Latolgattam, hogy leírjam-e vagy se a gondolataimat e
témában – de hát miért kellene eltitkolnom ? Ez, az enyém is egy vélemény
– mindenkinek lehet, nekem is. SENKI érzelmeit nem szeretném ezzel megbántani.
Szóval csak annyi lenne, hogy nem szeretem a halottak napját. A temetőket sem túlságosan, mert ahogy sétálok bennük, kiabál belőlük az együgyű ember butasága: nagy sírba temeti azt, akiről bizonyítani akarja, hogy fontos volt számára, s évente egyszer kigazolja, feldíszíti.
Ez már a fáraók idejében is divat volt – és most se különb a
helyzet, csak nem piramisokat építenek… De a piramist még csak csak megértem,
vagy a nagyon régi temetkezési szokásokat, amikor lovát, nyilát, ékszereit,
néha rokonait és szolgáit is az elhunyt mellé temették. Kicsit más volt anno az
emberek gondolkodásmódja, lelki világa. De ma ? Többnyire már csak egy
urna kerül a földbe, amiben egy kevéske valamiféle hamu van – ki tudja kié és
ki tudja mi lett a többi sorsa?
És efölé emelnek márványból csicsás emlékműveket, rakják
telistele (sokszor mű)virággal – és jóleső büszkeséggel mennek haza, hogy lám,
milyen szép a papa/mama/gyerek/stb. sírja.
Pedig szerintem NEM EZ a halottakra gondolás lényege. Ez
csak a kifelé mutogatása valaminek. Nem is tudom pontosan minek, mert nem az
érzelemnek a mutogatása, hanem tán a pénznek…
És akkor halottak napja után a sírok többsége következő
novemberig „úgy marad” – már nem fontos, senki se nézi/látja, senki se beszél
róla.
Én a halottaimmal együtt élek. Most, hogy megvénültem, már
nem szégyellem a nagymama beüvegezett fotóját megsimogatni, és
felsóhajtani apám-anyám képe előtt, kérdezve, hogy na, ehhez mit szóltok
? És nem múlik el név-születésnap-halál-évforduló anélkül, hogy ne
gyújtanék itthon gyertyát értük, rájuk emklékezve. (Én még a kutyáim emlékére is gyertyát
gyújtok, mindegyiknek fel van jegyezve pontosan a halála napja.)
Szóval ezt a halottaknap-körüli felhajtást és a temetőbeli mindenféle hivalkodást én
felesleges dolognak tartom. (Arról már nem is szólva, hogy milyen jó
"üzlet" ez egyeseknek !) Rendben, valahová el kell helyezni a
porhüvelyt melyben lakott a lélek. Azt is elfogadom, hogy van, akinek a temetőbe-járás olyan program, mint régen a séta volt az elhunyttal. Ám ha a lelket nem viszed haza –
akkor veszted el igazán azt, akit eltemettél.
És ha most azt mondod, hogy „de egy szép síremlék jó sokáig
megmarad, több generációt is emlékeztethet a sosem ismert elhaltra” – arra az a
válaszom, hogy nem feltétlenül márvány-emlékművekkel, síró kisangyalka
szobrokkal, hanem élő szóval kell(ene) emlékezni az ősökre.
Ha nekem nem mesélt volna senki, avagy nem kutattam volna
magam az őseim után, akkor nem is léteznének a számomra, s esetleg amikor
morgolódva fizetném a sírmegváltást – nem lenne az emlékük több, mint egy
hétköznapi bosszúság. De ha vannak – legalább néha – a családban, az ősökre
emlékező beszélgetések, amiből egy gyerek megtudhatja, hogy a nagyapja
vasutas volt, vagy tanító, vagy hogy a déd-, sőt ükapja erdész, vagy molnár és ráadásul még
kb. meg is találja annak a sosem ismert ősnek a malmát – és ahányszor elmegy
előtte, eszébe jut, - na ez, ez szerintem száz sírkőnél
többet ér.
Így, a szó, a beszéd útján kell megőrizni emlékeket, nem
márványcsodákkal és évente egyszeri virágkosarakkal.
Szerintem…..
(Zárójelben: a halloweent pedig kifejezetten gyűlölöm - de
már Juvenal is megmondta: „Panem et circenses” - ez kell a népnek. Hát
megkapja. Ezt a kettőt legalábbis.)
Kép: http://indianapublicmedia.org/amomentofscience/anatomy-flame/