Szombathelyen jártam 1.

Tanárúr kérem, én készültem…

Bizony, készültem erre a szombathelyi útra már hetekkel ezelőtt. Perszehogy kálváriázni indultam, no de 10 órát vonaton nem csak a kálváriáért töltöttem. 1970-ben jártam ott először és utoljára – s mivel fiatal voltam – valahogy olyan kellemes emlékkép élt bennem erről a városról. Akkor még járt a villamos is..

Szóval rendesen nekikészültem, programokat/néznivalókat kerestem még itthon, jóval indulás előtt. Elsősorban a kőtárba/romkertbe akartam visszamenni, ahonnan van egy régi fotóm is (majd idejekorán megmutatom) – szóval megnéztem

- a Goggle map-os kis sárga emberke segítségével, hogy hol kell keresni a kálváriát,

- hogy hol vannak azok a helyek, melyeket meg akarok látogatni, (Kőkert, Smidt múzeum, Iseum)

- kiírtam a pontos menetrendet,  nem csak a vonatét, hanem a helyi buszét is, amivel az állomástól eljutok a Szt.István parkig,

- időben lefeküdtem és felhúztam két(!) órát

- reggel csomagoltam magamnak egy napra elégséges ennivalót (4 parizeres zsemle, zöldpaprika, alma, tea, kávé)

- mellesleg a pénztárcámba tettem egy kis pénzt is, mert már tudtam, hogy hol, mennyi lesz a nyugdíjas belépő…

- jegyzetelésre alkalmas füzet  is a szatyorba került, 2 tollal – biztonság okáért…

- esernyőt is vittem – bár jó idő ígérkezett – de sosem lehet tudni,

- és két könyvet – reméltem az oda-vissza vonatútra elég lesz…

Óracsörgés előtt fél órával már ébren voltam. Utálok kapkodni – szép kényelmesen öltöztem, reggeliztem, elkészítettem a szendókat, még egyszer átgondoltam, benn van-e a szatyromban minden ? S miután mindent rendben találtam – a macskáknak kis száraztápot hátrahagyva - csendben becsuktam magam mögött otthonom ajtaját, s elindultam nagy utamra.

Az első (és utolsó) bosszúság ezen a napon a vasútállomáson ért. Ott bóklásztam a sínek között, már csak 10 perc lett volna az indulásig és sehol nem találtam a vonatomat. Kétségbeesve siettem be a pénztároshoz, megkérdezve, honnan indul a szombathelyi? Hát a külső ’A’ vágányról…még jó, hogy nem szerencsétlenkedtem ott a sínek között tovább, mert szépen lemaradtam volna. Emberek alig, egy nyomorult vasutast nem láttam. Az egész pályaudvar szinte teljesen kihalt volt. (Csak zárjelben jegyzem meg, miután már kényelmesen elhelyezkedtem a vonatomban, eszembe jutott, volt ennek az állomásnak olyan fénykora is, amikor annyi ember utazott/járt itt, hogy pl. a peronra nem lehetett másképp, csak a vasúti felügyelőnél váltott „peron-jeggyel” kimenni. És zsúfolva voltak a vonatok,…szóval volt itt más világ is. Most nem csak az épület, de mintha a magyar vasút is meghalt volna, vagy nem is tudom. Pécsett ez látszik….ámbár épp ma értesített @x, várhatóan hamarosan megkezdődik végre a sok éve halogatott épület-felújítás.)

A mi (fél) kocsinkban összesen 4-en ültünk, (egymástól tisztes távolságra, szépen felosztva magunk között a területet - mint a vadállatok az erdőben...) Később kiderült, az egy szem  férfi Nagykanizsáig, a másik két hölgy velem együtt Szombathelyig utazott. Mind a négyen olvastunk, senki, senkihez egyetlen szót nem szólt. (Mondjuk nekem ez nem is hiányzott.) Menet-közben (=5 óra!) a mi vonat-részünkbe nem ült új utas…és egyébként is elég kevesen voltak. Barcsig szinte minden kis állomáson megálltunk (szintén ezzel a vonattal mentem nemrég, amikor a barcsi kálváriát mentem fotózni) – helyenként olyan döcögős volt a sín, hogy nehezemre esett olvasni. Aztán felgyorsultunk. Olvastam is, meg ahogy világosodott, nézegettem is. 

