Boris megöregedett és megbolondult.

Nehezebb, ronda témák után szükségét érzem kis felületes és kevésbé érdekes dolgok közlésének.... :-)

Nem vagyok semmiféle sport rajongója – a teniszé különösen nem. De azért Boris Becker nevét jól ismerem. Igaz, nem a szervái miatt, hanem a nőügyei miatt, melyről az elmúlt 20 évben épp eleget mutattak be a sztárokkal szívesen foglalkozó (német) tévéműsorok.

Nem fogom én itt felsorolni ezeket (gyanítom azért Magyarországon is tudnak róla). De az, hogy most írt és kiadott egy könyvet, melyben elmeséli az elmúlt két és fél évtized szerelmi viszonyait, apró részletekre is kitérve -  hát ez olyan fokú ízléstelenség, hogy  a német közönség nem is nagyon tudja hová tenni. Vagyis tudja. Elítéli és/vagy kineveti. Nem kis számban vannak azok,  akik  arra tippelnek, Borisnak pénzre volt szüksége – és bár megvetik, de kíváncsiak az emberek a pikáns részletekre, tehát venni fogják.

Október 2-án jelenik meg a könyv a piacon, 100.000 példányban.

Hová, milyen mélységbe tud süllyedni egy egykor menő, sikeres sztár….

http://www.general-anzeiger-bonn.de/news/vermischtes/Boris-Becker-veroeffentlicht-Memoiren-article1145617.html

 

Lomolás

Ha alacsony lenne a vérnyomásom, csak rá fogok gondolni a tegnap délutánra…

A szembe-szomszéd néni lakásából végleg mindent kipakoltak/tunk. Elvitték a használható mindenféléket a környékbeli szegényemberek, s a maradékot szépen bezsákoltuk, ill. rendezetten lepakoltuk a járdára – péntek délelőtt, mert szombat reggelre vártuk a lomtalanítókat. (Sajnos már csak évente kétszer jönnek.)

Nekem dolgom volt, elmentem ebéd után, de már amikor indultam, láttam, hogy a „lom-hiénák” ott settenkednek a halom körül. Kértem a „főnököt” (mert van olyan is, aki a többit csak irányítja), hogy bármit elvihetnek, de ha átnézték, pakoljanak vissza zsákokba, ne dobáljanak mindent szanaszét.

Mire délután hazajöttem, el se tudom mondani, mi várt… Állítólag itt voltak a köztetük is és csóválták a fejüket. (Nem akarok erre külön megjegyzést tenni, pedig tudnék…) 

A lényeg, hogy ott álltam a szomszédom szétdúlt ócskaságai előtt, most már segítség nélkül – és majdnem agyvérzést kaptam dühömben. Mert szó se róla – ha valaki úgy érzi, hogy a (volt tulaj szerint) semmire se jó szemetet átnézi és még ezt-azt kihalászik belőle, hát jó, legyen. De valójában a fém és a fa már rég ki volt válogatva, (ezt meg is mondtam és hát látható is volt !)  igazán nem tudom, mit kereshettek, miben reménykedtek ? Hogy őszinte legyek, azt hiszem nem is vittek el semmit, csak szétdúlták az egész óriási halmot.

S mivel nem bírtam/akartam úgy hagyni másnap reggelig,  hát legalább nagyjából összepakoltam – átkozódva és apjukat-anyjukat elátkozva azoknak, (igenis azoknak a cigányoknak) akik ezt csinálták. Az ember segít, az ember elnéz, az ember tűr… de ezek sose lesznek civilizált lények. Erre én megesküszöm.

Szombathelyen jártam 2.

Miután a Smidt múzeum csendes kerti padján megebédeltem, folytattam felfedező utamat, vagyis elindultam „vissza a múltba”, a római időkbe.

Hogy ezt a helyet felkeressem, arra az alábbi kép inspirált. 1970-ben készült, melléje tettem a tegnapi fotót…A barátnőmmel álltunk ott, egy vidám KISZ kirándulás alkalmából jártunk arrafelé….oly rég volt, hogy tán igaz se volt…Én már akkor is inkább a „túrázók” táborát erősítettem, s nem az elegáns „városnézőkét”… 

 

No, szóval elmentem a hatalmas székesegyház  felé (valóban ez is élénken élt emlékezetemben, ahogy az akkori idegenvezető elmesélte lebombázása és újjáépítése történetét), s máris ott voltam  a kőkertnél. (Manó tudja miért, én ezt mindig kőkert-ként emlegetem, holott látom, más a hivatalos neve…nem baj…) 

