Az Isonzó forrását elhagyva, hamarosan Trentába érünk, itt van a Triglav múzeum, amit mi most nem néztünk meg – én többször is láttam. Emlékezetem szerint elég drága volt a belépő ahhoz képest, hogy „annyira” azért nem különleges. Természetesen sok mindent bemutat a Júlia Alpok élővilágából, de több a fotó, mint a tárgy. Talán számomra két emlékezetes dolog volt itt: egy „eredeti” állapotában be/felépített alpesi tanya, aprócska helyiségeivel, melléképületeivel, eszközeivel, a másik pedig a Júlia Alpok kb. 2 m2 -es makettje, melynek elején egy kis táblán kiválaszthatod a csúcsokat, illetve a turistaházakat, s ha megnyomod a gombot, akkor az adott helyen kigyullad egy kis lámpa. Ezt azért mindig élvezettel nyomkodtam, én ugyanis elég sok helyről tudom pontosan is, hogy miképp néz az ki eredeti formájában/helyszínén. No, de csak ezért meg nem volt érdemes bemenni. Hamarosan elértünk a Soča nevű kis faluba, majd innen már nem volt messze a Koritnica völgybe vezető út, ami egyébként a Mangrt csúcs aljában megy végig, és tér át Olaszországba.
Ez a Mangrt 2679 m magas és életem egyik legfélelmetesebb szlovéniai emléke fűződik hozzá. Nevezetesen azon az őszön, amikor nem tudtam felmenni a havazás miatt a Hét tó völgyébe, kényszerűségből elindultam valamerre és ez az irány az Isonzó völgy volt. Már akkor is betértem a később részletezendő Kluže-i erődhöz, csak akkor az még elhanyagolt, romos állapotban volt, s ezért aztán tovább kanyarogtam a Koritnica völgyében. Egyre feljebb és feljebb vitt az út, és egyszer csak találtam egy irányjelző táblát, ami a Mangrt-ot jelezte. Elég jó minőségű makadám útnak látszott, elindultam rajta. A kétütemű Trabival amúgy is egy élmény volt a hegyekben autózni, de becsületére legyen mondva, itt sem hagyott cserben. És csak kanyargott és csak felfelé…és egyszer elkezdett szállingózni a hó… hatalmas pelyhekben, teljesen eltakarva szemem elől a kilátást. Szerencsére (?) épp ekkor értem fel a turistaház elé, (lásd a képen), ahol nagy nehezen sikerült megfordulnom és szinte lépésben visszaautóztam az alsó, aszfaltos útig. Hát, mit mondjak... Halálfélelmem nem volt a hegyekben máskor, csak itt ezen az úton…Azt hiszem sosem fogom elfelejteni…
Ilyen a hegyre felvezető makadám út
Ez előtt a ház előtt fordultam meg, persze a hóesésben a csúcsot nem láttam
No, most nem mentünk ilyen magasra, csak az erődig.
„Bovec-től északra kb. 5m-re a Koritnica szurdokvölgyben a 203-as út mentén található a Kluže erőd, mely a történelem vérzivataros évszázadai alatt a Koritnica folyó hídját védte. Már a rómaiak idején stratégiailag fontos híd volt, erre vezetett a borostyánút egyik mellékútja. Később a velenceiek szerezték meg az átkelőt a Habsburgok ellenében, és így ők építették az első várat ide a XV. században. Száz év múlva azonban a völgy a Habsburgok kezébe került, akik tovább építették a várat, a Habsburgok viszont már a töröktől akarták megvédeni a várral Karintiát és a Boveci medencét. Akkoriban a Kluže erőd egy tipikus középkori vár volt, rondellákkal, bástyákkal, kapuvédő barbakánnal, vastag falakkal, fegyver- és puskapor raktárral, ciszternával, Szent György tiszteletére szentelt kápolnával. Az erőd mai arculatát elnézve ezeket nehéz elhinni. 1797-ben a Napóleon vezette francia csapatok elfoglalták a várat, azonban alig egy évtizedre rá 1809-ben a vár ismét a Habsburgok kezén volt. de akkoriban nem nagyon volt szükség a lerombolt, stratégia jelentőségét elvesztett vár felújítására. Az olasz nemzeti mozgalmak megerősödésével a Habsburg birodalom elvesztette Friulit és Venetót, így a határ közelébe kerülő erőd ismét visszanyerte stratégia fontosságát. Bécs ezért az erődöt újjáépített, azonban ezt már a XIX. századi korszerű erődöknek megfelelően. Az erődben napjainkban múzeum látható, ahol az erőd és a környék csatákban nem szűkölködő, véráztatta történetét ismerhetjük meg. Az egyik teremben tekintélyes méretű maketten mutatják be részletesen a Napóleoni csapatok ostromát, a másik teremben (a környéken elmaradhatatlanul) az I. világháborús események borzalmait mutatják be. A földszinten néhány teremben békésebb kiállítási anyagok (pl.: környék geológiájáról, növény és állatvilágáról) is helyet kaptak. Nyaranta az erődben harci játékokat és bemutatókat is tartanak főleg az I. világháborús időkből.”(
http://www.utazgato.hu/szlovenia/klu_e/klu_e_erod/1194)
Az erőd
Az erőddel szemben van egy sziklafalba vájt folyosó, amin keresztül a stratégiailag fontos csúcsra is fel lehet menni. Ezen felsétáltunk az alagút végéig, de aztán innen visszafordultunk.