Amikor felszálltam, még látszottak a csillagok, hajnalban most van épp fölöttünk/előttünk a drága jó öreg Orion, lábánál a fénylő kutyaszemű  Szíriusz, kicsit feljebb meg ott ragyogott a Jupiter. Kb. Szigetvárra értünk, amikorra kivilágosodott annyira, hogy már érdemes volt nézegetni. Nem volt igazán „őszi ködös” a táj – de valami halk jel az őszről már ott bujkált a talaj közelében, a rétek fölött, az erdők szélén. Valahogy annyira meg tud nyugtatni ahogy a vonatablak előtt elszalad a táj. Egybefolyik minden, ha félig lehunyom a szemem, különféle színárnyalatok csíkozódását látom. Barna-zöld-kék-sárga-fekete… mikor mi előtt suhanunk el. Reggel elfelejtettem, de este naplementében készítettem képeket az ablakból, majd lesz egy olyan is, amin ez az érzés kicsit visszajön…

Darány környékén, ahol az erdő aljába már besütött a nap, csodálatos őzláb gombákat láttam. Rengeteget…Még az is megfordult a fejemben, hogy le kéne ide jönni kocsival, nem másért, csak a gombákért. Aztán jött valami tó. A korai órán ott úszkáltak a vadkacsák, le-lebukva, gondolom a reggelijüket halászgatták. A vízfelület selyem-sima volt, szinte érezhetően, kézzelfoghatóan. Rajta tükröződött a keszekusza nádszálak barnás árnya, meg az ég felhőtlen kékje. Mint egy friss olajfestmény – jutott eszembe – ami még meg se száradt, és 10 perc múlva meg már ismét másképp fog kinézni… 
A sínek melletti bozótos (mindig csodálom, hogy a vonal nagyobb részén egészen közel engedik a fákat-bokrokat a sínhez)… szóval ezek a bozótok kezdenek színesedni.  Sárguló, piruló juharok, kőrisek, fűzek szaladtak a szemem előtt, itt-ott piros kecskerágók, galagonya, ott meg egy kék kökény.  A felszántott föld olyan hatású, mint egy barna buklé-szőnyeg, zöld rojtjai a peremén erdők… Sok helyen áll még a kukorica, errefelé nem nagyon láttam napraforgótáblákat, vagy csak figyelmetlen voltam. 
De azt már megláttam, amikor egy nagy rét mellett száguldottunk, hogy a zöld fű lilával pettyezett ! Rengeteg őszi kikerics nyílt ott – meseszép volt ! És őzikék !!  Egy nagy felszántott tábla szélén hárman, odébb egy réten magányosan egy, aztán megint kettő ugyancsak valami füves, harmat-gyémántos réten.

Aztán olvastam. Néha ki-kinéztem, láttam azért a lágyívű zalai dombokat, kis falvakat, magas-tornyú templomaikkal, utakat, ahol szinte alig volt forgalom, embereket nagyritkán. Vajon hol lehetnek ? Kicsi konyhában ülnek az öregek a reggeli hűvösben, talán begyújtották már a sparheltet, a fiatalok meg korareggel már elmentek dolgozni valahová messze?…Valahogy olyan volt az egész, mintha én is, meg körülöttem minden egy álom lenne, hiába száguldott a vonat, valamiképp lelassulva láttam mindent.

A szombathelyi állomás hasonlít a pécsire - csak ezerszer szebb (http://mork.nyugat.hu/Scopes/nyugat/var//improxy/NyugatBigPicture/214461_szombathely_regen_es_ma_a_vasutallomas.jpg)

Aztán egyszer csak – komolyan mondom szinte azt éreztem, hogy igen gyorsan, - máris Szombathelyen voltam…. Az állomás szép tiszta, rendezett. Fájó szívvel gondoltam a pécsire. Nem sokat teketóriáztam, megtudakoltam, honnan indul a 2C busz,  10 percet kellett csak várnom rá, felszálltam, és egy kis zavarba-ejtő tekergés után máris ott álltam a szobor előtt, amit a „kis sárga Google-emberke” nekem már megmutatott. Igaz, valahogy fura érzésem volt, mert a bennem élő kép szerint mintha más irányban lett volna a kálvária, de hát ugye nem az emlékeinkre hagyatkozunk, hanem a helyszínen látottra. Mert ott volt a jó kis meredek domboldal a Szt.István hátra megett….

És ahogy odaértem az első stációhoz, azonnal megértettem, miért nem készített ezekről még senki sem fotót. Itt nem számíthattam olyan segítségre, amilyent a majsi polgármesterasszonytól kaptam (aki kinyittatta és üveg nélkül lefotóztatta a kedvemért a stációképeket). Voltam bajban – megpróbáltam a lehetőségekhez képest kihozni, amit lehetett ebből a helyzetből, akit érdekel, majd nézze meg a csendhegyek-ben.

(Tudom, ez nem valami szerencsés felvétel, de olyanok a helyi adottságok, hogy egyszerűen máshonnan nem is lehet a templomot lefényképezni.)

Sajnos a templom zárva volt. A kálvária története után, s hogy merre lenne egyszerűbb továbbmennem, a Martineumban (http://www.martineum.hu) tudakozódtam. Hát a kálváriákról semmit nem tudtak, viszont adtak egy nagyon jó kis térképet, sőt belerajzolták a 3 keresett helyszínt, meg a legrövidebb utat, ahogy oda eljutok. Hálás voltam ezért a segítségért.

 Egy kép a Perint patakról

Nekiindultam gyalog, bár talán jobb lett volna valamiképp buszozni, mert a nap többi részére (láb)erőt spóroltam volna meg magamnak. No, de mindegy, legyalogoltam a Kálvária és az Óperint utcán, be a belvárosba. Itt először  a kőtár után érdeklődtem – ám még mielőtt oda értem volna, „belebotlottam” egy másik megnézni tervezett helyszínbe, a Smidt múzeumba. 