 

 A székesegyház

Itt (a kőkertben) a jegypénztárnál beszédbe elegyedtem a pénztárossal, s épp – teljesen véletlenül – ott tartózkodott a hely egyik jó ismerője, Nagy János, aki felajánlotta, végigkísér engem a kertben. Hát, az ő idegenvezetésére is csak azt tudom mondani, hogy ilyenben még nem volt részem. Persze, megint ott állt mellettem Fortuna, s rajtam kívül teremtett lélek nem volt kíváncsi abban az egy órában, amit ott eltöltöttem, a kőkertre. 
Így hát az én kedves vezetőm lelkesülten előadhatta nekem tudománya egy részét – s azért csak ennyit, mert szegénybe beléfolytottam néha a szót, hiszen úgy tűnt, a tudása a témakörben határtalan. Ám végtelenül hálás vagyok, hogy összesodort vele a jósorsom – mert csak úgy egymagamban, a kövek között sétálgatva, ennyi információhoz semmiképp nem juthattam volna. 
Mindenesetre egyet közösen megállapítottunk, nagyon nagy kár, hogy a kőkert olyan állapotban van, amilyenben, vagyis elkeserítőben… Lehet, hogy majd egyszer sor kerül a felújításra, csak nehogy már túl késő legyen. A mozaikok pl. nem tudom menthetők-e még… Itt egy kis ismertető:

Szombathely központjában, az 1930-as évektől tárták fel a Kr. u. 50 körül alapított Colonia Claudia Savariensium épületcsoportjait. Az ásatásokat Járdányi Paulovics István vezetésével kezdték meg a régészek, és a mai napig dolgoznak rajta.

A mai romkert már túlterjed az egykori püspökkert határain. A 4. század elején építették a hatalmas császári fogadásra alkalmas palotát, ugyanis (Nagy) Constantin, II. Constantius valamint Valentinianus császárok is töltöttek el itt időt.

A korabeli palota alapterülete mintegy 200x200 méteres lehetett, de a monumentális épületegyüttesnek jelenleg csak a nyugati és az északi határai ismertek. Ugyanis itt állt a középkori kerek vár, majdan a 18. század végén emelt székesegyház, és a leánykollégium épületei is.

A császári palota épülettömbjéből kitűnik a 50x17 méter nagyságú fogadóterem, amely padozatát színes mozaikszőnyeg díszítette. A mai ismeretek szerint ez a mozaikfelület volt Pannonia provincia legnagyobbika.

A romkertben az egykori bazaltkő borítású úton sétálgatva megtekinthetjük a hajdani Mercurius szentély alapjait és a nyolcszögletű fürdőházat, amelynek külső falát falfestményekkel díszítették. A bazaltkő borítású út kereszteződésénél vámház, fazekasműhelyek és boltok álltak. A feltárt épületmaradványok arról adnak tanúbizonyságot, hogy az egykori Savaria egy nagy jelentőségű városi rangú települése volt Pannónia provinciának.(http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/tortenelmi-emlekeink/Jardanyi-Paulovics-Istvan-Romkert.html )

Néhány kőkerti fotóm: 

Már útnak indultam a harmadik úticélom, az Iseum felé, amikor kísérőm utánam szaladt, mondván, „Megmutatok magának valamit, ami mellett ha nem szólok, biztos elmegy”. És tényleg. Beirányított egy kapualjba, ahol egy hatalmas és nem túl barátságos udvarban, magas házak tűzfalára, óriási modern freskó volt felfestve, melyen Szombathely története a rómaiaktól napjainkig látható. (Ez egy 2009-es cikk róla: http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/vaosz_udvar_fresko_helyreallitas_szombathely ) Valóban örülök, ezúton is köszönöm, hogy figyelmeztetett rá, mert tényleg elmentem volna mellette…

Freskó: http://www.nyugat.hu/tartalom/galeria/gal20090422110550

 

 Saját képek:

  

Következő és egyben utolsó úticélom  a nemrég átadott Iseum volt.