Bunker a hegyoldalban
Belülről
Lépcső a sziklában
Itt is, de amikor a másik, olasz oldalán jártam e hegyeknek, akkor meg különösen sokszor jutott eszembe Nagyapám, aki harcolt itt a hírhedt isonzói csatában és csak azért úszta meg élve, mert vérhas fertőzéssel, egy nappal az ütközet előtt, visszaszállították valahová a védvonalak mögé. Egyébként itt járva, de különféle helyeken képeket, illetve filmeket látva az akkori háború körülményeiről, én nem is tudom, miképp lehetett azt élve kibírni… Dermesztő hidegben, többméteres hóban, csak ölni egymást… Nem akarok én most a háborúk értelmetlenségéről filozofálgatni, de gondolj bele ! Volt valami értelme annak a sok halálnak ????
A Klužei elágazó előtt van egy hatalmas katonai temető, bár sem itt, sem másik, kisebb temetőknél nem álltunk meg (van a völgyben számtalan ilyen) – tudom még régebbi látogatásaim idejéből, hogy a legtöbb katonasíron a „Nepoznan”, „Unbekannt”, „Ismeretlen” felirat látható.
„A Kluže erőddel szemben levő hegyoldalban található a Fort Hermann erőd, amely elsősorban a Kluže védelmére szolgált, de az I. Világháborúban a tüzérségi támadások szinte teljesen elpusztították. Érintetlen romjai a kb. 45 perces sétával elérhetők. Különleges kaland az erődben járva látni a katonák mindennapi életének és a drámai ostromnak a nyomait.” Itt nem jártam, csak hírből ismerem.
http://www.omnivagus.hu/
Itt, a Kluže erődnél volt talán utazásunk számomra legszomorúbb pillanata. A hatalmas, szürke, zord falakat valami okból éjszaka erős reflektorfénnyel világítják meg. Nem is igazán értem, hát ki a fene jár erre éjszaka ? A baj ebben pedig az, hogy a fény ide csalja a csodálatos, hatalmas éjszakai pillangókat, nekirepülnek a reflektornak és a szó szoros értelmében elégnek, nem porrá válnak, hanem „csak” belehalnak ebbe a tüzes randevúba.
Az Isonzó pedig úgy kanyarog smaragdzölden, mintha a világban soha semmi baj nem lett volna errefelé...
Kluže után jön Bovec, ez a városka a vízitúrák kedvelőinek főhadiszállása. Ritka alkalom, ha nem találkozol fején kajakot/kenut cipelővel, vagy izgatott, vidám, hatalmas gumicsónakot hurcoló evezős csapattal.
A városka határában van egy felvonó – én még azt hallottam, hogy ha azzal felmegy az ember a csúcsig, a hegy olasz oldalán van a Triglav egyetlen, utolsó gleccsere. De: 1. a felvonó sosem járt, amikor én arra voltam, 2. nem hinném, hogy létezik még ez a gleccser ebben a tragikus globális felmelegedésben, amikor a sokkal nagyobb alpesi gleccserek évek alatt százméterekkel rövidülnek meg.
„…Bovec egy meredek hegyek közé zárt széles medencében terül el, három fontos közlekedési útvonalként is szolgáló völgy, a Koritnica, Bavscica és Trenta völgyek találkozásánál. A város 483 méter magasan fekszik, képét azonban két csúcs, a 2208 méter magas Rombon és az 1653 méter magas Svinjak uralja.
Utóbbi merész formájával, a város jelképévé vált, címerét is díszíti.
