodás veszélyesebb, mint a teljes lelki üresség…./ Ha egészen rossz felé indulsz, akkor azt mondod, /már megint, ebben is/ én vagyok a hibás. Mégis csak fogadtam volna örökbe gyereket, mennék el öregeket ápolni, vagy vállaltam volna valami hasonló karitatív tevékenységet, ahol segítve a nálam nehezebb helyzetben lévőket, talán lehettek volna örömteli pillanataim. No, én azért ezt is próbáltam az elmúlt 20 év során. Az tény, hogy sosem éreztem erőt az örökbefogadáshoz. Viszont megpróbáltam gyerekeket segíteni, de ölelésük helyett a tetveikkel kellett foglalkoznom, és minden erőlködésem dacára se tudtam egy pici javulást se elérni se a gyerek körülményeiben, se a gondolkodásmódjában, se semmiben. Ráadásul volt szerencsém közelről megismerkedni az állami gondoskodás módjával – még most is kiráz a hideg ezektől a tapasztalatoktól…. Még legjobban az „öregek jöttek be” – ők még inkább úgy vannak, mint én most, hogy már apróságoknak is tudnak örülni.
Hát így állunk. De azért szörnyen igazságtalan lennék, ha a közelmúltban történt esetről nem írnék – s tán éppen ez indította el bennem a gondolatot, hogy írnom kell erről az egész, engem belül nagyon nyomasztó dologról.
Vendégségbe /?„haza”?/ mentem egy barátnőmhöz. Amikor odaérve kiszálltam az autóból, ő már jött elém, én rögtön sírni kezdtem, - az ismert ok miatt – és ő átölelt. Végtelen szeretettel átölelt. Olyan jó meleg érzés lett úrrá bennem, meglepődni se volt időm, csak hagytam magam ölelni és sírtam, sírtam. Elsirattam az összes meg nem kapott, de mindig vágyott ölelést.
Kép: http://static.panoramio.com/photos/original/9628649.jpg
.JPG){kind=link}