Itt:  http://www.iseumsavariense.hu olvasni és képeket nézni is lehet róla. Valóban csodálatosan … mit is mondjak ?....felépített/helyrehozott/megalkotott  kiállítótér – de fájdalom – az a fajta „romantika”, „élő hangulat” – ami engem megfogott pl. a Smidt múzeumban – az bizony ebből az elegáns kiállítótérből hiányzik. Szó se róla, impozáns, modern, levegős, elég sok mindent megmutat – de hát hiába, a szívemet/lelkemet nem fogta meg…Pedig itt se volt rajtam kívül egyetlen látogató sem, külön személyes kísérőt kaptam, aki minden kérdésemre szakszerű választ tudott adni, mégis valahogy kissé hidegen hagyott az egész. A kiállítás megtekintése után be lehetett menni a vadiúj Isis templomba/szentélybe. A fiatalember nagyon titokzatos volt, leültetett  és mondta, hogy akkor kezdődik a bemutató. Esküszöm, fogalmam nem volt róla, mi vár rám. Semmi ilyesmit nem találtam a neten, olyan váratlan volt az egész, hogy még szerencse, nem vagyok sem félős, sem ijedős, de nem biztos, hogy mindenki hozzám hasonlóan reagált volna.

Most képzeljetek el egy  nagyon magas csarnokot, igaz, a szélessége, hossza nem nagy, no de a magassága… Kicsit fura, afféle modernkedő az egész építészetileg belülről, mert ugye ha ez egy római templom/szentély, akkor oly furák benne a sarkokban álló,  feltehetőleg építészetileg (???) szükséges fém pillérek(vagy mik…).No mindegy – szóval szerintem az a szó, hogy „szép” az nem illik rá. Legfeljebb „érdekes”.  Ajtó becsukódik, templom elsötétül, öregasszony (=én) tök egyedül ül a kellemesen hűvös térben. Elkezdődik a filmvetítés, Isis óriási alakja táncol a falon – elmondja, hogy ő kicsoda, micsoda…( Valami rémes, fehérre meszelt orcával, kukoricasárga-kóc hajjal..) És aztán kis idő múlva „megnyílik a föld” és felemelkedik egy afféle áldozati oltár, aztán a másik oldalon is egy. Végül óriási füstfelhő puffog ki a középső oszlop alól, s a semmiből kiemelkedik Isis istennő szobra. Igaz, az előbbi, fara vetített, lenyűgöző méretűnek mintha a játék-babája lenne, de hát mégis, „előjött a semmiből”.…

Szóval ez volt ott.

Most mit mondjak…max. annyit, hogy hát érdekes volt…. De a lelkemet, a szívemet semmiképp nem érintette meg. Idegen volt, távoli, túlságosan „mű”…

Bocsánatot kérek a dolog kitalálójától – ám magánvéleménye mindenkinek lehet. Az enyém ez. Ettől függetlenül senkit se beszélek le róla. Talán a gyerekek (felnőtt kísérettel !!) még látnak benne valamit… (És valami miatt bennem motoszkált végig a „Mibe kerülhetett mindez”? kérdése. Jó, hogy nem kaptam Isis istennőtől választ rá, mert valószínű elájultam volna…)

Az Iseum előtt van két szoborcsoport, az egyik: Majthényi Károly: Ünnepi menet Isis tiszteletére,  a másik:  Körösényi Tamás: Szombathelyi polgárok. (Az jutott róla eszembe, hogy a cím folytatása lehetne:….mikor épp régiségeket keresnek…)

(nagyon rossz fényviszonyok miatt nem igazán tudtam jól lefényképezni)

Iseum képek innen:  http://szombathely.varosom.hu/latnivalok/muemlekek/Iseum.html http://itthon.hu/site/upload/2011/11/nevtelen39.JPG http://www.kepeslap.com/images/27603/1304527989_origi.jpg http://www.szombathely.hu/userfiles/image/2011/09/096.jpg

Ilyen volt:  

   Építés közben: 

Elkészült:

A kiállítótér belül:

Saját képeim: 

Miután kijöttem az Iseumból, már annyi volt az idő, hogy lassan indulhattam is az állomás felé. A közelben volt egy buszmegálló, ahol megállt egy olyan busz is, ami levitt oda. Miközben vártam, lefényképeztem ezt a megállóhelyet (mindegyik ilyen Szombathelyen!)  Saját napeleme  van, felül egy állandóan változó tábla mutatja, hogy milyen busz, hány percen belül várható, mi a végcélja. Nagyon, nagyon ügyes, utas-barát megoldásnak tartom !! 

