Mintegy folytatásaképp az előző témának…

A nagynénim lakását az unokatestvéreim természetesen „felszámolták” – el akarják adni, hiszen mindegyiknek van lakása, nincs rá szükségük, sőt – szerencsére még a gyerekeiknek se….

Engem közelebbről érintő lakásfelszámolásban csak akkor volt részem, amikor Édesanyám meghalt, s az ő lakását kellett kiüríteni – de egyrészt az elvesztése miatti fájdalomtól nem is igazán voltam tudatomnál és gépiesen csináltam a dolgokat, másrészt régen volt, majd 30 éve. Most, amikor felmentem a nagynénim szétdúlt, részben már kiválogatott lakásába, nagyon nehéz lett a szívem. Biztos belejátszik ebbe a saját lakásom felszámolásának majdani sorsa, bár remélem nem kell személyesen átélnem.

A nagynénim szívesen olvasott. A gyerekek igaz, elvittek valamennyi könyvet, de nem sokat, a zöme egy kupacban a földön hevert. Azonnal az a pár évvel ezelőtti, vásárban látott kép jutott eszembe, amikor a kisteherautóról ugyancsak egy nagy halomba dobálták le az eladni szándékozott könyveket. Az, akkor is fájt, ez, most is. Elhoztam párat belőle, melyek nekem nem voltak meg – de a zöme mégiscsak ott maradt. 
Az unokahúgom zsákba rakta azokat a ruhaféléket és egyéb dolgokat, melyekre én azt mondtam, szétosztom a rászoruló ismerőseim között. 2 autót pakoltunk a csomagokkal úgy tele, hogy az ajtókat alig tudtuk becsukni.

És itthon nekiálltam a válogatásnak. Hát nagyon nehéz lett a szívem, mert sok ismerős dolog került a kezembe. Kalap, retikül, amit szeretett és sokat hordott, kedvenc kispárnáiból egy, kézimunkafonalak, kötőtűk (Istenem, kilométerekben lehetne számolni, hogy menyit kötött életében. Én ifjabb korára szinte csak úgy emlékszem, hogy kötőtű van a kezében….) Megkezdett rúzsok, üvegek félig kölnivel, azzal az illattal, amit „róla” ismerek, cipők,  temetőbe szánt művirágok, kis perzsaszőnyeg, és egy csomó konyhai cucc, tálak, tálcák, üvegek, tányérok, lábosok…. Felsorolni se tudom, mi minden.

Az itthoni, szomorú-szívvel végzett szétosztályozás során találtam meg, talán az édesanyjának, vagy akár a nagymamájának, egy kis hímzett szalvétáját, azsúrozott alsószoknyáját, érdekes fehérneműjét, melyeken látszott, hogy ezer éve nem hordta senki, majd szétfoszlottak már,  a felettük elmúlt idő miatt, de kegyeletből, szeretetből, talán rájuk való emlékezésképp mégiscsak évtizedek óta őrizgette valaki. De a lehelet-finom azsúrozás tartott és a koronás-monogramos hímzés is. Csak mostantól már a további őrizést senki sem vállalta.

És minden egyes darabnál, az zakatolt a fejemben, hogy majd az én dolgaimat is ugyanilyen módon szortírozza valaki: Ez kell - ez már semmire sem jó…  s közben felteszi a kérdést: „Miért őrizgette ezt vajon ?” s nem fogom tudni neki már elmesélni a kutyás blúzom sztoriját – amit semmi pénzért senkinek oda nem adnék, pedig már nem is jó rám, vagy ki fogja megmagyarázni, hogy egy üres dezodoros flakon és egy ugyancsak üres kölnisüveg miért van kincsként elrejtve ????

Egy ideje gyakran járkálok úgy a lakásomban, hogy felteszem a kérdést önmagamnak: tényleg szükséged van erre vagy erre ? És be kell valljam, sokszor megesik, hogy egy-egy dolgot kézbe-véve azt mondom: nem, ez nekem már nem kell, továbbadom. És akkor én keresek gazdát neki. Olyan új gazdát, aki örül neki, s akinek az örömét én is látom. És ez jó érzés, mellesleg egy darabbal kevesebb, ezzel már nem lesz gondja az én lakásom felszámolóinak.

És most ne mondjátok azt, hogy miféle gyászos témákat szedek elő ! Nem gyászos ez, hanem nagyon is életszerű. És nem vagyok ettől bánatos, mert már rég elfogadtam, hogy ez az élet rendje, születünk, élünk, meghalunk. Minden, de higgyétek el (fiatalok) minden idős emberben bent van ez az érzés, de nem beszél róla ….

A hallgatásnak, amiről pár napja is írtam, ez a folytatása.  Erről SE beszélünk. De a gondolat, attól még, hogy nem mondja ki a szánk, a fejünkben ott marad.

„Témazáróként” pedig álljon itt egy vers:

HELTAI JENŐ: KÉRDŐÍV

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdõivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyzõ jegyzi majd.
Mit fogsz felelni -- mert felelni kell!
– Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért?
Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?