A város története a római időkig nyúlik vissza. A Predel hágón át vezetett a Noricumi út, a mai Bovec területén katonai tábor állt, részben a katonák pihenőhelyeként, részben az út védelme érdekében. A város a történelem során mindig is jelentős regionális központ volt, az Monarchia idejére szépen kiépült, a városképet ma is főként az ekkor épült épületek határozzák meg. A főtér környékén érdemes megtekintenünk a városháza épületét és a város fölé magasodó templomot, de az osztrák építészeti behatásról tanúskodó lakóházak is nagyon hangulatosak. A várost 2004. nyarán több erős földrengés rázta meg, amely a házak jelentős részében komoly károkat okozott, ennek nyomai ma is látszanak, mivel több öreg épületet teljesen elbontottak. Sajátos "retró" ízt kölcsönöznek a városnak "jugó" időkben épült szállodák, amelyek modern üvegfalai ugyan nem kimondottan szépek, mégis hozzá tartoznak Bovec arculatához. A város télen sem kihalt, hiszen a nem messze induló kabinos felvonó közvetlenül a Kanin hegy csúcsa alá visz fel, ahol számos remek sípálya található.”(
http://www.omnivagus.hu/ )
Bovectől már nincs messze a híres-neves Boka vízesés.
„A Bovecből Kobarid felé kanyargó út egyik felejthetetlen látványossága Szlovénia legmagasabb és legbővebb vízhozamú vízesése, amely egy-egy esős időszak végén dübörögve hullik alá 106 méter magasból, közvetlenül az után, hogy a sziklafal forrásbarlangjából a felszínre bukkan. A Kanin oldalába mély sebet vágott a folyó, a vízesést a szurdokvölgy mindkét oldalán megközelíthetjük. A legteljesebb "Boka-élményt" talán a völgy (folyásiránnyal szembe állva) bal oldalán húzódó túraösvény kínálja, amely egy meredek, ámde lépten-nyomon gyönyörű panorámát kínáló útvonalon a vízesés fölé nyúló sziklaoromra vezet. Az út alsó szakaszán beomlott, ettől eltekintve eredeti állapotukban megmaradt I. világháborús lövészárkokat is szemügyre vehetünk. (
http://www.omnivagus.hu/ )
Csalóka a kép, messze állunk ám a helyszíntől !
Az utóbbi régi kép, sajnos a helyét nem tudom. Csak azért tettem be, hogy a méreteket valahogy érzékeltessem...
A következő megállónk Kobarid, vagy régi nevein: Kaporetto, vagy Karfeit.
„A mai település helyén illír, kelta és római települések álltak. Az I világégés híres epizódja a Caporettó-i áttörés, amikor 1917. októberében a Monarchia csapatai áttörték az olasz frontot és az ellenséget a Piave vonaláig űzték vissza. A háború eseményeit Hemingway is megörökítette a Búcsú a fegyverektől című híres regényében.” (
http://www.omnivagus.hu/ )
A névtelenül eltemetett áldozatok emlékhelyet Ossarium-nak (csontház) nevezik, az alábbi képeken jól látható a helyszín, ahol áll és talán a mérte is megbecsülhető. A háború múltával állítólag az olasz katonák csontjait gyűjtötték össze és temették el újra itt.
Itt (is)olvashatsz egy kicsit a kaporettói háborús dolgokról, ha érdekel a téma:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kobarid illetve innen tovább lehet kalandozni, sok minden olvasható a neten.
Ezek nem saját képek, hanem a régóta őrzött sorozatból valók. Ezek webhelyét sem tudom.
Az Ossarium
„Tolmintól szűkül az Isonzó völgye, /a Júlia Alpok alacsonyabb vonulatai húzódnak itt/, a szembenálló két meredek sziklafalban még ma is ott látjuk a sziklakavernák nyílásait, ahonnan éveken át folyt a párbaj az itt már türkiz-zöld Soča keskeny szalagja fölött.
Most na Sočinál a Soča és a Bača völgy találkozójánál, kis villamos erőmű szelídíti villamos árammá a rohanó Soča vizét.” A légifotó természtesen nem a sajátom, hanem sok másikkal együtt itt látható:
http://lea.hamradio.si/~s53mv/gallery/slikicea.html
Fentről és...
...lentről
Az utat keresztező vasúti hidat elérve, de még előtte kell balra lekanyarodni a Bača völgyébe. Meglehet, sokaknak ez az út unalmasnak tűnhet, hiszen szűk a völgy, a kilátás belőle nulla, csak az erdők, kisebb, elszórtan álló házak, egy jó darabig a hegyoldalba vájt - egyszer már megemlegetett vasút (Bled-Nova-Gorica), meg a csendes, nem is túl nagy hozamú Bača patak kíséri. Elérjük és szinte észrevétlenül elhagyjuk Grahovo, Podbrdo, Zelezniki falvakat, közben „folyót váltottunk” már a Selščica kanyarog mellettünk. Drazgose dombjaira felkapaszkodva egy csodálatos kilátású helyen kis vendéglő vár az elfáradt utasra. Legtöbben itt állnak meg, hogy egy fotót készítsenek a völgyről, melyből felkanyarogtak idáig, pedig ettől a helytől kb. 150m-re van egy épített beton kilátó is, az út jobb oldalán, ott is lehet fényképezni. Természetesen nem délután, mert akkor épp szembe süt a nap – épp ezért sajnos nekem erről nincs képem. Vagyis van, de olyan vacak, hogy nem teszem be ide.