Kb. egy órám volt a vonatindulásig, mire az állomásra értem, épp elég idő ahhoz, hogy kényelmesen megegyem az uzsonna-vacsorámat. Ültem a tiszta, kellemesen hűvös peronon, aztán úgy gondoltam, megérdemlek annyit, hogy a vasúttal szemközi bisztróban befizessem magam – ennyi fárasztó gyaloglás után - még egy kávéra ( amit hoztam magammal, az ugyanis ebéd után megittam…). Van ott egy cuki kis „Bisztró” nevű boltocska, aprócska, de annyi minden kapható, benne, hogy csak tátottam a szemem-szám. Van valami cseppnyi kis árusítóhely ugyan az állomás várócsarnokában is, meg resti is van – de úgy érzékeltem, hogy az utazók (és nem utazók) inkább ezt a helyet kedvelik. Több kiszolgáló is volt, nem kellett sokat várni, 110.- Ft-ért tejszínes kávét kaptam. Na ez volt a napi luxusom – de azt hiszem, megérdemeltem.

És máris ültem a vonaton… Öt után pár perccel meg indultunk hazafelé…

El nem tudom mondani, milyen jó érzés volt bennem. Olyan, amilyen az emberben keletkezik egy jól sikerült nap után, melynek sikerében nem csak a vakszerencse, de egy kicsit önmaga is benne volt. Mert jól kiterveltem mindent, mert sikerült megnéznem amit szerettem volna.

A vonaton most senki sem ült azon a részen, ahol én, a kocsi egyik fele 2, a másik fele 1. osztályú volt. Valamelyik állomáson aztán felszállt „Bunkócska”.  Íme, lássátok, ez egy gelsei fiatalember, (legalábbis ott szállt aztán le) akit az anyukája nem tanított meg arra, hogy piszkos lábunkat nem tesszük az ülésre, oda, ahová mások tiszta ruhában leülnek. És bizony, bizony nem mertem rászólni. Mégis, csak ketten voltunk, hátha pofán vág (jó esetben)…

De nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy egy ilyen bunkócska elrontsa a hangulatomat. Miután leszállt és újra egyedül maradtam, jutott eszembe – épp az utolsó pillanatokban – hogy meg kellene  próbálni a robogó vonatból fotózni. Szerintem érdekes képek lettek. Aztán nagyon, nagyon gyorsan sötét lett. Olvastam is, és gondolkodtam is. Felszállt valahol 2 fiatal nő egy kislánnyal. „Játszásiból” azt gondoltam róluk, tanárnők, vagy bolti eladók. Az egyik egy megálló után leszállt. A másikhoz a harmadik megállóban felszállt a férje. Este fél8 volt. Elmerengtem ennek a családnak a hétköznapjain: hajnalban kelnek egy kis faluban. Vonatra ülnek, egyik itt, a másik ott dolgozik. A kislányt a mama viszi iskolába. Este ő hozza el. A hazafelé tartó vonaton apa is felszáll. Nagy az öröm, kislány folyton apa nyakában csüng. Hazaérnek, este 8 óra …Mire jut akkor még idő???????

Vagy később: szólóban felszállt egy fiatal lány, füldugóval a fülében, afféle se-hall-se-lát-dömötör (így hívom én ezeket a fiatalokat)  és néhány állomás után leszállt.  Tök sötét volt, de olyan sötét, mint a Belfegor hátsójában lehet… Hová megy ? Várja-e valaki ? Nem fél ebben a mélysötét estében egyedül ?

Istenem, milyen életek vannak…

Aztán olvastam még, és egyszer csak Pécsre értünk….a 4 kocsis szerelvényről ketten szálltunk le, az első kocsiból egy férfiember, meg én….

Itt a mese vége.

Gyönyörű nap volt , örülök, hogy elmentem.

Ezeket készítettem hazafelé a vonatból: 

Normális képek:

 (Szerintem) nagyon különös képek: (NM. után szabadon...)

 

Szombathelyen jártam 1.

Tanárúr kérem, én készültem…

Bizony, készültem erre a szombathelyi útra már hetekkel ezelőtt. Perszehogy kálváriázni indultam, no de 10 órát vonaton nem csak a kálváriáért töltöttem. 1970-ben jártam ott először és utoljára – s mivel fiatal voltam – valahogy olyan kellemes emlékkép élt bennem erről a városról. Akkor még járt a villamos is..

