Story

A helyszín:

A János és Klára utca sarkán álló emeletes (tán Bauhaus?) házba szólt a következő megbízatásom. (Utcanevek kissé elferdítve, aki felismerné a helyszínt, kérem, ne javítson!)

Nem is emlékeztem már rá, hogy a János utca felől is van kapu (van) mert anno, amikor anyám ott dolgozott, a földszinten voltak a húsipari irodái, s hozzájuk a ny-i kapun kellett bemenni.  Márpedig a kapu ott volt, s a keskeny és sötét folyosó egy nagyon szűk belső udvarba vezetett. Felnéztem 2 emelet magasba, és arra gondoltam: de utálnék én itt lakni ! Sehol egy kis napfény, mint egy börtön, olyan….

Az udvar bal oldali lakásában vártak, ahová bekopogtam, majd meg sem várva a választ benyitottam.

Egy múlt század közepi divat szerint öltözött nő állt előttem, olyan ’marlenedietriches’ hullámos, félhosszú frizurával, apróvirágos matlaszé pongyolában. Meg is lepődtem egy pillanatra, meghajoltam, és mondtam:

- Kezicsókolom én Molnár Zsolt vagyok.

Az asszony cseppet, kérdőn felhúzta a szemöldökét – mire gyorsan folytattam:

- Teccik tudni, „Emzsé”, a fotós….

(Mintha ezt mindenkinek, így a hölgynek is,  illett volna tudnia…)

Erre elmosolyodott, s finom, elegáns mozdulattal befelé tessékelt.

(K. barátom – orvos – bejáratos volt ehhez a családhoz, tőle tudtam meg, hogy valamiféle igen régi bútorokat, valóságos kincseket őriznek a kívülről jelentéktelennek tűnő lakásban.)

A helyiség, amibe beléptem valami fura konyhaféle volt, de tudtam, nekem a szobában kell fotóznom, én ugyanis régi bútorokat fényképeztem, s a kiállításomhoz gyűjtöttem anyagot.

Egy pillanatig el is csodálkoztam, hogyan lehet itt a belvárosban egy nyitott kéményes ! régimódi konyha ?  Tisztári mint valami múzeum...Mivel azonban engem nem ez érdekelt,  már léptem is tovább a szoba felé, ami, mint kiderült pont az épület sarkán lévő helyiség volt. Emiatt aztán D-re és Ny-is is voltak ablakai, sőt volt egy sarokablak ott, ahol (valamikor régen, így emlékeztem) ajtó állt. Nehéz, halvány borsózöld, bársony sötétítő-függöny lógott az ablakok előtt és alatta nem láttam másikat, talán nem is volt „rendes” csipkefüggönyük…A szoba  hatalmas volt, legalábbis ahhoz képest, ahogy én azt, a házat kívülről ismerve – elképzeltem. A K-i és D-i falon egy-egy óriási méretű gobelin függött elég magasan, a rajtuk lévő képek alig voltak kivehetők, dús lombú fák és valamiféle ugrándozó ? táncoló ? alakokat láttam futólag rajtuk.

És ott állt szemben a bejárattal, a tálalószekrény… Az, ami valójában látogatásom célja volt. A „vad” amire „vadásztam”. Óriási méretű, de hagyományos formátumú, csillogó fekete márványlappal, két oldalán üveges kis vitrinekkel, melyek tele voltak, díszes edényekkel, teás-csészékkel, poharakkal. A szekrény anyaga – sajnos nem vagyok bútor-szakértő, nem tudnám megmondani, pontosan milyen fa – valami álomszép mintájú, vöröses-barna, pompásan megmunkált anyag volt, a fiókok és az ajtók zárjai fényesre tisztított réz borítással voltak ellátva, a két nagy ajtón virág-intarzia mintával.

Azt se tudtam, hogyan, honnan fényképezzem, tele voltam aggodalommal, hogy ha vakuzok, a politúr be fog csillanni, ha nem vakuzok, akkor életlen, sötét lesz a kép. Mindenesetre kattogtattam.

Kissé elfordulva a K-i falon lévő gobelin felé, vettem csak észre, hogy egy zongora is áll a sarokban,  és ennek az oldala is valami hihetetlen finom művészi asztalos-munkával volt elkészítve, ez is  intarziás, a csillogó fekete lakkon elefántcsont színű kúszó virágindákkal.

Ekkor szólalt meg a társam (?) (– ezek szerint nem egyedül jöttem fotózni?) – hogy:

- Nézd ezt az asztalt, meg a székeket, milyen csodásak ezek is !

És tényleg, ott állt a faragott lábú, kis kerek asztal, mellette 3 szék, pont olyanok, amilyeneket nemrég láttam, s a szakértő megállapította róluk, hogy a XVII.szd-ban készültek, sőt, a halványzöld bársony  ülés hátsó részén lévő jelből még azt is ki tudta olvasni, hogy melyik várúr, melyik kastélyában volt a helyük eredetileg. És  - most már meg se lepődtem, amikor - a garnitúra mellett észrevettem azt a komódot, amit szintén a székekkel egyidőben láttam, s nagyon megnyerte a tetszésemet. Hihetetlenül precíz munka volt, pompás illesztések, sehol egy karcolás rajta,  meseszerű ág-bogas mintával. A négy fiók mindegyikén íves kis rézfogantyú volt, a legfelső fiókot egy csúcsos végű kulccsal lehetett zárni.

Fényképeztem mint a megszállott…….. és akkor az egyik függöny mögül előlépett egy kissé pocakos idős úr, mosolyogva, mint aki itthon van…

Társam arcán láttam a meglepetést, összecsippentett szájjal súgta nekem:

- Hé figyelj, hát ez a Puskás Öcsi !...

                                         *****************************

És akkor felébredtem….

Hogy lehet, miért van az, hogy ilyen mesés álmaim vannak ? 

Semmi közöm Puskás Öcsihez, sosem érdekelt a foci. Az viszont igaz, hogy a napokban láttam egy műsorban (Kunst und Krempel) az álombeli kis komódot és széket, és az is igaz, hogy szeretek fényképezni… na de hogy ezekből a morzsákból összeálljon egy ilyen sztori ?

Ki érti ezt ?

Egyébként meg ki lehet az „Emzsé” ????

(Kapaszkodjatok meg, a neten találtam egy ilyen nevet, ha érdekel valakit, keressen rá....Bevallom én eddig ezt a nevet még sosem hallottam. Legalábbis éber állapotomban... )