Bevallom  életemben nem hallottam erről – ellentétben a másik két megnézni tervezettel. Ám nagyon nagy kár lett volna, ha ezt kihagyom.

Először is, rajtam kívül teremtett látogató nem volt. (Aki olvassa a blogomat, tudja, az efféle helyeken jobb szeretek egyedül lenni. ) És jósorsom most adott mellém egy kísérőt, Horváthné Bónya Andrea személyében, akinél lelkesebb, nagyobb tudású tárlatvezetővel én még nem találkoztam. Azt hiszem, ha lett volna időm, estig is ott-marasztal és mesél, mesél, mesél. Nagyon hálás vagyok neki az alapos, tüzetes tárlat-vezetésért. És hogy ki is volt Dr. Smidt Lajos  ?

Íme:

A szombathelyi Smidt Múzeumot 1968-ban alapította Dr. Smidt Lajos (1903-1975), nyugalmazott kórházigazgató, sebész főorvos, aki Szombathely városának és Vas megye közönségének ajándékozta értékes, iparművészeti és történeti arculatú magángyűjteményét. Hat évtizedes gyűjtőmunka eredménye ez a gazdag életmű. A főorvos fáradhatatlan szenvedéllyel gyűjtötte a múlt becses emlékeit a jövő számára, azzal a céllal, hogy egykor közkinccsé tegye. A múzeum egyik különlegessége, hogy az itt látható műtárgyak legnagyobb részét a gyűjtő ajándékba kapta hálás betegeitől. Az orvos-beteg kapcsolatnak köszönhetően a dunántúli birtokos nemesek közül sokan, mint például a Batthyány, Bezerédj, Cziráky, Erdődy család több évszázada őrzött ereklyéit ajándékozta neki a műkincsek történeteivel együtt.
Három szinten tárul a látogatók elé a 2009 és 2012 közt teljesen megújított, interaktív kiállítás. A földszinten az alapító sokoldalú személyiségével lehet megismerkedni. Az audio-pontokon meghallgatható egy válogatás verseiből, gondolataiból és elbeszéléseiből. A lelkiismeretesen operáló orvoshoz írt hálalevelek és a róla írt újságcikkek a szenvedélyes, a minden iránt érdeklődő önzetlen orvost hozza közelebb a látogató elé. Régiségtára, hadtörténeti és fegyver-gyűjteménye sorozatait kutatásra hívó fiókrendszerben, tapintható műtárgyak sorozatával, képnézegetővel, satírozó-asztallal lehet felfedezni. Az európai és magyar könyvtörténeti ritkaságok mellett a 16.-17. századi velencei, németalföldi, francia nyomdászcsaládok nyomdajeleivel pecsételhetnek a gyerekek.
Az egyik emeleti szárnyban: numizmatikai, orvostörténeti kiállítás, üvegművészeti, és az időszaki kiállítások számára kialakított rész nyert elhelyezést.
A másik emeleti szárnyban a 17-19. század művészetét és életmódját bemutató barokk, empire, biedermeier termek a dunántúli nemesek és polgárok miliőjét tükrözik. Szombathely város és Vas megye történetéhez fűződő emlékeken kívül számos történelmi személyiséghez kapcsolódó emlék hívja magára a figyelmet. Bútorok, festmények (Munkácsy, Barabás, Dorffmaister, Lodz, Orlai Petrich, Sterio), üvegek, porcelánok (Herend, Altwien, Meissen), ötvösművek, hangszerek, kéziratok (pl. Deák Ferenc, Gr. Széchenyi István, Liszt Ferenc, Jókai Mór), viselettörténeti anyag és óragyűjtemény várja a látogatókat.
A Szombathelyen 1897-től 1974-ig közlekedő villamos egyik utolsó, a múzeumudvaron látható kocsija az intézmény sokszínű múzeumpedagógiai kínálatához nyújt újabb témát és helyszínt.(  http://www.museum.hu/m/Smidt_Muzeum/aktualis?f )

Valóban különös, szinte hihetetlen, hogy egy nem is túl hosszú emberi élet alatt (72 év) mi mindent össze lehet gyűjteni, ha a szenvedély hajt valakit. Nem fogom itt én felsorolni a látnivalókat, mert az lehetetlen. De nagyon melegen ajánlom, hogy aki Szombathelyen jár, ezt a múzeumot ki ne hagyja !!

Bent a múzeumban nem lehetett fotózni, de a neten azért találtam pár képet, ill. az első és a negyedik saját kép:

Képek: http://indafoto.hu/smidthirlevel/image/9162941-d88befb1/320959  itt lapozni lehet !

http://neta.itthon.hu/site/upload/2008/12/Smidt.empire%20kicsi.jpg

Innen aztán már csak egy „macskaugrás” volt a kőkert…. Hogy holnapra is maradjon olvasnivaló - azzal fogom folytatni.