Szóval rendesen nekikészültem, programokat/néznivalókat kerestem még itthon, jóval indulás előtt. Elsősorban a kőtárba/romkertbe akartam visszamenni, ahonnan van egy régi fotóm is (majd idejekorán megmutatom) – szóval megnéztem

- a Goggle map-os kis sárga emberke segítségével, hogy hol kell keresni a kálváriát,

- hogy hol vannak azok a helyek, melyeket meg akarok látogatni, (Kőkert, Smidt múzeum, Iseum)

- kiírtam a pontos menetrendet,  nem csak a vonatét, hanem a helyi buszét is, amivel az állomástól eljutok a Szt.István parkig,

- időben lefeküdtem és felhúztam két(!) órát

- reggel csomagoltam magamnak egy napra elégséges ennivalót (4 parizeres zsemle, zöldpaprika, alma, tea, kávé)

- mellesleg a pénztárcámba tettem egy kis pénzt is, mert már tudtam, hogy hol, mennyi lesz a nyugdíjas belépő…

- jegyzetelésre alkalmas füzet  is a szatyorba került, 2 tollal – biztonság okáért…

- esernyőt is vittem – bár jó idő ígérkezett – de sosem lehet tudni,

- és két könyvet – reméltem az oda-vissza vonatútra elég lesz…

Óracsörgés előtt fél órával már ébren voltam. Utálok kapkodni – szép kényelmesen öltöztem, reggeliztem, elkészítettem a szendókat, még egyszer átgondoltam, benn van-e a szatyromban minden ? S miután mindent rendben találtam – a macskáknak kis száraztápot hátrahagyva - csendben becsuktam magam mögött otthonom ajtaját, s elindultam nagy utamra.

Az első (és utolsó) bosszúság ezen a napon a vasútállomáson ért. Ott bóklásztam a sínek között, már csak 10 perc lett volna az indulásig és sehol nem találtam a vonatomat. Kétségbeesve siettem be a pénztároshoz, megkérdezve, honnan indul a szombathelyi? Hát a külső ’A’ vágányról…még jó, hogy nem szerencsétlenkedtem ott a sínek között tovább, mert szépen lemaradtam volna. Emberek alig, egy nyomorult vasutast nem láttam. Az egész pályaudvar szinte teljesen kihalt volt. (Csak zárjelben jegyzem meg, miután már kényelmesen elhelyezkedtem a vonatomban, eszembe jutott, volt ennek az állomásnak olyan fénykora is, amikor annyi ember utazott/járt itt, hogy pl. a peronra nem lehetett másképp, csak a vasúti felügyelőnél váltott „peron-jeggyel” kimenni. És zsúfolva voltak a vonatok,…szóval volt itt más világ is. Most nem csak az épület, de mintha a magyar vasút is meghalt volna, vagy nem is tudom. Pécsett ez látszik….ámbár épp ma értesített @x, várhatóan hamarosan megkezdődik végre a sok éve halogatott épület-felújítás.)

A mi (fél) kocsinkban összesen 4-en ültünk, (egymástól tisztes távolságra, szépen felosztva magunk között a területet - mint a vadállatok az erdőben...) Később kiderült, az egy szem  férfi Nagykanizsáig, a másik két hölgy velem együtt Szombathelyig utazott. Mind a négyen olvastunk, senki, senkihez egyetlen szót nem szólt. (Mondjuk nekem ez nem is hiányzott.) Menet-közben (=5 óra!) a mi vonat-részünkbe nem ült új utas…és egyébként is elég kevesen voltak. Barcsig szinte minden kis állomáson megálltunk (szintén ezzel a vonattal mentem nemrég, amikor a barcsi kálváriát mentem fotózni) – helyenként olyan döcögős volt a sín, hogy nehezemre esett olvasni. Aztán felgyorsultunk. Olvastam is, meg ahogy világosodott, nézegettem is. 

Amikor felszálltam, még látszottak a csillagok, hajnalban most van épp fölöttünk/előttünk a drága jó öreg Orion, lábánál a fénylő kutyaszemű  Szíriusz, kicsit feljebb meg ott ragyogott a Jupiter. Kb. Szigetvárra értünk, amikorra kivilágosodott annyira, hogy már érdemes volt nézegetni. Nem volt igazán „őszi ködös” a táj – de valami halk jel az őszről már ott bujkált a talaj közelében, a rétek fölött, az erdők szélén. Valahogy annyira meg tud nyugtatni ahogy a vonatablak előtt elszalad a táj. Egybefolyik minden, ha félig lehunyom a szemem, különféle színárnyalatok csíkozódását látom. Barna-zöld-kék-sárga-fekete… mikor mi előtt suhanunk el. Reggel elfelejtettem, de este naplementében készítettem képeket az ablakból, majd lesz egy olyan is, amin ez az érzés kicsit visszajön…