Útközben valahol egy kis kápolna
A vidék térképen...(az x-el jelölt helyen állok)
...és ezt látom a valóságban
Hátunk mögött pedig ott magasodik a Jelovica. Utunkat azonban kis pihenő után folytatjuk, mert a mai végcél legkedvesebb, völgybe-bújó, sok meglepetést tartogató, csoda romantikus kicsi falucskám, vagy inkább városkám: Kropa.
„Itt valaha szegkovácsok laktak, akik a közeli vasbányákból nyert vasból szegeket kovácsoltak, s ezzel, mint vándorkereskedők egészen Triesztig járták a vidéket. Nagy hírű, jelentős falu volt egykor, a kropaiak mentséget élveztek a katonáskodás alól. Saját bírájuk volt, akit évenként újraválasztottak.
Napjainkban az egykori szegkovácsok utódai remek kovácsoltvas műtárgyaikkal szereznek hírt falujuknak. Az egykor itt működő hámor munkásainak virágdíszes házai, a kis patak két partján sorakoznak. A főutcában működik a múzeum, ahol összegyűjtötték mindazt, ami az érdekes kis település múltjára emlékeztet. A vízfolyással szemben ma is működik egy régimódi szegkovács műhely, ahol szemünk láttára készítik a szöget és egyéb vastárgyakat, amelyek a helyszínen megvásárolhatók.” (
http://szlovenia.uw.hu/ )
Egymáshoz bújó, apró ablakos, hangulatos házak, keskeny utcák...
Beszédes évszámok
Elmondhatatlan báj van ebben a városkában. A völgy is szűk, amibe beleépült, a házak egymáshoz-bújósak, apró ablakokkal, valahogy még az ujjá-építettekből is árad a sok száz éves múlt szelleme. A házak mellett zsebkendőnyi kertek – gondozottak, tele virággal és zöldség-ill. fűszernövényekkel. Sosem felejtem, egy alkalommal épp akkor értem a „kedvenc” kertemhez, amikor már esteledett és a gazdaasszony locsolt. Hát a bazsalikom-tárkony-kakukkfű-nemtudommi olyan varázslatos illat-kavalkádja áradt felém, hogy ha bármit főzök, amibe ilyen aromás fűszerek kellenek, azonnal ez a kép jut eszembe. Saját kertemet is e tapasztalat után formáltam át úgy, hogy itt is legyenek fűszernövények, nyáresteken, ha meglocsoltam őket és egy pillanatra behunyom a szemem, képes vagyok Kropába repülni lélekben – és boldog vagyok.
Ez a kert az első számú kedvencem. Mindig ilyen szépen gondozott....
De ugye ezek is kedvesek ?
Egyébként (bár mi most nem mentünk be) van itt egy híres étterem, a Gostilna pri Kovač, ami csoda hangulatosan van berendezve, mindenféle ősrégi holmi, eszköz a dekoráció – ám nem ez a lényeg, hanem, hogy különféle szlovén étel-specialitást lehet itt kapni. Anno mi strukljit ettünk, ez egy, a mi túrós rétesünkhöz hasonló valami – amit lehet sósan is, meg édesen is fogyasztani. A gyerekek vettek krémest, megkóstoltam ugyan én is, de valahogy nekem az nem ízlett, pedig állítólag az itteni krémesek igencsak finomak. Hát ugye ízlésekés pofonok…
Még - ha jó időben és nem záróra után (mint mi) érsz ide - érdemes bemenni a múzeumba, ahol a kovácsmesterség és a település történetéről láthatsz elég szép anyagot. A múzeummal szembeni boltban legutóbb még működött egy kis kovácsműhely és itt lehetet kovácsoltvas emléktárgyakat vásárolni. (Sokan vesznek itt nagyobb méretű szöget emlékbe.) Ha van időd, fel lehet sétálni a templomokhoz – kettő van belőle – én ott sem jártam.
És akkor megmutatok még néhány képet – mintegy búcsúzóul - melyeknek minden aprócska részlete a kovácsok kézügyességét, ötletességét dicséri.
Erről van egy régebbi, este készült kép is, csak a hangulat kedvéért teszem be ide:
Mint minden egyszer, holnap véget ér a mi utazásunk is.
Kár....
