(Javítás,
megjegyzés: Az alábbi szövegbe eredetileg, az „Álló asszony” szobor anyagaként márványt
írtam, ez azonban gránit, miként ez a szoborlapon olvasható. Ott nem
ellenőriztem.)
Egyszer
volt, hol nem volt…
1977-ben
egy japán fiatalember Toshio
Sakurai (http://www.toshiosakurai.com/#!english/c1738
) érkezett a nagyharsányi szoborparkba – szobrot készíteni. Pár évvel előtte alapított családot, 1976-ban született második kislánya: Keiko. A sokezer kilométerre lévő családját akarta valamiképp
magához közel hozni: hát kőbe „szoborta” őket…
Az
egyiknek „Álló asszony” lett a címe. Én, ahogy ránéztem – talán a fekete gránit gúla-alakja miatt - azonnal egy fejkendős
asszonyra gondoltam. Hatalmas (180x60x60) erős, masszív alakja megbízható
biztonsággal áll - ráadásul a szobrász
egy 1 m. magas talapzatra helyezte - szinte „égbe-emelve”.
A másik
kis szobornak a „Baba” címet adta – s ez az óriási asszonyi alak mellett,
tökéletesen visszaadja egy újszülött összekuporodó félelmét, a biztonságos
anyai kar utáni vágyódását, a tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Ha a két
szobrot egymás mellé helyezzük – szerintem legalábbis, bármennyire is
különbözőnek tűnik a két stílus – igenis határozott mondanivalót lehet
kiolvasni – s úgy érzem, ez volt annakidején az alkotó célja is.
Ám az
élet zord és kegyetlen. Toshio Sakurai visszament Tokióba, az igazi, élő, hús-vér
asszonyához és nagyobbik lánykájához és a pici babához, kő alakjukat pedig itt hagyta emlékbe nekünk.
Teltek
múltak az évek, sőt évtizedek, történt, ami történt (vagy sokszor inkább nem
történt, aminek kellett volna történnie) – a nagyharsányi szoborpark haldokolni
kezdett, a terület gondozatlanná, elhagyatottá vált – gazdái változtak, és
egyre kevesebb pénz jutott a fenntartásra. Pedig csodás kincs van ott
felhalmozva, még akkor is, ha a szobrászok valami miatt a saját alkotásaikat
nem forintosítják. Ha másféle világ lenne, mint amilyen van – ezeknek a
szobroknak nagy része eladható lenne – nem is kevés pénzért, de legalábbis
városok tereit, utcáit díszíthetnék (a
most látható ronda giccsek helyett).
Amikor a Tettyén lévő Pintér kertet a nagyközönség
számára megnyitották, a szoborparkból néhány szobrot elhoztak és itt
kiállítottak. Így került ide Nagyharsányból a „Baba” – már soha meg nem
magyarázható módon „Élet és forma” címre
keresztelve. A „mamája” pedig eltűnt – évekig senki nem láthatta. Sosem fogjuk
tudni kideríteni, miképp dőlhetett fel a szobor, (mert tán csak nem a szél
borította fel a több mázsás alkotást ?!) mindenesetre feldőlt, a gaz meg
szépen benőtte. Tisztára, mint egy temetés. … Onnan kezdve senki sem kereste,
ha volt lista, akkor talán „elveszettnek” jelölték, vagy nem tudom… (Van róla
tudomásom persze, hogy a mai napig, a bozótosok rejtenek még ilyen-olyan
megszobort köveket – csak azokat eddig még senki sem kereste, alszanak hát
békésen az avar alatt….)
A kis Keikó és nővére – akit Yokunak hívnak - időközben felnőtt. Mi több, egy harmadik kislány is érkezett a családba. Yoku, édesapja nyomdokai követve, a
képzőművészetek felé fordult és ugyancsak neves művésszé vált: http://www.yukosakurai.com/index.php?page=63&lang=en
Az
indítékot ugyan pontosan nem tudom, de talán egy 2015-ös budapesti kiállításra szóló meghívása
keltette benne fel édesapja ifjúkori művei utáni kíváncsiságot. Mindenesetre
keresni kezdte azt a két szobrot, melyet apja 40 éve Nagyharsányban alkotott. A
szálak hozzám (is) vezettek – csak csak tudok valamennyit ezekről a szobrokról
én is, még ha nem is mindent.
Leveleket
váltottunk, (Párizs – Tokió – Pécs !) fotókat küldtünk egymásnak a szobrokról,
nekem voltak kétségeim a Pintér-kert-beli szobor és a „Baba” című szobor azonosságát illetően (tán még ma is
van bennem kis bizonytalanság) - de
végülis oda jutottunk, hogy nagy valószínűséggel azonos a két szobor. Az „Álló asszony" is „előkerült” a dzsuvásból, s bár nem az eredeti talapzatra állították
( ezt azonnal meg is jegyezte az alkotó ! – igencsak jó emlékezőtehetségről
téve tanúbizonyságot 74 évesen!!!) – de
mégiscsak megvan a szobor.
Sajnos
egymástól szétválasztva, 30 km távolságra…
|
Álló asszony - ma (Mennyivel kecsesebb volt 40 éve! S mindezt a megváltoztatott talapzat okozza.) |
|
"Élet és forma" avagy a "Baba" - ma |
|
Ez csak az én összehasonlítós játékom, a szobor mai alakja és a 40 évvel ezelőtti kép |
Ekkor gondoltam
én, a fene nagy szívemmel meg lelkesedésemmel, hogy milyen jó lenne egy
„családegyesítést” végrehajtani – és a két szobrot újra egymás mellé
helyez(tet)ni. Lehetőségeimhez mérten tettem is kísérletet a dologra – bár
(bevallom) túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Én egy kis senki vagyok, már miért
kellene az én javaslatomra bárkinek is
bármit csinálni ? És ugye manapság annyira
jó szöveg, hogy nincs rá pénz…. (Nem, nem, nem írom meg, hogy mire van… de erre
nincs.) Kész, slussz-passz. Miként gondoltam, sajnos ma meg is érkezett a
válasz: „Nem megy a dolog.”
A baba és
a mama mindörökre most már úgy tűnik, egymástól távol kell, hogy éljen. A 74
éves szobrászművésznek nem írhatom meg örömmel és dicsekedve, hogy „összehoztam”
a „kő-családját”…
De nektek
megírtam, hogy tudjatok róla: én szerettem volna valakinek örömöt okozni. Ennek
az országnak, vagy a városomnak egy kis hírt szerezni, vagy büszkélkedni azzal,
hogy itt érző szívű és művészethez értő emberek irányítanak, vagy legalábbis élnek….
Hát nem
sikerült. Pedig milyen szép karácsonyi ajándék lehetett volna....Nem, nem nekem. Egy 74 éves szobrászművésznek Tokióban.
|
Egy 1970-es újságcikk. Toshio Sakurai az "Álló asszony szoborral. |
|
Toshio Sakurai |
|
Yuko Sakurai |