Darány környékén, ahol az erdő aljába már besütött a nap, csodálatos őzláb gombákat láttam. Rengeteget…Még az is megfordult a fejemben, hogy le kéne ide jönni kocsival, nem másért, csak a gombákért. Aztán jött valami tó. A korai órán ott úszkáltak a vadkacsák, le-lebukva, gondolom a reggelijüket halászgatták. A vízfelület selyem-sima volt, szinte érezhetően, kézzelfoghatóan. Rajta tükröződött a keszekusza nádszálak barnás árnya, meg az ég felhőtlen kékje. Mint egy friss olajfestmény – jutott eszembe – ami még meg se száradt, és 10 perc múlva meg már ismét másképp fog kinézni… 
A sínek melletti bozótos (mindig csodálom, hogy a vonal nagyobb részén egészen közel engedik a fákat-bokrokat a sínhez)… szóval ezek a bozótok kezdenek színesedni.  Sárguló, piruló juharok, kőrisek, fűzek szaladtak a szemem előtt, itt-ott piros kecskerágók, galagonya, ott meg egy kék kökény.  A felszántott föld olyan hatású, mint egy barna buklé-szőnyeg, zöld rojtjai a peremén erdők… Sok helyen áll még a kukorica, errefelé nem nagyon láttam napraforgótáblákat, vagy csak figyelmetlen voltam. 
De azt már megláttam, amikor egy nagy rét mellett száguldottunk, hogy a zöld fű lilával pettyezett ! Rengeteg őszi kikerics nyílt ott – meseszép volt ! És őzikék !!  Egy nagy felszántott tábla szélén hárman, odébb egy réten magányosan egy, aztán megint kettő ugyancsak valami füves, harmat-gyémántos réten.

Aztán olvastam. Néha ki-kinéztem, láttam azért a lágyívű zalai dombokat, kis falvakat, magas-tornyú templomaikkal, utakat, ahol szinte alig volt forgalom, embereket nagyritkán. Vajon hol lehetnek ? Kicsi konyhában ülnek az öregek a reggeli hűvösben, talán begyújtották már a sparheltet, a fiatalok meg korareggel már elmentek dolgozni valahová messze?…Valahogy olyan volt az egész, mintha én is, meg körülöttem minden egy álom lenne, hiába száguldott a vonat, valamiképp lelassulva láttam mindent.

A szombathelyi állomás hasonlít a pécsire - csak ezerszer szebb (http://mork.nyugat.hu/Scopes/nyugat/var//improxy/NyugatBigPicture/214461_szombathely_regen_es_ma_a_vasutallomas.jpg)

Aztán egyszer csak – komolyan mondom szinte azt éreztem, hogy igen gyorsan, - máris Szombathelyen voltam…. Az állomás szép tiszta, rendezett. Fájó szívvel gondoltam a pécsire. Nem sokat teketóriáztam, megtudakoltam, honnan indul a 2C busz,  10 percet kellett csak várnom rá, felszálltam, és egy kis zavarba-ejtő tekergés után máris ott álltam a szobor előtt, amit a „kis sárga Google-emberke” nekem már megmutatott. Igaz, valahogy fura érzésem volt, mert a bennem élő kép szerint mintha más irányban lett volna a kálvária, de hát ugye nem az emlékeinkre hagyatkozunk, hanem a helyszínen látottra. Mert ott volt a jó kis meredek domboldal a Szt.István hátra megett….

És ahogy odaértem az első stációhoz, azonnal megértettem, miért nem készített ezekről még senki sem fotót. Itt nem számíthattam olyan segítségre, amilyent a majsi polgármesterasszonytól kaptam (aki kinyittatta és üveg nélkül lefotóztatta a kedvemért a stációképeket). Voltam bajban – megpróbáltam a lehetőségekhez képest kihozni, amit lehetett ebből a helyzetből, akit érdekel, majd nézze meg a csendhegyek-ben.

(Tudom, ez nem valami szerencsés felvétel, de olyanok a helyi adottságok, hogy egyszerűen máshonnan nem is lehet a templomot lefényképezni.)

Sajnos a templom zárva volt. A kálvária története után, s hogy merre lenne egyszerűbb továbbmennem, a Martineumban (http://www.martineum.hu) tudakozódtam. Hát a kálváriákról semmit nem tudtak, viszont adtak egy nagyon jó kis térképet, sőt belerajzolták a 3 keresett helyszínt, meg a legrövidebb utat, ahogy oda eljutok. Hálás voltam ezért a segítségért.

 Egy kép a Perint patakról

Nekiindultam gyalog, bár talán jobb lett volna valamiképp buszozni, mert a nap többi részére (láb)erőt spóroltam volna meg magamnak. No, de mindegy, legyalogoltam a Kálvária és az Óperint utcán, be a belvárosba. Itt először  a kőtár után érdeklődtem – ám még mielőtt oda értem volna, „belebotlottam” egy másik megnézni tervezett helyszínbe, a Smidt múzeumba. 

Bevallom  életemben nem hallottam erről – ellentétben a másik két megnézni tervezettel. Ám nagyon nagy kár lett volna, ha ezt kihagyom.

Először is, rajtam kívül teremtett látogató nem volt. (Aki olvassa a blogomat, tudja, az efféle helyeken jobb szeretek egyedül lenni. ) És jósorsom most adott mellém egy kísérőt, Horváthné Bónya Andrea személyében, akinél lelkesebb, nagyobb tudású tárlatvezetővel én még nem találkoztam. Azt hiszem, ha lett volna időm, estig is ott-marasztal és mesél, mesél, mesél. Nagyon hálás vagyok neki az alapos, tüzetes tárlat-vezetésért. És hogy ki is volt Dr. Smidt Lajos  ?

Íme:

A szombathelyi Smidt Múzeumot 1968-ban alapította Dr. Smidt Lajos (1903-1975), nyugalmazott kórházigazgató, sebész főorvos, aki Szombathely városának és Vas megye közönségének ajándékozta értékes, iparművészeti és történeti arculatú magángyűjteményét. Hat évtizedes gyűjtőmunka eredménye ez a gazdag életmű. A főorvos fáradhatatlan szenvedéllyel gyűjtötte a múlt becses emlékeit a jövő számára, azzal a céllal, hogy egykor közkinccsé tegye. A múzeum egyik különlegessége, hogy az itt látható műtárgyak legnagyobb részét a gyűjtő ajándékba kapta hálás betegeitől. Az orvos-beteg kapcsolatnak köszönhetően a dunántúli birtokos nemesek közül sokan, mint például a Batthyány, Bezerédj, Cziráky, Erdődy család több évszázada őrzött ereklyéit ajándékozta neki a műkincsek történeteivel együtt.
Három szinten tárul a látogatók elé a 2009 és 2012 közt teljesen megújított, interaktív kiállítás. A földszinten az alapító sokoldalú személyiségével lehet megismerkedni. Az audio-pontokon meghallgatható egy válogatás verseiből, gondolataiból és elbeszéléseiből. A lelkiismeretesen operáló orvoshoz írt hálalevelek és a róla írt újságcikkek a szenvedélyes, a minden iránt érdeklődő önzetlen orvost hozza közelebb a látogató elé. Régiségtára, hadtörténeti és fegyver-gyűjteménye sorozatait kutatásra hívó fiókrendszerben, tapintható műtárgyak sorozatával, képnézegetővel, satírozó-asztallal lehet felfedezni. Az európai és magyar könyvtörténeti ritkaságok mellett a 16.-17. századi velencei, németalföldi, francia nyomdászcsaládok nyomdajeleivel pecsételhetnek a gyerekek.
Az egyik emeleti szárnyban: numizmatikai, orvostörténeti kiállítás, üvegművészeti, és az időszaki kiállítások számára kialakított rész nyert elhelyezést.
A másik emeleti szárnyban a 17-19. század művészetét és életmódját bemutató barokk, empire, biedermeier termek a dunántúli nemesek és polgárok miliőjét tükrözik. Szombathely város és Vas megye történetéhez fűződő emlékeken kívül számos történelmi személyiséghez kapcsolódó emlék hívja magára a figyelmet. Bútorok, festmények (Munkácsy, Barabás, Dorffmaister, Lodz, Orlai Petrich, Sterio), üvegek, porcelánok (Herend, Altwien, Meissen), ötvösművek, hangszerek, kéziratok (pl. Deák Ferenc, Gr. Széchenyi István, Liszt Ferenc, Jókai Mór), viselettörténeti anyag és óragyűjtemény várja a látogatókat.
A Szombathelyen 1897-től 1974-ig közlekedő villamos egyik utolsó, a múzeumudvaron látható kocsija az intézmény sokszínű múzeumpedagógiai kínálatához nyújt újabb témát és helyszínt.(  http://www.museum.hu/m/Smidt_Muzeum/aktualis?f )

Valóban különös, szinte hihetetlen, hogy egy nem is túl hosszú emberi élet alatt (72 év) mi mindent össze lehet gyűjteni, ha a szenvedély hajt valakit. Nem fogom itt én felsorolni a látnivalókat, mert az lehetetlen. De nagyon melegen ajánlom, hogy aki Szombathelyen jár, ezt a múzeumot ki ne hagyja !!

Bent a múzeumban nem lehetett fotózni, de a neten azért találtam pár képet, ill. az első és a negyedik saját kép:

Képek: http://indafoto.hu/smidthirlevel/image/9162941-d88befb1/320959  itt lapozni lehet !

http://neta.itthon.hu/site/upload/2008/12/Smidt.empire%20kicsi.jpg

Innen aztán már csak egy „macskaugrás” volt a kőkert…. Hogy holnapra is maradjon olvasnivaló - azzal fogom folytatni. 

Ásványbörze Pécs 2013.szeptember 21-22

Jó régen elő volt nekem jegyezve, hogy a hét végén ásványbörze lesz a Nagy Lajosban. Aztán a barátnőm tegnap még külön is felhívta a figyelmemet, olvasta valami lapban, hogy nem csak ásványokat lehet csodálni, hanem 3 d-s vetítés is lesz. El is indultam ebéd után a nemszeretem városközpont felé – de már a Kossuth térnél, a buszról leszállva kezdtem kissé ideges lenni. Szerintem már ott döngött a föld… Ahogy közeledtem a térhez, a kaotikus zaj  csak erősödött – meg se tudom mondani, miféle zene volt, csak azt, tudom, hogy füldugóért sírt a fülem…. Ember ember hátán és ha lehet bolt méginkább bolt hátán. Megpróbáltam a sátrak, bodegák háta mögött elosonni – hiszen se enni se inni nem akartam, venni se semmi – s gyors iramba fel is értem a Nagy Lajoshoz (vagyis a Gimnáziumhoz – mondom a nem Pécsieknek). 

Nem volt nagy reklámja az ásványbörzének, a portánál kellett érdeklődnöm, merre tovább ? Nagy Lajos szobra előtt a sötétben elosonva (miért nem égett itt valami lámpa ?) elértem a folyosó végén a jegypénztárost, megváltottam a jegyemet és elindultam amerre mások is mentek. 

Ha lett volna időm, többet is fotózhattam volna a csodálatos kövek csodálatos birodalmában – ám igyekeznem kellett, mert 2-kor kezdődött a filmvetítés, amit mindenképp látni akartam. Így hát csak ¾ órám volt a bámulásra, meg az irigykedésre. Mert természetesen minden árustól irigyeltem a kincseit, és ha egyszer milliomos lennék, akkor lenne egy szobám, csak csiszolt kövekkel, szebbnél szebb ásványokkal kirakva !

Néhány kép a kiállításról. Nem tudok betelni ezeknek a köveknek a csodálatával !!!

 

 

  

 

 

 

 

  

 

 

 

 Egy helyen csodálatos bogarakat is lehetett volna vásárolni...

  

Perszehogy elbuktam, megint vettem pár darabot – habár annyira nem különösek, mint a legutóbbi csodálatos „hófehérke”, ezek kisebbek (=olcsóbbak) – de azért nekem nagyon kedvesek. Két márványgolyó + egy lapos Aventurin: (kb. 3 cm átmérőjűek):

 

  A 3 d-s diabemutató is csodálatos volt, s öreg barlangász-szívemet megdobogtató…. Fantasztikus képeket láthattunk az első sorozatban magyarországi, a másodikban külföldi barlangokból – olyan helyekről, ahová még ha most lennék barlangász, akkor se biztos, hogy lejuthatnék. Egyrészt, mert csodálatos ásványi kincsei miatt óvják a látogatóktól (még a szakmabeliektől is), másrészt a külföldiek olyan hatalmasak, félelmetes méretűek, hogy oda komoly felkészültség nélkül bemerészkedni életveszély. Kár, hogy ezekből a felvételekből nem tudok ízelítőt adni…de ha valahol halljátok, hogy 3 d-s barlang ismertető lesz – akkor csapjatok le rá, és feltétlenül  nézzétek meg !

Akit érdekel, itt egy kis ismertető Magyarország barlangjairól:  http://www.barlang.hu/pages/tvtanf/Mo_barlangjai.htm

  Én ezeket a képeket is 3 dimenzióban láttam. Micsoda különbség !!!